2011. november 5., szombat

Lerántatlan lepel

A második világháborús francia ellenállás magyar hőse visszalátogat régi kalandjai színhelyére, majd értelmiségi naivsága okán politikai és alvilági játszmák dróton rángatott bábjává válik. Közben olyan emberekbe botlik bele, mint Pablo Picasso, Marc Chagall, Gore Vidal, Alberto Moravia vagy Lengyel Menyhért.
Ungvári Tamás determinista kalandregénye új borítóján ugyan a „misztikus” jelzőt kapta, ez azonban csak az olvasó megtévesztésére szolgál, valamint az aktuális trendek meglovagolására. Amit az ember ehelyett kap, szerencsére az se kevés, egy letagadhatatlanul magyar művész-krimi, amelyben Krisztus állítólagos szemfedője csupán az angolszász irodalomban McGuffinnak nevezett eszköz szerepét játssza, az események katalizátoráét, amiről végső soron semmi újdonság nem derül ki, mindössze valódi és látszatérdekek célpontjaként keveri a szálakat.
Ungvári minden lehetőséget kihasznál, hogy csillogtassa nem mindennapi műveltségét, és ebből akár a gondolkodó ember Da Vinci-kódja is kikerekedhetett volna, de az eredmény így, immár harmadik kiadásban is élvezetes. Csak kicsit lelombozó. Pont mint a magyar valóság. Akkor és most.

2011. október 20., csütörtök

Fontos!

Kedves ismerőseim, olvasóim! Aki hallja, adja át!


Mivel a hét elején egy "kedves" ember szíveskedett meglovasítani a táskámat a laptopommal (és az e-olvasómmal) együtt, nemcsak visszasüllyedtem a dinoszaurusz-időszámításba, de minden kontaktom is elveszett, valamint a teljes levelezésem 5-6 évre visszamenőleg. (Tudom, biztonsági mentések, blablabla... Sajnos a technika ördögének különösen gonosz játéka folytán nemrég elszállt két merevlemezem is az ilyen mentésekkel.)


Na szóval, igen hálásan megköszönném, ha minden érdeklődő dobna nekem egy mélt, hogy újra megtudjam a címét, valamint akinek kézirata (regénye, novellája, fordítása) volt nálam, az is újraküldené, ugyanis minden, de minden elveszett. Ha a jövő hónapban gond nélkül megjelenik a Galaktika, az csak a csodának (és némi igen kemény munkának) lesz köszönhető.

2011. október 15., szombat

Így múlik el...

Különösebb kommentár nélkül egy rövidke videó a felnövekvő új nemzedékek viszonyáról a nyomdatermékekhez. Ők már így nőnek fel. Vajon jelent majd nekik egyáltalán bármit egy 100-200 éves könyv tapintása, illata? Áhh, ennyire nem lehetek öreg...
(Már a videó címe is magáért beszél: „A magazin az egy iPad, ami nem működik”.)

2011. szeptember 9., péntek

Még élek

Kicsit sűrűre sikeredett az utóbbi pár hónap, mind a munka, mind a családi élet frontján. Ezzel együtt semmi bajom, csak az időm fogyatkozott meg még jobban. Nem is ígérgetek, inkább írom a bejegyzéseket, ahogy sikerülnek.
Egyik legfrissebb olvasmányélményem Vári Attila Lassított lónézés című novelláskötete. Ez egyrészt megint ráébresztett, mennyire jó író a szerző, másrészt kezembe adott egy idézetet is, mely amellett, hogy az ő ars poeticájának tekinthető, nekem is szimpatikus.

„...minden bizonnyal élnek, de mert semmi sem érték szemükben az életen kívül, azért csak dolgozni tudnak, alkotni soha. Egyformák mind, nem él bennük a becsvágy, hogy kiválni, többet adni, mint a többiek. Értelmetlen világ, olyan, mint az örökmozgó, mely energiát nem ad és nem kíván. Haszontalan tehát, mint ahogy azzá válna Földünk is, ha nem vágyódnánk más bolygókba menni, ha csak születnénk, meghalnánk, és nem hinnénk, hogy az örök körforgásban minden halál egy kezdetet jelent.”

Ajánlom e sorokat minden űrkutatási szervezet és az azokat támogató kormányzatok figyelmébe is.
A szöveget amúgy a szerző Casanova szájába adja, az azonos című kisregényben, egy beszélgetőtárs történetére reagálva, aki fantasztikus világot járt meg. Ez az írás – a kötet több más elbeszélésével ellentétben – mégsem fantasztikus. Vári Attila tehetségéhez mérten méltatlanul keveset emlegetett, erdélyi származású magyar író. Ez a kötete 1985-ben jelent meg, de több mint egy évtizeddel korábban keletkezett novellák is vannak benne.

2011. június 28., kedd

Hol is hagytam abba?

Ja, szóval Eurocon, Stockholm, szombat délután. Kezdett aggasztóvá válni a pénzhiányom, úgyhogy nekiálltam kideríteni, miért nem tudom használni a kártyámat, ami régebben már teljesen bevethetőnek bizonyult külföldön. Miközben kitartóan dolgoztam mobilszámlám meghatványozásán, észrevettem, hogy egy lány furcsán méreget. Megnyugodva konstatáltam, hogy még mindig jóképű fiú vagyok, de amikor befejeztem a telefonálást, ez a lány odajött hozzám. Egy lopott pillantás a kitűzőjére elárulta, hogy az egzotikus Oris névre hallgat.

Aztán megszólalt. Magyarul. Kiderült, hogy igazából Orsi, és a skandináv, de főleg a finn és svéd SF iránti mániája vezérelte Stockholmba. Beszélgettünk sokat, aztán benéztünk egy ünneplésre, ahol a horvátok, oroszok, ukránok és angolok egymással versengve próbáltak minket (meg mindenki mást) az asztal alá itatni.

Ennek megfelelően vasárnap fájt a felkelés, de végül csak útnak eredtem. Mivel az egész hétvégém annak jegyében telt, hogy többet tudjak meg a helyi fantasztikus irodalomról, ismét próbát tettem egy előadással ebben a témában, ám mint a korábbiak, ez sem szolgált érdemleges információval. A fura az egészben az, hogy hiába mentem el Stockholmig, a legtöbb hasznos infót egy magyar lánytól kaptam.

A nap további része a kapcsolatépítésről szólt. Beültem pár programra, beszélgettem finnekkel, svédekkel, románokkal, szlovákokkal, csehekkel, este pedig sor került a Dead Dog Partyra is, az efféle események hagyományos búcsúztató ivászatára – egy helyi belga sörözőben.

Elbizakodottan és jó hangulatban indultam haza, bár az eső ismét rákezdte. A metrókon még minden rendben ment, aztán fölpattantam az első ismerős buszra – mint utólag kiderült, rossz irányba. Mire észbe kaptam, már az autópályán robogott velem, úgyhogy amint tudtam, leszálltam. Visszafelé azonban semmi jót nem ígért a menetrend, órákig vacoghattam volna a megállóban, hát elindultam haza gyalog, hegyen-völgyön át, a szakadó esőben.

Senkinek nem kívánom ezt az élményt. A szállodában már csak elnézően mosolyogtak, amikor éjjel egy körül betámolyogtam bőrig ázva. Nyilván elkönyvelték, hogy ez valami hobbi nálam.

A hétfő sokkal kellemesebb volt, Orsi, aki korábban élt már itt, megmutatta nekem Stockholm látványosságait. Lejártuk a lábunkat, néha futottunk az eső elől, de időnként azért a nap is kisütött. Este elváltunk, ő ment a dolgára (bevonatozni Svédországot és Norvégiát), én meg hullafáradtan bezuhantam az ágyba.

Kedden már csak vásároltam, aztán összecsomagoltam, és megpróbáltam valamennyit dolgozni a pályaudvaron meg a reptéren, végül gyorsan elrepült a repülőút is Pék Zoli és kedves barátnője társaságában. Itthon pedig várt rám a mókuskerék, egy újabb Galaktika-leadással.

2011. június 21., kedd

A szombat kedden kezdődik

Vázlatosan összefoglalnám a továbbiakat. A szombat a munka jegyében telt, prezentációk hallgatásával és tartásával, szavazásokkal meg más effélével. Sikerült egy előadást is meghallgatnom, amin svéd, angol és finn megmondóemberek az idei Hugo-jelöltek esélyeit latolgatták. Próbáltam a könyvárusoktól valami svéd SF-et is fölhajtani, de döbbenetemre csak a vállukat vonogatták. Pedig mintha emlékeztek volna egy antológiára…
Végül Sam Lundwall magazinjának, a Jules Verne Magasinetnek két számát vettem meg. Az egyikben találtam egy darab hazai novellát, a másikban pedig Harry Harrison beszámolóját budapesti ebédjükről az 1988-as World SF találkozón, Brian Aldiss, Norman Spinrad és Lundwall társaságában – a borítón még egy fotó is mutatta a díszes társaságot.
Kábé öt perccel a magazinok megvásárlása után kisebb csoportosulásra lettem figyelmes. Idősebb, öltönyös férfit kérdezgetett mindenki, aki csak a közelébe jutott. De hiszen ez maga Lundwall! – kaptam észbe, és visszafogottan furakodni kezdett. Amikor éppen levegőt vett, és kis csend állt be, előkaptam régi, magyar kiadású könyvemet (Visszatérés a Földre – Alice világa), neki szegezve a kérdést, látott-e már ilyet. Kiderült, hogy igen, sőt nem győzött nyugtatgatni, hogy ki is fizették. Fölidézte, hogy járt ő már Budapesten is, mire legott előkaptam a nemrég vásárolt magazint, és megmutattam neki. Egészen meghatódott, és mesélni kezdte emlékeit, kérdezte, mi van Kuczka Péterrel és Szentmihályi Szabó Péterrel, élnek-e még.
Aztán bevonultunk a díjátadó ünnepségre, amin természetesen Lundwall is díjat kapott, mivel korábban egyhangú szavazással megválasztottuk az év Európai Nagymesterévé. Az ESFS díjait a szerzők közül Alastair Reynolds nyerte, a legjobb képzőművész David Hardy lett. A kiadók közül a veterán Lenizdatot tüntették ki, míg a magazin-díjat megosztva kapta egy horvát lap és egy orosz weboldal. A promóteri díjat egy angol és egy orosz vitte holtversenyben (gondolom, azóta kettéfűrészelték már), az idei legjobb fordítót viszont szerénységem tiltja, hogy megnevezzem.
A teljes lista amúgy itt olvasható.

Folytatás következik (hiszen még a szombatnak sem értem a végére).

2011. június 18., szombat

Elvesztem (de azért megvagyok)

