2011. január 27., csütörtök

Laurie Anderson madarai

Sikerült meghallgatnom Laurie Anderson új lemezét tavalyról, ami a Homeland címet kapta, és az egyik szám egyszerűen letaglózott, bár nem első, hanem második hallásra. Hipnotikus zenéjéhez ugyanis döbbenetes szöveg társul Anderson lecsupaszított, mesélős előadásmódjában. Amire hivatkozik, az természetesen Arisztophanész Madarakja, ám ő azért a maga módján csavart rajta. Alább megpróbálom magyarul visszaadni a dalszöveget, és meghallgatható a – szerintem – gyönyörű szám is. (Rímeket kéretik nem keresni, az eredeti szöveg is ilyen.)


Egy ősi színdarabban, aminek a címe Madarak, elhangzik egy történet,
Egy mese az idők kezdetéről,
Abból az időből, amikor még nem létezett föld.
Csak levegő és madarak mindenütt.

A gond az volt, hogy nem tudtak hol leszállni,
Mivel még nem létezett föld.
Tehát csak köröztek körbe-körbe,
Mert ez még a világ kezdete előtt történt.

És a zaj fülsiketítő volt. Énekes madarak mindenütt.
Milliárdnyi, milliárdnyi és milliárdnyi madár.

Az egyik madár, egy pacsirta, elvesztette az apját.
Ez még nagyobb gondot okozott, hiszen mit kezdhettek a testtel?
Nem temethették el, mert még nem létezett föld.

Végül a pacsirta megtalálta a megoldást.
Úgy döntött, a saját fejébe temeti el az apját.
Így született meg az emlékezet,
Mert addig senki nem emlékezett semmire.
Mind csak körbe-körbe röpködtek,
Folytonos, hatalmas körökben.


2011. január 24., hétfő

Amikor a hóhér akasztja magát

Egy idős férfi fölébred egy szobában, és ismerkedni kezd környezetével. Talán kórházban van, talán börtönben, talán bezárták ide, talán szabadon jöhet-mehet. Ezekre a fontosnak tűnő körülményekre azonban nem derül fény, mert az öregúr láthatóan megelégszik a szoba bezártságával. A berendezés spártai, és mindenen kis, öntapadós címkék jelzik, hogy az ágy ágy, az ajtó ajtó, a szék pedig szék...

Időnként látogatók is érkeznek, akik föllebbentenek egy aprócska kis fátylat hősünk múltjáról, de olyan kicsikéket, hogy az összkép sosem rajzolódik ki. Ugyanakkor többen is rábeszélik, hogy foglalkozzon az íróasztalon sorakozó dokumentumokkal, fényképekkel, mert azok jelenthetik a megoldást helyzetére. Ja, és míg el nem felejtem, valamivel vádolják is őt, de ez pontosabban nem kerül kifejtésre.

A dokumentumok egyike egy befejezetlen kézirat, visszaemlékezés a múltra, de nem az öregúréra, és nem is a valóságosan létező világ múltjára. Felvetődik a párhuzamos univerzumok elmélete, de aztán a történet még meglepőbb irányba fordul.

Vigyázat, ha valaki még nem olvasta a könyvet, az alábbiakban erős SPOILERezés következik, hát gyorsan beszúrom ide a borítót, addig lehet gondolkodni a továbbolvasáson.


Igen, Paul Auster rövidke kötetéről van szó, az Utazások a szkriptóriumban címűről. A szerző mintha vezekelni próbálna az általa elkövetett bűnökért ezzel a kisregénnyel. Sorra bukkannak fel korábbi műveinek mellőzött, befejezetlen életútú szereplői, és kafkai bosszúként egyre mélyülő bizonytalanságba taszítják múltját, jelenét és jövőjét illetően a főhőst, Mr. