Hol is hagytam abba?

Ja, szóval Eurocon, Stockholm, szombat délután. Kezdett aggasztóvá válni a pénzhiányom, úgyhogy nekiálltam kideríteni, miért nem tudom használni a kártyámat, ami régebben már teljesen bevethetőnek bizonyult külföldön. Miközben kitartóan dolgoztam mobilszámlám meghatványozásán, észrevettem, hogy egy lány furcsán méreget. Megnyugodva konstatáltam, hogy még mindig jóképű fiú vagyok, de amikor befejeztem a telefonálást, ez a lány odajött hozzám. Egy lopott pillantás a kitűzőjére elárulta, hogy az egzotikus Oris névre hallgat.

Aztán megszólalt. Magyarul. Kiderült, hogy igazából Orsi, és a skandináv, de főleg a finn és svéd SF iránti mániája vezérelte Stockholmba. Beszélgettünk sokat, aztán benéztünk egy ünneplésre, ahol a horvátok, oroszok, ukránok és angolok egymással versengve próbáltak minket (meg mindenki mást) az asztal alá itatni.

Ennek megfelelően vasárnap fájt a felkelés, de végül csak útnak eredtem. Mivel az egész hétvégém annak jegyében telt, hogy többet tudjak meg a helyi fantasztikus irodalomról, ismét próbát tettem egy előadással ebben a témában, ám mint a korábbiak, ez sem szolgált érdemleges információval. A fura az egészben az, hogy hiába mentem el Stockholmig, a legtöbb hasznos infót egy magyar lánytól kaptam.

A nap további része a kapcsolatépítésről szólt. Beültem pár programra, beszélgettem finnekkel, svédekkel, románokkal, szlovákokkal, csehekkel, este pedig sor került a Dead Dog Partyra is, az efféle események hagyományos búcsúztató ivászatára – egy helyi belga sörözőben.

Elbizakodottan és jó hangulatban indultam haza, bár az eső ismét rákezdte. A metrókon még minden rendben ment, aztán fölpattantam az első ismerős buszra – mint utólag kiderült, rossz irányba. Mire észbe kaptam, már az autópályán robogott velem, úgyhogy amint tudtam, leszálltam. Visszafelé azonban semmi jót nem ígért a menetrend, órákig vacoghattam volna a megállóban, hát elindultam haza gyalog, hegyen-völgyön át, a szakadó esőben.

Senkinek nem kívánom ezt az élményt. A szállodában már csak elnézően mosolyogtak, amikor éjjel egy körül betámolyogtam bőrig ázva. Nyilván elkönyvelték, hogy ez valami hobbi nálam.

A hétfő sokkal kellemesebb volt, Orsi, aki korábban élt már itt, megmutatta nekem Stockholm látványosságait. Lejártuk a lábunkat, néha futottunk az eső elől, de időnként azért a nap is kisütött. Este elváltunk, ő ment a dolgára (bevonatozni Svédországot és Norvégiát), én meg hullafáradtan bezuhantam az ágyba.

Kedden már csak vásároltam, aztán összecsomagoltam, és megpróbáltam valamennyit dolgozni a pályaudvaron meg a reptéren, végül gyorsan elrepült a repülőút is Pék Zoli és kedves barátnője társaságában. Itthon pedig várt rám a mókuskerék, egy újabb Galaktika-leadással.