Az első nap jó része a beszerzések jegyében telt. Tájjellegű enni- és innivalókat vettem, heti bérletet, amivel közlekedhetek, és ráadásnak egy kiadós megfázást is beújítottam. Az utóbbinak kettős oka van, ami a következő három: Az esőről, ugye, már meséltem, azt ernyő nélkül kellett abszolválnom, de viszonylag jól megúsztam. Ennél komolyabb, ami az első este még nem tűnt föl nekem, mégpedig hogy veszett hideg van a szobában. Mivel ezt a kinti hőmérséklet nem igazán indokolja, alighanem légkondival érik el. Kezdeti aggodalmamat, hogy hűtő híján hogy fognak megmaradni a kaják, ez gyorsan eloszlatta: az egész szoba egy marha nagy frizsider. No és aztán jött a fürdés. A zuhany csapját csutkára tekertem, hogy legalább a vízsugár alatt fölmelegedjek. Nem úgy megy az! A víz legnagyobb meglepetésemre egyre hidegebb lett. Pedig tisztán látszott a csapon a jelölés, merre kell tekerni meleg és hideg irányba. Amivel nem számoltam, az az, hogy a trükkös svéd szakik fordítva kötötték be a cuccot. Hála a jó égnek, hideg irányba forgatva a csapot, megérkezett a meleg víz. Persze addigra már az orromból is jégcsapok lógtak, és sűrűn szidalmaztam a Valhalla minden lakóját.
A bevásárlás ezután már gyerekjátéknak ígérkezett. Eltekintve attól, hogy fizetéskor kiderült, a kártyámon valamiért nem jelent még meg a pénz, amit rátöltettem a biztonság kedvéért, váltani pedig még mindig nem volt alkalmam. És hiába van köpésnyire egy pláza meg egy IKEA is, váltóhelyet egyikben sem találtam. Sebaj. Legaláb a buszjegyárusító helyet is csak másodjára találtam meg. Ja, és a buszmegállók menetrendjein (amik voltaképpen gagyi fénymásolt A4-es papírlapok plasztikborítás védelmében) gyönyörűen feltüntetik ugyan az indulási időket, de a megállókat már nem, így az egyszeri ember az első napján idegen földön csak retteghet, hogy esetleg az ellenkező irányba bumlizik el.
Lényeg a lényeg, bekeveredtem a metróállomásig, ahol először is heti jegyet akartam venni. A pasas a pénztárban megértően végighallgatott, majd közölte, euróért ő nem ad nekem semmit, menjek el pénzt váltani. Semmi gond, még ajánlott is helyet. Végigvártam a soromat, váltottam, majd visszamentem. Mire ugyanaz a pasas megértően közölte velem, hogy remek, de ő nem árul heti jegyet, menjek oda, ahol azt is adnak. Grrr!
Már csak a metróval kellett megküzdenem, mert elsőre kissé megkavarta az agyamat a párhuzamos és elágazó vonalak rendszere. És elismerem, a tájékozódás terén is kihívásokkal küzdök, aminél már csak a svédtudásom gyengébb. Így aztán a rendezvény helyszínére jókora késéssel érkeztem, bebóklászva előbb a városnegyednyi egyetem (meg a mellette levő kórház) teljes területét. A végén egy stadionnál lyukadtam ki, ahol tévés közvetítőkocsik sorakoztak és nagyon hangoltak valamire. (Hmm, csak nem Wolf Katit várták? Ha igen, az a nő üldöz engem.)
Ó, míg el nem felejtem: előző blogbejegyzésemre váratlan reakció is jött, egy sms Pék Zoli barátomtól, hogy most olvasta, és ő is Stockholmban van. LOL! Miután megbeszéltünk egy randit, a kapuban ő maga fogadott, úgy, hogy előtte végigülte helyettem a megnyitót. Legalább beleszagolhatott egy Euroconba ő is. Szerencsére jutott időnk egy kiadós beszélgetésre is.
Az már nem is szokatlan egy ilyen rendezvényen, hogy az ember hol egy Charles Strossba botlik, hol egy Ian McDonaldba, hol meg egy Roberto Quagliába. Engem elsősorban a helyi írók és szerkesztők érdekeltek, mint például Ahrvid Engholm és John-Henri Holmberg. Ha egy kis szerencsém lesz, még gyerekkorom nagy kedvencével, Sam Lundwall-lal is találkozhatok.
Kicsit még megváltottuk a világot, különös tekintettel a cider alattomos természetére, de a továbbiakról majd legközelebb, mert most indulnom kell, de izibe.

2011. június 17., péntek

Megint úton

Hol is kezdjem? Talán ott, hogy előre tudtam, rázós lesz ez az út. Mivel a repülő indulása eleve este hét utánra volt kiírva, sejtettem, hogy normális időben nem érkezem meg Stockholmba, de arról fogalmam se lehetett, miket tartogat még számomra a nap…
Először is a poggyászleadós sorbanállásnál ismerős arc (orr) tűnt fel: Wolf Kati, aki, mint később megtudtam, háromszor is fellép a hétvége folyamán a skandináv országban. Menő dolog lett a fapados. Hátha hazafelé a Stonesszal utazom…
Na szóval, a kötelező negyedórás csúszást követően a gép kigurult a kifutóra, majd közölték, hogy most szépen elindulunk vissza, mert az egyik utas rosszul lett. Őt levették a gépről, a többieknek meg a kézipoggyászukról kellett számot adni egy biztonsági ellenőrzés során. A testüregi motozás legnagyobb sajnálatomra elmaradt. Mindeközben alaposan jutott időm végiggondolni, mit hagytam otthon, mert ez az ilyen utazásoknál szinte kivédhetetlen. Meglepő módon semmi nem jutott eszembe.
Végül laza egyórás késéssel szállt föl a gép, és én számolgatni kezdtem, hogy az összes csatlakozásomat a város felé le fogom késni – mert azt mondanom sem kell, hogy a Lég Varázslója által Stockholmként feltüntetett úti cél valójában jó 100 kilométerre volt a fővárostól.
Az utazást kéziratolvasással töltöttem meg beszélgetéssel, de sem a mellettem ülő kedves lány, sem a maximumra csavart légáramlat nem tudta feledtetni, hogy a mögém telepedő figura kábé egy éve nem cserélhette már le műszálas pólóját.
A leszállás külön tragédia volt, a pilóta olyan gyorsan ereszkedett le, hogy azt hittem, a dobhártyámat végül majd a kabinfalról kell lekaparni. De végre megérkeztem – igaz, fél-süketen –, és nekiállhattam kitalálni, hogyan tovább. Elvégre nem szívesen éjszakáztam volna a tundrán.
Mint előre sejtettem, az összes értelmes csatlakozást lekéstem, ami azért volt kínos, mert az egyetlen elérhető buszjárat a városközpontba vitt be, megállás nélkül – menet közben pedig félút körül integethettem a szállodának, ahová vissza kellett még jutnom.
A kellemes meglepetés egy másik ismerős arc volt a buszállomáson, ám ez szakállasabb. Mikor leszólítottam, előbb gyanúsan méregetett, miután azonban tisztáztuk, hogy egyaránt az Euroconra érkeztünk, megnyugodott valamelyest. A következő találkozót szervező horvát csapat egyik oszlopos tagja volt az, élete párjával. Legalább lehetett kivel beszélgetni az utazás következő szakasza alatt, mert…
A buszsofőr közölte, hogy a menetidő általában 80 perc – majd hozzátette: de most épp lezárták az autópályát. Vagy két órán át kacskaringóztunk mindenféle erdei utakon, és mire Stockholmba értünk, már a metró sem járt. Remek. Rövid keringőzést követően a főpályaudvaron, mivel éjjel egy felé járt már az idő, úgy döntöttem, egy életem, egy halálom, én taxiba vágom magam.
Pillanatok alatt behálózott az afrikai taxismaffia, és olyan alkudozásba keveredtem, amilyet tunéziai rémnyaralásom óta nem kellett átélnem. Végül megállapodtam az egyik sofőrrel, minek eredményeként őt majdnem meglincselték – de én attól tartottam, nekem is közel már a vég.
Percek teltek el azzal, hogy vártam, mikor áll le valami félreeső mellékutcában, és forgat ki minden nálam lévő vagyontárgyból lesben várakozó cimboráival. Aztán amikor már harmadszor kellett jeleznem neki, hogy a GPS mozgó nyila igazából nem dísz, hanem a követendő útirányt jelzi, kezdtem sejteni, hogy a fickó mégsem annyira dörzsölt útonálló – főleg mivel az összeget előre kialkudtuk, tehát nem igazán fűződött érdeke az eltévedéshez.
Amúgy itt még éjfélkor is alkonyi derengés uralkodott, és vörös volt az ég alja. Mire azonban a szállodához értünk, mégiscsak teljesen besötétedett. De legalább az előrejelzett eső nem érkezett meg, sőt kellemesen langyos volt az idő. A portást szerencsére nem kellett fölkeltenem, és könyörületes gyorsasággal hozzájutottam a szobakulcshoz… ami természetesen nem nyitotta az ajtót. Illetve mégis, de akkor már őrjöngve rángattam mindent, amit csak lehetett. Bejutván meg bezárni nem tudtam, és amikor idegesen föltéptem, a frászt hozta rám a portás, mert ott állt tőlem tíz centire, az ajtó túloldalán. Ordításomra, hála az égnek, nem csődült össze tömeg, a pasi meg igyekezett megnyugtatni, az a zár voltaképp dísznek van ott, ha egyszer becsukom az ajtót, kulcs nélkül senki sem juthat be. Idegrángásaimat a svéd tévé adásával csillapítottam, majd álomba merültem…
Reggelre pedig megérkezett a várva várt (?) eső, és végre eszembe jutott, mit hagytam otthon: az ernyőmet.

