2009. október 21., szerda

Olvasásveszély!

Amikor először ránéztem a blogom Google Analytics oldalára, meglepődtem, hogy nemcsak Magyarországról olvasnak, hanem a világ minden tájáról. Különösen nagy érdeklődéssel láttam egy szapporói látogatót. Időközben annyit sikerült megtudnom, hogy az illető magyar, és csak ideiglenesen állomásozik Japánban.

Szeretném hát most fölhívni a figyelmét az ország és az olvasás veszélyeire: e hó 14-én egy szapporói könyvesbolt polcai két kislányra dőltek, súlyos sérüléseket okozva.

Több mint valószínű, hogy egyikük sem az én olvasóm volt, de azért másoknak sem árt vigyázni Szapporóban!

2009. október 20., kedd

Ki vagyok én?

Évtizedek óta közszájon forog már az a vélemény, miszerint Kuczka Péter volt a magyar SF atyja. Nemrégiben részt vettem egy közönségtalálkozón Sárdi Margittal, ahol a házigazda-moderátorok őt a magyar SF anyjának nevezték. Ez piszkálni kezdett, hogy vajon hogy is aposztrofálnám ebben a tekintetben saját magamat.
Szerintem a magyar SF családfáján én lennék az az alapvetően jóindulatú, de különc nagybácsi, aki jó úttörő módjára aholtudsegít, sokan mégis megmosolyogják a háta mögött. Ez most nem panasz volt, csak helyzetértékelés.

2009. október 11., vasárnap

Újabb találós

Hogy hívják a japánok újonnan kifejlesztett, szilícium alapú miniatűr terepjáróját?
(A válasz lejjebb, kijelölés után válik láthatóvá.)

Mikrodzsip.

2009. október 1., csütörtök

A középszer diadala

Fura dolog az emlékezet, az ingerek közül jellemzően a legerősebbeket tárolja el, akár pozitív, akár negatív irányban. Vannak kellemes és vannak rossz emlékeink, a közömbösekről legfeljebb a hiányuk árulkodik.
Jellemző ez az irodalomra is: kétféle könyvre emlékszünk általában, a zseniálisan jóra és a bűnrosszra. A többi viszonylag gyorsan kirostálódik memóriánk szűrőjén. És ez nem csak az egyes emberre igaz, a kollektív memória még kérlelhetetlenebbül szelektál.
Itt van például ez a könyv, aminek most értem a végére. H. B. Fyfe D-99 című regényéről beszélek. Ki hallott róla? Az erre a kérdésre igennel válaszoló emberek csoportját, gyanítom, világszerte is egy elég szűk halmazzal lehetne szemléltetni.
Horace Browne Fyfe Jr.-ról nem sokat tudunk (az okot lásd fent). 1918-ban született, első novellája az Astoundingban jelent meg 1940-ben, de azután bevonult katonának, és írói pályáját csak a háború befejeződését követően építgette tovább. Közel 60 elbeszélését közölték a legkülönfélébb magazinok, de az Astoundinghoz mindig vissza-visszatért. Itt jelentette meg sorozatát is „A Dörzsölt Trükkök Hivatala” összefoglaló cím alatt. Ez a sorozat 5 hosszabb novellából és a szóban forgó regényből áll, Fyfe egyetlen önálló kötetéből. A széria 1948 és 52 között futott, a könyv tíz évvel az utolsó megjelenése után került a boltokba. Egyetlen kiadást ért csak meg. Fyfe 1967-ben föl is hagyott az írással, majd pontosan 30 esztendővel később az élettel is.
Akkor ejtsünk néhány szót a regényről! Főszereplői a Csillagközi Kapcsolatok Minisztériumának dolgozói, illetve a minisztérium egy titokzatos részlegéé, a 99-esé. Róluk csak a legbeavatottabbak tudnak, a hivatal toronyházának legfelső emeleteit foglalják el, ahová külön lift közlekedik. Az ő feladatuk az idegen bolygókon kialakuló, földi embereket érintő krízishelyzetek megoldása, titkosszolgálati eszközökkel.
A könyv kezdetén öt földi polgár kerül bajba négy idegen világban. A borítón is látható kettő egyszerűen azért került börtönbe, mert egy olyan bolygón szenvedtek hajótörést, amely egyszerre legfeljebb egy idegen lényt tolerál a talaján. Egy nőt azért zártak be egy puritán világ lakói, mert túlságosan kihívóan öltözködött és viselkedett. Egy újabb férfit tenger alatti állatkertben tettek közszemlére az értelmes vízi lények, az utolsó pedig maga is valamiféle ügynök, aki, mint kiderül, nem is feltétlenül akarja, hogy megmentsék.
Beindulnak tehát a csavarosabbnál csavarosabb tervek a foglyok kihozatalára, ám a helyzetet tovább nehezíti, hogy a földi központot egy áramszünet elvágja a külvilágtól. A regénynek ez az eleme kezdetben szándékos szabotázst sejtet, ami akár az ötödik ember zavaros ügyeivel is kapcsolatban lehetne, de a történet ezzel a szállal nemigen kezd semmit. A mentőakciókkal párhuzamosan azonban megismerhetjük az irodába záródott vezérkar tagjait a nagyfőnöktől egész a telefonos kisasszonyig. A szereplők között nagyon 50-es-évek-ízű kapcsolatok szövődnek. Ami viszont érdekes, az az, hogy az író nem fekete-fehér figurákkal népesíti be világát, mindenki hús-vér ember a maga jó és rossz tulajdonságaival, fóbiáival, rögeszméivel. A legidealizáltabb alak a részleg főnöke, Castor P. Smith, akiben talán egy szerkesztőjét akarta megörökíteni a szerző (esetleg magát John W. Campbellt?).
A befejezés is szokatlan módon elvarratlan, mint a valós életben: egyeseket sikerül megmenteni, másokat nem, és mire a csillagközi ügyek nagyját megoldják, kiderül, hogy régen visszatért az áram, csak ők a nagy munkában észre sem vették.
Könnyed, kalandos stílusban megírt ponyvaregény a D-99, a tisztes középszer remek mintapéldánya, csakúgy, mint a szerző, aki már halála előtt jóval kihullott a kollektív emlékezetből. Pedig nem minden tanulság nélkül való megismerkedni életművével. Gyanítom, hogy most már megpróbálom begyűjteni és elolvasni a sorozat novelláit is, hogy lássam, mit tesznek hozzá a nagyobb történethez. Fyfe-nak egyébként egyetlen, 1951-es elbeszélése magyarul is megjelent, A találkozás című, ma már ritkaságnak számító antológiában, 1997-ben (na, az ezzel kapcsolatos ügyek is megérnének egy misét).

Nem a méret a lényeg

Nem tudom, más hogy van vele, de nekem, amikor megláttam ezt a könyvcímet:


lelki szemeim előtt megjelent egy óriás, amint mértéktelenül szerény teljesítményével épp magát az aktust öli meg. És a könyv szerint ilyen gigászokból több is létezett. Vagy akár ma is köztünk járnak?