Egy túlértékelt klasszikus

Nagy nehezen végére értem Theodore Sturgeon (1918–1985) válogatott novelláinak. Ez a 2000-ben megjelent kötet a körülrajongott amerikai szerző 13 rövidebb-hosszabb (de főként hosszabb) írását tartalmazza, és már rögtön a borítón olyan arcok áradoznak róla, mint Madeleine L'Engle, Kurt Vonnegut, Samuel R. Delany vagy Stephen King. A végkicsengés kb. az, hogy ez a méltatlanul mellőzött mester a szépirodalom elfeledett klasszikusa – ehhez képest a novellák túlnyomó része „ponyva”-magazinokban jelent meg: az Astoundingban, a Thrilling Wonder Storiesban, az Unknownban vagy az Amazingben. Az ugyancsak a borítón feltüntetett science fiction besorolás ellenére tartalmaz néhány egyáltalán nem is fantasztikus elbeszélést.

Én nem mennék olyan messzire, hogy Sturgeont a szépírók első vonalába emeljem, de az tény, hogy időnként írt egészen költői, szép novellákat. Hirtelenjében olyanok jutnak eszembe a magyarul is olvashatók közül, mint „A magány csészealja”, „Az ember, aki elveszítette a tengert” vagy az „Egy csepp különös”. És persze ott az a regény is, a Több mint emberi. Az amerikaiak még egy díjat is elneveztek róla, amit az év legjobb elbeszéléseinek osztanak ki 1987 óta.

Felfokozott várakozásokkal kezdtem hát neki a kötetnek, rögtön a harmadik írásnál, mert úgy döntöttem, kihagyom a magyarul már olvasottakat. Ez rossz döntés lehetett, mert a „Mr. Costello, Hero”, egy bolygóközi szélhámos tündöklésének és bukásának hosszúra nyújtott története némiképp máris kedvemet szegte. A „Bianca's Hands” sokkal rövidebb és hátborzongatóbb volt, de némileg céltalannak éreztem hatásvadász rémképeit. Hasonló, bár jobban megírt horrortörténet az „It”, amit csak a vége tesz nevetségessé.

Különösen nagy csalódást okozott a meg is filmesített „Killdozer!”, egy olyan kisregény, amit már évek óta el akartam olvasni. Az idegen intelligencia által megszállt, gyilkos földmunkagép sztorija később Kinget is megihlette, többször (talán innen a rajongás), de számomra a rengeteg technikai szakszó számomra megette a hangulatot.

Mindezek után két írást emelnék ki, amik igazán tetszettek, és szívesen adnám őket más hazai olvasók kezébe is. Az első a „Bright Segment” című pszichodráma egy Quasimodo-szerű, ám eszes segédmunkás és egy súlyosan megsebesített fiatal nő összezártságban töltött néhány napjáról, egészen a tragikus végkifejletig. A másik a kicsit lassú (nomen est omen), de nagyon szép „Slow Sculpture”, szintén kétszemélyes kamaradarab, egy zárkózott feltalálóról és egy rákos nőről. Ez nem véletlen, hogy 1971-ben Hugo- és Nebula-díjat is nyert.

Érdekesnek találom, hogy a szerző munkásságának igen nagy százalékában játszanak fontos szerepet szellemileg visszamaradott, vagy legalábbis erősen emberkerülő, sőt -gyűlölő figurák. A kötet emósoknak tökéletes olvasmány, időnként én is közel álltam hozzá, hogy elkezdjem fölcincálni az ereimet – hosszában. Valami vidámabb könyv kellene.