2011. április 26., kedd

Ünnep utáni kijózanítós találós

Cnerefföld közismertebb neve.
Ez az az ország, ahová legfeljebb ajánlólevéllel lehet bejutni.
Megfejtés (ha mástól addig nem érkezik) hamarosan a megjegyzésekben.

2011. április 14., csütörtök

Androidos Galaxyt kaptam, lájf!

Mármint nem telefont, hanem egy számot az amerikai Galaxy SF-magazinból, amiben történetesen volt egy androidos novella is. :)

A magazin irigylésre méltó 160 oldalas terjedelmét szinte teljes egészében a szöveg teszi ki, alig néhány oldalnyi illusztrációval és hirdetéssel. Sam Reed barátomtól kaptam kölcsön azzal, hogy megtalálom benne Fred Pohl Átjárójának eredeti befejezését, amit a szerző végül lehagyott a könyv végéről – annak magyarázatával együtt, hogy miért. Ahelyett, hogy csak ezt olvastam volna el, nekiálltam, és elejétől a végéig átrágtam magam a lapszámon. Az irodalmi tartalmat két kisregény és két novella adta, plusz egy folytatásos regény befejező része, no ezt az egyet kihagytam.

De nézzük a részleteket: a folytatásos A Dosadi kísérlet volt Frank Herberttől, ez magyarul is megjelent, kötetben. Charles Sheffield novellája két kóklerről szólt, akik ezúttal (egy ciklus ikszedik darabjáról lévén szó) a Marson nyitnak ügyvédi irodát, és egy rendkívüli szabadalomból próbálják megszedni magukat. Ez nem volt túl erős, és hasonlóképpen Jay Brandon írása, amely Isten és a Mennyország fogalmának próbált kis evolúciós-scifis hátteret adni. A kisregények közül H. C. Petleyé régimódi űrmentős-kolonizációs sztori, ami terjedelméhez képest nem tart sehova. Az egyetlen valamirevaló történet Arsen Darnayé, aki érdekes világot teremt egy moderáltan érdekes cselekményhez, a feromonok hasznáról a tömeghipnózis és a szervezett bűnözés terén – ó, és ő tartalmazta azt a bizonyos androidot is, valamint nem mellékesen egyes részleteiben a Hasonmás című filmre emlékeztetett (ismétlem, a magazin 1977-es!).

Érdekes módon a rovatok vonultatták föl a nagyobb neveket, a már említett Pohl-magyarázkodástól kezdve James Baen szerkesztői előszaván, Jerry Pournelle tudományos eszmefuttatásán és Spider Robinson könyvajánlóján keresztül egészen az olvasói levelekig, melyek között van egy egy bizonyos Orsen (sic!) Scott Cardtól. Ja, és a borítót Frank Kelly Freas készítette.

2011. április 11., hétfő

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem

Két úgymond vidám könyvet olvastam el a közelmúltban. Hogy vidámságukat milyen sikerrel adják át az olvasónak, arra a cím utal. Profi mulattatással a klasszikus szolgált, Rejtő Jenő Piszkos Fred, a kapitánya. Valamikor gyerekkoromban olvastam már, vagy ha nem a könyvet, akkor Korcsmáros Pál méltán örökbecsű képregény-adaptációját a Fülesben. Mindazonáltal most ugyanannyira élveztem, mint akkor, sőt talán még jobban. Már az első mondatok belerántják az embert a sajátosan rejtői világba („Uram! A késemért jöttem!”), és onnantól kezdve nincs megállás, a kacagtató cselszövések és ellencselszövések, no meg persze rettentő nagy taslik lendületesen forgattatják a lapokat az olvasóval.

Azóta (és már akkor is) sokan próbálták leutánozni a szerző stílusát, de legtöbben elvesztek a külsőségekben, nem véve számításba, milyen nagy a különbség aközött, ha egy papírmasé figurát talál szeme közt a habostorta vagy ha egy olyan szereplőt, akit előzőleg megkedveltünk.

Nem kívánok belemélyedni a „péhowardság” elemzésébe, ezt nálam hozzáértőbb emberek remekül megtették már korábban. Csak annyit szeretnék elmondani, hogy ha valakinek rossz kedve van, nyugodtan kapjon elő egy Rejtő-könyvet (például ezt), nem fog csalódni. Ja, és lehetőleg egy kisalakú, puhafedeles kiadást olvasson, mert a keményborítós, gyűjteményes féltéglák nem adják ugyanazt a fílinget.

És ide most minden összefüggés nélkül beszúrnék egy Rejtő-idézetet (nem ebből a könyvből), csak mert nagyon megtetszett: „A nő olyan, mint egy költői hasonlat – ha szép, az sem baj, ha semmi értelme.”

Következzen a mérleg negatív oldala (hogy egy helyes kis képzavarral éljek), Stephfordy Mayo New Mona című paródiája. A névből és a címből könnyedén kitalálható, mit parodizál a mű, melyet német kiadója nyilván viccből, ám mégis döbbenetesen találóan „Vérszegény paródiá”-nak titulált – lehet, hogy németül a szónak nincs olyan pejoratív másodlagos jelentése, mint magyarul?