A szombat kedden kezdődik

Vázlatosan összefoglalnám a továbbiakat. A szombat a munka jegyében telt, prezentációk hallgatásával és tartásával, szavazásokkal meg más effélével. Sikerült egy előadást is meghallgatnom, amin svéd, angol és finn megmondóemberek az idei Hugo-jelöltek esélyeit latolgatták. Próbáltam a könyvárusoktól valami svéd SF-et is fölhajtani, de döbbenetemre csak a vállukat vonogatták. Pedig mintha emlékeztek volna egy antológiára…
Végül Sam Lundwall magazinjának, a Jules Verne Magasinetnek két számát vettem meg. Az egyikben találtam egy darab hazai novellát, a másikban pedig Harry Harrison beszámolóját budapesti ebédjükről az 1988-as World SF találkozón, Brian Aldiss, Norman Spinrad és Lundwall társaságában – a borítón még egy fotó is mutatta a díszes társaságot.
Kábé öt perccel a magazinok megvásárlása után kisebb csoportosulásra lettem figyelmes. Idősebb, öltönyös férfit kérdezgetett mindenki, aki csak a közelébe jutott. De hiszen ez maga Lundwall! – kaptam észbe, és visszafogottan furakodni kezdett. Amikor éppen levegőt vett, és kis csend állt be, előkaptam régi, magyar kiadású könyvemet (Visszatérés a Földre – Alice világa), neki szegezve a kérdést, látott-e már ilyet. Kiderült, hogy igen, sőt nem győzött nyugtatgatni, hogy ki is fizették. Fölidézte, hogy járt ő már Budapesten is, mire legott előkaptam a nemrég vásárolt magazint, és megmutattam neki. Egészen meghatódott, és mesélni kezdte emlékeit, kérdezte, mi van Kuczka Péterrel és Szentmihályi Szabó Péterrel, élnek-e még.
Aztán bevonultunk a díjátadó ünnepségre, amin természetesen Lundwall is díjat kapott, mivel korábban egyhangú szavazással megválasztottuk az év Európai Nagymesterévé. Az ESFS díjait a szerzők közül Alastair Reynolds nyerte, a legjobb képzőművész David Hardy lett. A kiadók közül a veterán Lenizdatot tüntették ki, míg a magazin-díjat megosztva kapta egy horvát lap és egy orosz weboldal. A promóteri díjat egy angol és egy orosz vitte holtversenyben (gondolom, azóta kettéfűrészelték már), az idei legjobb fordítót viszont szerénységem tiltja, hogy megnevezzem.
A teljes lista amúgy itt olvasható.

Folytatás következik (hiszen még a szombatnak sem értem a végére).

Elvesztem (de azért megvagyok)

