Hiperkultúra

A magamfajta férfiember számára valóságos gyötrelem egy-egy hipermarketes bevásárlás. Míg az asszony lépten-nyomon izgalmas akciókba és érdekes új termékekbe botlik, én rendszerint már akkor kiborulok, amikor félórája tart a bugyi- és harisnyaválogatás. Régebben az ilyen túrák jó kis veszekedésekbe torkolltak.

Néhány éve azonban remek ellenszert találtam a jelenségre. Lelki békém megőrzése érdekében első utam a könyves gondolákhoz vezet, ahol addig keresgélek, míg nem találok magamnak valami alkalmas olvasnivalót. Azt aztán fogom, és miközben faarccal tologatom az egyre nehezebben manőverezhető, döcögő vagy akadó kerekű kocsit, belemerülök a szövegbe. Mire a fizetésre kerül a sor, túl vagyok már 50 oldalon, és ha ennyi alapján úgy döntök, kell a könyv, azt is földobom a pénztár futószalagjára. Ha meg nem, akkor szépen visszaviszem, míg kapcsolt részem a sorban araszol.

Nos, a minap is hipermarketben jártunk, és a választásom Kurt Vonnegut nemrég megjelent, poszthumusz novelláskötetére esett, A repülő macskára. Hogy milyen volt? Nagyon jó, érthetetlen, miért végezték ezek az írások egy fiók mélyén, míg az örökösök rájuk nem bukkantak. Rögtön az első így kezdődik:

„A Nyarat álmában lepte meg a halál. Az Ősz, ez a halk szavú végrehajtó, jól lelakatolt minden életet. Majd csak a Tavasz nyitja fel a zárat.”

Ugye milyen szép? Ez az ember tudott írni (és említsük meg a fordítót, Szántó György Tibort is). Már megérte hipermarketbe menni. Persze most már eszem ágában nem volt ott megvenni a könyvet, majd jól megrendelem a Bookeren, ahol kedvezményt is kapok az árából (fúj, reklám!). De egy biztos, ez a Vonnegut sem hiányozhat a polcomról (már csak a benne szereplő fantasztikus novellák okán sem).
Ja, és ha már itt tartunk, mindenki ismételje utánam: Vonnegut. Nem Fonnegut, Vonnegut.
Köszönöm a figyelmet.