Na szóval: nem vagyok rajongója az eredeti szériának, de ismerem annyira, hogy leessen, mikor miből akart gúnyt űzni a névtelenségét kényesen őrző szerző. Nevetést ezzel együtt csak nagyon ritkán csalt elő belőlem a szöveg, és mivel az eredeti több helyen is óvatosan pozitív kritikákat kapott, gyanítom, a fordító nem állt a helyzet magaslatán. Őszintén szólva paródián eddig kétszer szórakoztam igazán jól, először amikor Karinthy Így írtok tijét olvastam, másodszor pedig a Harvard Lampoon-féle Gyűrűkúra tényleg jól összerakott, eredeti magyar fordításán (a más kezek által „bővített és javított” későbbi kiadáshoz azóta sem mertem két méternél közelebb menni).

Hogy mi mindebből a tanulság? Először is, a humor nehéz kenyér, akár írják, akár fordítják. Másodszor, paródiát úgy érdemes olvasni, ha az ember jól ismeri (ne adj' isten, szereti) a kifigurázás eredeti tárgyát.

És így a végére minden összefüggés nélkül még egy Rejtő-idézet: „Az nevet utoljára, aki először üt.” Mint a bolondóra.

2011. március 15., kedd

A báró és a metabárók

A változatosság kedvéért most képregényt olvastam, Alejandro Jodorowsky és Juan Gimenez zseniálisan elmebeteg szüleményét, a Metabárók kasztját, legalábbis az első három részt, ami magyar fordításban megjelent. A kötet végén szerepelt egy lista valamennyi epizód francia címével, hogy az olvasót keserítse, valamint egy titokzatos felirat: „A Metabáróban szereplő karakterek Alexandro (sic) Jodorowsky és Moebius szellemi termékei”. Hoppá! Érdekelni kezdett, hogy került a képbe egyik kedvenc grafikusom és látványtervezőm, akitől nickemet is kölcsönöztem annak idején.


Kis kutakodás után a következőkre jutottam: amikor 1974-ben egy francia érdekcsoport megvette Frank Herbert Dűnéjének megfilmesítési jogait, Jodorowskyt kérték fel a rendezésre. (Saját visszaemlékezései szerint ő maga beszélte rá producerét a jogok megvásárlására, miután egy látomásban Isten ajánlotta neki alapanyagul Herbert regényét.) Jodorowsky hozzá is kezdett a kor európai viszonyaihoz képest horribilis, 9,5 millió dolláros költségvetésű szuperprodukció előkészítéséhez. A filmhez olyan nagyságokat nyert meg a főbb szerepekre, mint Orson Welles (Harkonnen báró), Salvador Dalí (IV. Shaddam császár), David Carradine (Leto Atreides), Gloria Swanson (Bene Gesserit Tisztelendő Anya), Geraldine Chaplin (Lady Jessica), Alain Delon (Duncan Idaho) és Mick Jagger (Feyd Rautha) – milyen érdekes, hogy Feyd szerepét a végül elkészült Dűne-moziban is egy rockzenész játszotta, Sting. Jodorowsky úgy képzelte el, hogy minden bolygónak saját zenei világa legyen, ebben a Pink Floyd, a Magma (egy francia progresszív rockbanda), a Henry Cow (angol avantgárd rockerek), valamint Karlheinz Stockhausen segítették volna. És ami a lényeg: a látványtervek elkészítésére felkérte az angol Chris Fosst, a svájci H. R. Gigert és a francia Jean Giraud-t (Moebiust).

A több éves előkészítő munka milliókat emésztett fel, mire a francia producerek kihátráltak a szerződésből. (Ekkor lépett a színre Dino De Laurentiis és David Lynch, aminek eredményeként elkészült egyik kedvenc agyament SF-filmem. Ám ez már egy másik történet.) Jodorowsky Moebiusszal közösen képregények írásába és rajzolásába fogott, hogy megmentse Dűne-látomásának fontosabb mozzanatait az enyészettől. Munkájuk eredményeként megszületett az Incal sorozat, melynek egyik epizódjában megjelenik a Metabáró, ez a földöntúli képességekkel megáldott, félig ember, félig gép harcos. A későbbi metabáró-történetekben a befuccsolt (és eléggé szabadon átértelmezett) Jodorowsky-Dűne több motívuma, fordulata is felbukkan, így a képregény külön érdekessége, hogy egyfajta apokrif Frank Herbert-átiratként is olvasható. Kár, hogy csak töredéke jelent meg magyarul.

Az alábbi videón Jodorowsky és Moebius beszél együttműködésükről a Dűne-projektben, és illusztrációként felvillan néhány látványterv is. (Franciául és angolul tudók előnyben.)





Még egy utolsó lábjegyzet: amikor Jodorowsky Dűnéje kudarcba fulladt, a kreatív stáb jó néhány tagja (köztük Giger, Moebius és egy fiatalember, aki a trükkfelvételeket tervezte, Dan O'Bannon) egy angol produkciónál kötött ki, az Aliennél, amelyet itt mifelénk úgy ismernek jobban, hogy A nyolcadik utas a Halál. A filmet, mint az köztudott, Ridley Scott rendezte, de az már kevésbé köztudott, hogy az ő személye is kapcsolatban állt egy darabig a Dűne-projekttel, mint potenciális rendezőé.

2011. március 2., szerda

Felpolcolva

Nekigyürkőztem, hogy rendet rakok a könyveim között. Szépen betűrendben sorakoztak mindig is a polcaimon, egészen két évvel ezelőttig, amikor is olyan szinten lemaradtam a rendezkedéssel, hogy végleg elvesztettem a fonalat, mert mire egyszer átrakosgattam volna az egészet, már megint annyi új megjelenést szereztem be, hogy kezdhettem volna elölről. Ez – talán érthetően – kedvemet szegte. No de majd most!