Az első nap jó része a beszerzések jegyében telt. Tájjellegű enni- és innivalókat vettem, heti bérletet, amivel közlekedhetek, és ráadásnak egy kiadós megfázást is beújítottam. Az utóbbinak kettős oka van, ami a következő három: Az esőről, ugye, már meséltem, azt ernyő nélkül kellett abszolválnom, de viszonylag jól megúsztam. Ennél komolyabb, ami az első este még nem tűnt föl nekem, mégpedig hogy veszett hideg van a szobában. Mivel ezt a kinti hőmérséklet nem igazán indokolja, alighanem légkondival érik el. Kezdeti aggodalmamat, hogy hűtő híján hogy fognak megmaradni a kaják, ez gyorsan eloszlatta: az egész szoba egy marha nagy frizsider. No és aztán jött a fürdés. A zuhany csapját csutkára tekertem, hogy legalább a vízsugár alatt fölmelegedjek. Nem úgy megy az! A víz legnagyobb meglepetésemre egyre hidegebb lett. Pedig tisztán látszott a csapon a jelölés, merre kell tekerni meleg és hideg irányba. Amivel nem számoltam, az az, hogy a trükkös svéd szakik fordítva kötötték be a cuccot. Hála a jó égnek, hideg irányba forgatva a csapot, megérkezett a meleg víz. Persze addigra már az orromból is jégcsapok lógtak, és sűrűn szidalmaztam a Valhalla minden lakóját.
A bevásárlás ezután már gyerekjátéknak ígérkezett. Eltekintve attól, hogy fizetéskor kiderült, a kártyámon valamiért nem jelent még meg a pénz, amit rátöltettem a biztonság kedvéért, váltani pedig még mindig nem volt alkalmam. És hiába van köpésnyire egy pláza meg egy IKEA is, váltóhelyet egyikben sem találtam. Sebaj. Legaláb a buszjegyárusító helyet is csak másodjára találtam meg. Ja, és a buszmegállók menetrendjein (amik voltaképpen gagyi fénymásolt A4-es papírlapok plasztikborítás védelmében) gyönyörűen feltüntetik ugyan az indulási időket, de a megállókat már nem, így az egyszeri ember az első napján idegen földön csak retteghet, hogy esetleg az ellenkező irányba bumlizik el.
Lényeg a lényeg, bekeveredtem a metróállomásig, ahol először is heti jegyet akartam venni. A pasas a pénztárban megértően végighallgatott, majd közölte, euróért ő nem ad nekem semmit, menjek el pénzt váltani. Semmi gond, még ajánlott is helyet. Végigvártam a soromat, váltottam, majd visszamentem. Mire ugyanaz a pasas megértően közölte velem, hogy remek, de ő nem árul heti jegyet, menjek oda, ahol azt is adnak. Grrr!
Már csak a metróval kellett megküzdenem, mert elsőre kissé megkavarta az agyamat a párhuzamos és elágazó vonalak rendszere. És elismerem, a tájékozódás terén is kihívásokkal küzdök, aminél már csak a svédtudásom gyengébb. Így aztán a rendezvény helyszínére jókora késéssel érkeztem, bebóklászva előbb a városnegyednyi egyetem (meg a mellette levő kórház) teljes területét. A végén egy stadionnál lyukadtam ki, ahol tévés közvetítőkocsik sorakoztak és nagyon hangoltak valamire. (Hmm, csak nem Wolf Katit várták? Ha igen, az a nő üldöz engem.)
Ó, míg el nem felejtem: előző blogbejegyzésemre váratlan reakció is jött, egy sms Pék Zoli barátomtól, hogy most olvasta, és ő is Stockholmban van. LOL! Miután megbeszéltünk egy randit, a kapuban ő maga fogadott, úgy, hogy előtte végigülte helyettem a megnyitót. Legalább beleszagolhatott egy Euroconba ő is. Szerencsére jutott időnk egy kiadós beszélgetésre is.
Az már nem is szokatlan egy ilyen rendezvényen, hogy az ember hol egy Charles Strossba botlik, hol egy Ian McDonaldba, hol meg egy Roberto Quagliába. Engem elsősorban a helyi írók és szerkesztők érdekeltek, mint például Ahrvid Engholm és John-Henri Holmberg. Ha egy kis szerencsém lesz, még gyerekkorom nagy kedvencével, Sam Lundwall-lal is találkozhatok.
Kicsit még megváltottuk a világot, különös tekintettel a cider alattomos természetére, de a továbbiakról majd legközelebb, mert most indulnom kell, de izibe.