Sajnálattal kell közölnöm, hogy a lendület nem tartott sokáig. Alig egy szekrény átrendezése után már bő egy polcnyi cuccot hurcolhattam magammal, ami hol összekeveredett, hol meg túl későn jöttem rá, hogy valamit kifelejtettem, és szedhettem vissza a könyveket. Megelégeltem hát a bénázást, és úgy döntöttem, profi módszerekre váltok. Megpróbálok beszerezni egy olyan könyvtári könyvszállító kocsit, amivel dalolva tologathatom majd a könyveket, egyszerre akár 300 darabot is, ha a hirdetésnek hinni lehet. A járgány kb. így néz ki:


Amíg a csodakocsi meglesz, még egy kicsit álmodozom, például az önmagát rendező könyvespolcról:

2011. február 28., hétfő

Egy túlértékelt klasszikus

Nagy nehezen végére értem Theodore Sturgeon (1918–1985) válogatott novelláinak. Ez a 2000-ben megjelent kötet a körülrajongott amerikai szerző 13 rövidebb-hosszabb (de főként hosszabb) írását tartalmazza, és már rögtön a borítón olyan arcok áradoznak róla, mint Madeleine L'Engle, Kurt Vonnegut, Samuel R. Delany vagy Stephen King. A végkicsengés kb. az, hogy ez a méltatlanul mellőzött mester a szépirodalom elfeledett klasszikusa – ehhez képest a novellák túlnyomó része „ponyva”-magazinokban jelent meg: az Astoundingban, a Thrilling Wonder Storiesban, az Unknownban vagy az Amazingben. Az ugyancsak a borítón feltüntetett science fiction besorolás ellenére tartalmaz néhány egyáltalán nem is fantasztikus elbeszélést.


Én nem mennék olyan messzire, hogy Sturgeont a szépírók első vonalába emeljem, de az tény, hogy időnként írt egészen költői, szép novellákat. Hirtelenjében olyanok jutnak eszembe a magyarul is olvashatók közül, mint „A magány csészealja”, „Az ember, aki elveszítette a tengert” vagy az „Egy csepp különös”. És persze ott az a regény is, a Több mint emberi. Az amerikaiak még egy díjat is elneveztek róla, amit az év legjobb elbeszéléseinek osztanak ki 1987 óta.

Felfokozott várakozásokkal kezdtem hát neki a kötetnek, rögtön a harmadik írásnál, mert úgy döntöttem, kihagyom a magyarul már olvasottakat. Ez rossz döntés lehetett, mert a „Mr. Costello, Hero”, egy bolygóközi szélhámos tündöklésének és bukásának hosszúra nyújtott története némiképp máris kedvemet szegte. A „Bianca's Hands” sokkal rövidebb és hátborzongatóbb volt, de némileg céltalannak éreztem hatásvadász rémképeit. Hasonló, bár jobban megírt horrortörténet az „It”, amit csak a vége tesz nevetségessé.

Különösen nagy csalódást okozott a meg is filmesített „Killdozer!”, egy olyan kisregény, amit már évek óta el akartam olvasni. Az idegen intelligencia által megszállt, gyilkos földmunkagép sztorija később Kinget is megihlette, többször (talán innen a rajongás), de számomra a rengeteg technikai szakszó számomra megette a hangulatot.

Mindezek után két írást emelnék ki, amik igazán tetszettek, és szívesen adnám őket más hazai olvasók kezébe is. Az első a „Bright Segment” című pszichodráma egy Quasimodo-szerű, ám eszes segédmunkás és egy súlyosan megsebesített fiatal nő összezártságban töltött néhány napjáról, egészen a tragikus végkifejletig. A másik a kicsit lassú (nomen est omen), de nagyon szép „Slow Sculpture”, szintén kétszemélyes kamaradarab, egy zárkózott feltalálóról és egy rákos nőről. Ez nem véletlen, hogy 1971-ben Hugo- és Nebula-díjat is nyert.

Érdekesnek találom, hogy a szerző munkásságának igen nagy százalékában játszanak fontos szerepet szellemileg visszamaradott, vagy legalábbis erősen emberkerülő, sőt -gyűlölő figurák. A kötet emósoknak tökéletes olvasmány, időnként én is közel álltam hozzá, hogy elkezdjem fölcincálni az ereimet – hosszában. Valami vidámabb könyv kellene.

2011. január 27., csütörtök

Laurie Anderson madarai

Sikerült meghallgatnom Laurie Anderson új lemezét tavalyról, ami a Homeland címet kapta, és az egyik szám egyszerűen letaglózott, bár nem első, hanem második hallásra. Hipnotikus zenéjéhez ugyanis döbbenetes szöveg társul Anderson lecsupaszított, mesélős előadásmódjában. Amire hivatkozik, az természetesen Arisztophanész Madarakja, ám ő azért a maga módján csavart rajta. Alább megpróbálom magyarul visszaadni a dalszöveget, és meghallgatható a – szerintem – gyönyörű szám is. (Rímeket kéretik nem keresni, az eredeti szöveg is ilyen.)


Egy ősi színdarabban, aminek a címe Madarak, elhangzik egy történet,
Egy mese az idők kezdetéről,
Abból az időből, amikor még nem létezett föld.
Csak levegő és madarak mindenütt.

A gond az volt, hogy nem tudtak hol leszállni,
Mivel még nem létezett föld.
Tehát csak köröztek körbe-körbe,
Mert ez még a világ kezdete előtt történt.

És a zaj fülsiketítő volt. Énekes madarak mindenütt.
Milliárdnyi, milliárdnyi és milliárdnyi madár.

Az egyik madár, egy pacsirta, elvesztette az apját.
Ez még nagyobb gondot okozott, hiszen mit kezdhettek a testtel?
Nem temethették el, mert még nem létezett föld.

Végül a pacsirta megtalálta a megoldást.
Úgy döntött, a saját fejébe temeti el az apját.
Így született meg az emlékezet,
Mert addig senki nem emlékezett semmire.
Mind csak körbe-körbe röpködtek,
Folytonos, hatalmas körökben.


2011. január 24., hétfő

Amikor a hóhér akasztja magát

Egy idős férfi fölébred egy szobában, és ismerkedni kezd környezetével. Talán kórházban van, talán börtönben, talán bezárták ide, talán szabadon jöhet-mehet. Ezekre a fontosnak tűnő körülményekre azonban nem derül fény, mert az öregúr láthatóan megelégszik a szoba bezártságával. A berendezés spártai, és mindenen kis, öntapadós címkék jelzik, hogy az ágy ágy, az ajtó ajtó, a szék pedig szék...