Megint úton

Hol is kezdjem? Talán ott, hogy előre tudtam, rázós lesz ez az út. Mivel a repülő indulása eleve este hét utánra volt kiírva, sejtettem, hogy normális időben nem érkezem meg Stockholmba, de arról fogalmam se lehetett, miket tartogat még számomra a nap…
Először is a poggyászleadós sorbanállásnál ismerős arc (orr) tűnt fel: Wolf Kati, aki, mint később megtudtam, háromszor is fellép a hétvége folyamán a skandináv országban. Menő dolog lett a fapados. Hátha hazafelé a Stonesszal utazom…
Na szóval, a kötelező negyedórás csúszást követően a gép kigurult a kifutóra, majd közölték, hogy most szépen elindulunk vissza, mert az egyik utas rosszul lett. Őt levették a gépről, a többieknek meg a kézipoggyászukról kellett számot adni egy biztonsági ellenőrzés során. A testüregi motozás legnagyobb sajnálatomra elmaradt. Mindeközben alaposan jutott időm végiggondolni, mit hagytam otthon, mert ez az ilyen utazásoknál szinte kivédhetetlen. Meglepő módon semmi nem jutott eszembe.
Végül laza egyórás késéssel szállt föl a gép, és én számolgatni kezdtem, hogy az összes csatlakozásomat a város felé le fogom késni – mert azt mondanom sem kell, hogy a Lég Varázslója által Stockholmként feltüntetett úti cél valójában jó 100 kilométerre volt a fővárostól.
Az utazást kéziratolvasással töltöttem meg beszélgetéssel, de sem a mellettem ülő kedves lány, sem a maximumra csavart légáramlat nem tudta feledtetni, hogy a mögém telepedő figura kábé egy éve nem cserélhette már le műszálas pólóját.
A leszállás külön tragédia volt, a pilóta olyan gyorsan ereszkedett le, hogy azt hittem, a dobhártyámat végül majd a kabinfalról kell lekaparni. De végre megérkeztem – igaz, fél-süketen –, és nekiállhattam kitalálni, hogyan tovább. Elvégre nem szívesen éjszakáztam volna a tundrán.
Mint előre sejtettem, az összes értelmes csatlakozást lekéstem, ami azért volt kínos, mert az egyetlen elérhető buszjárat a városközpontba vitt be, megállás nélkül – menet közben pedig félút körül integethettem a szállodának, ahová vissza kellett még jutnom.
A kellemes meglepetés egy másik ismerős arc volt a buszállomáson, ám ez szakállasabb. Mikor leszólítottam, előbb gyanúsan méregetett, miután azonban tisztáztuk, hogy egyaránt az Euroconra érkeztünk, megnyugodott valamelyest. A következő találkozót szervező horvát csapat egyik oszlopos tagja volt az, élete párjával. Legalább lehetett kivel beszélgetni az utazás következő szakasza alatt, mert…
A buszsofőr közölte, hogy a menetidő általában 80 perc – majd hozzátette: de most épp lezárták az autópályát. Vagy két órán át kacskaringóztunk mindenféle erdei utakon, és mire Stockholmba értünk, már a metró sem járt. Remek. Rövid keringőzést követően a főpályaudvaron, mivel éjjel egy felé járt már az idő, úgy döntöttem, egy életem, egy halálom, én taxiba vágom magam.
Pillanatok alatt behálózott az afrikai taxismaffia, és olyan alkudozásba keveredtem, amilyet tunéziai rémnyaralásom óta nem kellett átélnem. Végül megállapodtam az egyik sofőrrel, minek eredményeként őt majdnem meglincselték – de én attól tartottam, nekem is közel már a vég.
Percek teltek el azzal, hogy vártam, mikor áll le valami félreeső mellékutcában, és forgat ki minden nálam lévő vagyontárgyból lesben várakozó cimboráival. Aztán amikor már harmadszor kellett jeleznem neki, hogy a GPS mozgó nyila igazából nem dísz, hanem a követendő útirányt jelzi, kezdtem sejteni, hogy a fickó mégsem annyira dörzsölt útonálló – főleg mivel az összeget előre kialkudtuk, tehát nem igazán fűződött érdeke az eltévedéshez.
Amúgy itt még éjfélkor is alkonyi derengés uralkodott, és vörös volt az ég alja. Mire azonban a szállodához értünk, mégiscsak teljesen besötétedett. De legalább az előrejelzett eső nem érkezett meg, sőt kellemesen langyos volt az idő. A portást szerencsére nem kellett fölkeltenem, és könyörületes gyorsasággal hozzájutottam a szobakulcshoz… ami természetesen nem nyitotta az ajtót. Illetve mégis, de akkor már őrjöngve rángattam mindent, amit csak lehetett. Bejutván meg bezárni nem tudtam, és amikor idegesen föltéptem, a frászt hozta rám a portás, mert ott állt tőlem tíz centire, az ajtó túloldalán. Ordításomra, hála az égnek, nem csődült össze tömeg, a pasi meg igyekezett megnyugtatni, az a zár voltaképp dísznek van ott, ha egyszer becsukom az ajtót, kulcs nélkül senki sem juthat be. Idegrángásaimat a svéd tévé adásával csillapítottam, majd álomba merültem…
Reggelre pedig megérkezett a várva várt (?) eső, és végre eszembe jutott, mit hagytam otthon: az ernyőmet.