Időnként látogatók is érkeznek, akik föllebbentenek egy aprócska kis fátylat hősünk múltjáról, de olyan kicsikéket, hogy az összkép sosem rajzolódik ki. Ugyanakkor többen is rábeszélik, hogy foglalkozzon az íróasztalon sorakozó dokumentumokkal, fényképekkel, mert azok jelenthetik a megoldást helyzetére. Ja, és míg el nem felejtem, valamivel vádolják is őt, de ez pontosabban nem kerül kifejtésre.

A dokumentumok egyike egy befejezetlen kézirat, visszaemlékezés a múltra, de nem az öregúréra, és nem is a valóságosan létező világ múltjára. Felvetődik a párhuzamos univerzumok elmélete, de aztán a történet még meglepőbb irányba fordul.

Vigyázat, ha valaki még nem olvasta a könyvet, az alábbiakban erős SPOILERezés következik, hát gyorsan beszúrom ide a borítót, addig lehet gondolkodni a továbbolvasáson.


Igen, Paul Auster rövidke kötetéről van szó, az Utazások a szkriptóriumban címűről. A szerző mintha vezekelni próbálna az általa elkövetett bűnökért ezzel a kisregénnyel. Sorra bukkannak fel korábbi műveinek mellőzött, befejezetlen életútú szereplői, és kafkai bosszúként egyre mélyülő bizonytalanságba taszítják múltját, jelenét és jövőjét illetően a főhőst, Mr. Blankot, aki egyértelműen Auster alteregója – csakúgy, mint a töredékes kézirat szerzője, egy bizonyos Trause (micsoda frappáns anagramma!).

A cím szkriptóriuma (ez a szó a középkorban a kolostorok kódexmásoló műhelyét jelentette, az olvasás és az írás szakrális helyét) nem más, mint a szerző tudata. Erről lehetne asszociálni akár az Utazás a koponyám körülre is, de Auster aligha olvasott Karinthyt (bár ki tudja?).

Na szóval, a szerző irodalmi teremtményei igazán nemes bosszút állnak kiagyalójukon, ugyanis a felvetett szörnyű halálnemek helyett őt magát is visszaadják a feledésnek, hogy minden napot ugyanolyan tudatlanul kezdjen, és mire valami felderengene fejében a megoldásból, újra ráesteledjen. A leghátborzongatóbb az egészben az, hogy ezt a történetet ő maga írta, tehát jó sötét sarkok lehetnek abban a szkriptóriumban.

Végül, hogy a szinkronicitást még magasabb szintre emeljem, az egészről egy színdarab címének parafrázisa jutott eszembe: Hat szerep keres egy szerzőt, hogy jól megkínozza. A szinkronicitás pedig ott jön a képbe, hogy Pirandello eredetijét na ki fordította először magyarra? Úgy van, Karinthy Frigyes. Akit a „minden mindennel összefügg” elméletével az is összekapcsolja, hogy egy 1929-es novellájában („Láncszemek”) megalkotta a hat lépés távolság-teória alapjait. No de ez már túl messzire vezet. Jó agyalást, és olvasást...

2011. január 22., szombat

Dobozolás

Kitaláltam egy új dobozt, oldalt már látható is. A „Média ma” nevet adtam neki, és abba írom be, aznap mit olvasok, mit hallgatok és mit nézek épp. Megpróbálom majd tényleg naponta frissíteni. A címek egyben linkek is, egy-egy olyan oldalra mutatnak, ahol többet meg lehet tudni a szóban forgó könyvről, albumról vagy filmről. Hátha valakit érdekel.

2011. január 20., csütörtök

Filmet kaptam, lájf!

Végre kezembe kaparinthattam egyet a januári Galaktika mellékleteként is kapható Üzenet az űrből (Ucsu Kara No Messzedzsi) című japán film DVD-jéből. Tizenéves koromban láttam utoljára ezt a Csillagok háborúja-klónt, és emlékszem, már akkor is jókat szórakoztam naivitásán, de hát azóta már alaposabban kiművelődtem az ázsiai filmek tekintetében, és megtanultam, hogy a japán lélek másképpen működik.


Az újranézés utáni érzéseim némileg vegyesek. A film minősége egyáltalán nem javult az évek múlásával, sőt. Persze nem szabad elfelejteni, hogy amikor készült, még nem is nagyon álmodoztak számítógépes trükkökről, és George Lucas Star Warsa is fapadosabb volt, mielőtt utólag elkezdte volna reszelgetni. És hát a nosztalgia hajlamos az ilyen élményeket megédesíteni.

Miután gondolatban besoroltam a filmet az „annyira rossz, hogy már jó” kategóriába, azon vettem észre magam, hogy ugyanúgy nem sikerül kiverni a fejemből, mint annak idején. Szóval elkezdtem olvasgatni róla az interneten, és rábukkantam pár érdekességre. Először is hogy az ötletgazda (a Csillagok háborúja és a Hét szamuráj mellett) Sotaro Isinomori volt, a modern manga egyik atyja, akinek a képregények mellett filmforgatókönyvek is kerültek ki a keze alól. Mi több, már egy 1969-es animéjében (Flying Phantom Ship/Szora Tobu Jureiszen) is fölbukkan egy repülő vitorlás hajó.

Aztán azzal is szembesültem, hogy a film nyomán tévésorozat készült (elvégre ki kellett termelni azoknak a marha drága trükköknek a költségeit) Message from Space: Galactic Battle (Ucsu Kara No Messzedzsi: Ginga Tajszen) címmel. Ez főleg Dél-Amerikában aratott zajos sikert a '80-as években, ennek köszönhető nosztalgiázó DVD-kiadása, veretes spanyol nyelven. Kedvcsinálónak alant megtekinthető az első epizód első néhány perce. Vigyázat, nyomokban majomembert tartalmazhat!

2011. január 19., szerda

Ki a ludas?

Egy Theodore Sturgeon novellaválogatást olvasok épp angolul, és egy gyönyörű kis versikére bukkantam. Az elbeszélés, amiben szerepel (valójában inkább már egy rövidebb regény, a maga közel 90, szép nagy oldalával), 1955-ben jelent meg a Magazine of Fantasy & Science Fictionben, de a vers eredete jóval tovább visszakövethető, egy 1764-es népdalig. Így szól:

The law doth punish man or woman
That steals the goose from off the common,
But lets the greater felon loose
That steals the common from the goose.

Magyarul kábé ekképp lehetne visszaadni (bocsánatot kérek a bicegő verslábakért):

Az ember törvény elé kerül,
Ha ludat lop el az mezőrül,
Ám az ellen törvény nem rendel,
Ki lúd alól mezőt emel el.

Vannak igazságok, amik időtlenek.

2011. január 16., vasárnap

Ismeret-erjesztés

Ha olvasással biztosítani lehetne a napi szükséges vitaminbevitelt, akkor most kicsattannék az egészségtől, annyi zöldséggel szembesített Sánta Csaba Y-akták című kötete. Már a külső rosszat sejtetett, a sejtelmes kékbe átemelt győzikés zebracsíkozással, az ál-3d betűkkel és a csupasz gerinccel, a figyelemfelkeltő eszközként borítóra emelt címszavak pedig a szerző polihisztori mindentudását sugallják, hiszen látóköre az orvostudománytól a fizikán át a valláselméletig nyilván az egész világot befogja. A fülszöveg szerint Sánta Csaba szeret a tudomány határterületein egyensúlyozni, ezért kötete válaszkeresés ma még megmagyarázhatatlan jelenségekre.


Belül az impresszumban az ember ismerős nevekkel szembesül, majd elolvashatja, hogy a következő írások egy része a Duna TV képújságján jelent meg először, a többi meg a Harmadik Szem magazinban.

Ezután meglepő módon vagy 30 oldalon keresztül novellák következnek, valamint egy regényrészlet. Majd a fejtegetések a legkülönfélébb természet- és társadalomtudományok határterületeiről, botrányosan rossz minőségben beszkennelt „magyarázó” ábrákkal és amatőr minimál-layouttal.

Mégsem ezek a legbosszantóbbak a könyvben. Szerintem ha valaki vitatható, sőt vitatott elméletekkel áll elő, arra mindenképpen ügyelnie kell, hogy a szöveg a lehető leghitelesebb és legmeggyőzőbb legyen. Ezzel szemben az olvasó iskolai dolgozatok szintjén megfogalmazott cikkeket kap, helyenként még a kívülálló számára is nevetségesnek ható érveléssel, és hozzá az egész felháborítóan szerkesztetlen, a szerző itt-ott adomázásra váltó stílusától kezdve a helyesírás mélységesen fájó hiányáig. Ilyen környezetben még a potenciálisan érdekes ötletek is elsikkadnak.

A korrektúra hiányáról elég annyi, hogy a kötet végén a sorozat következő darabjait hirdetik nagy betűkkel, Aszto-konyha és Asztografológia címen – gyengébbek kedvéért: egy r hiányzik mindkettőből. És ha már itt tartunk, ez a könyv a sorozat második részeként van jelölve, de a hirdetési oldalak bősége ellenére sem derül ki, mi volt az első.

Végszóként: a mű letölthető, elolvasható a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán. Besorolása: szépirodalom, népköltészet. :)

(Olvasását csak saját felelősségre ajánlom!)

2011. január 5., szerda

Ki? Találós!

A törtszámok istenét imádó szerzetesrend kolostorának vezetője. Ki ő?
(A megfejtés kijelölés után válik láthatóvá, alant.)









A perjel.

2011. január 3., hétfő

Az olvasó álomba ringatása

Nem ez az első Richard Bach-könyv, amit elolvastam. Valószínűleg nem is a legutolsó. Nagy adag kíváncsiság és egy kisebb mértékű mazochizmus vezet vissza újra és újra a szerzőhöz. Pontosan tudom, hogy művei, ha időnként regénynek álcázza is őket, nem többek önsegélyező kézikönyveknél. (Árulkodó lehet magyarországi kiadója is, az Édesvíz.)


Ez a rövidke, nem csak szellősen, de egyenesen huzatosan tördelt – és még így is 200 oldalnál kurtább – könyvecske szétesőfélben lévő könyvtári kötetként került a kezembe, mindössze annak köszönhetően, hogy amíg a raktárból rendelt példányok érkezésére vártam, böngészni kezdtem Központi Ervin polcait (találtam más érdekességeket is, azokról majd egy későbbi alkalommal).
Szóval mi derül ki a Hipnózisból? Először is hogy a szerző megszállottja a repülésnek. Persze ez így a 20. kötete táján már nem lepi meg az embert. Másodszor hogy a főszereplő saját tudatalattijával vagy felsőbbrendű énjével cseverészve rádöbben: a világon semmi nem történik véletlenül. Mindennek célja van, de az eseményeket nem holmi fátum irányítja, előre elrendelve végzetünket, hanem mi magunk. Mert valójában szellemlények vagyunk, csupán időlegesen bezárva hús-vér testünkbe, ha meguntuk itteni életünket, továbbléphetünk.
A könyvnek ez a része kezdett először engem is tudatalatti szinten birizgálni, majd egyre határozottabban idegesíteni. Hiszen hiába a mondatokból áradó radiátornyi melegség és önigenlés, a „regény” igazi üzenete az én olvasatomban az, hogy ezt a földi látszatéletet kedvünk szerint alakíthatjuk, és ha elegünk lett belőle, elhagyhatjuk porhüvelyünket. Csak rá kell jönni az önszuggesztió titkára.
A jóságos és szimpatikus főhős esetében mindez természetesnek és kívánatosnak tűnik, de gondoljunk bele, mivé válhat a módszer kevésbé nemes lelkű emberek kezében! Ha csak kicsit is cinikusan tekintek a szövegre, az derül ki belőle, hogy a felelősségvállalás elkerülését propagálja, sőt akár az öngyilkosságot.
Szerencsére Richard Bach könyve nem ilyen veszélyes, mert stílusa kábé olyan, mintha a gyakorlott szerző – illő hasonlattal élve – robotpilótára kapcsolt volna, néhány oldal után megfeledkezve az olyan jelentéktelen dolgokról, mint a cselekmény vagy a feszültség keltése, ne adj' isten fenntartása. Csupán motyog bele jól ápolt kaporszakállába, és egyik látszatbölcsességet a másik után dobja az olvasó elé... csakhogy az már régen egyenletesen szuszogva alszik, mindössze a keze jár gépiesen, forgatva a lapokat. Mint akit hipnotizáltak.

2011. január 1., szombat

Hogy az új év vidáman kezdődjön

Fogadkozások és jókívánságok helyett egy kis videó. A Disneynél így képzelték 1957-ben, hogy is működik egy szokványos sci-fi történet. (Némi angoltudást igényel, de anélkül is szórakoztató.)
A filmecske egy hosszabb lélegzetű ismeretterjesztő műsor része volt, a címe Mars and Beyond.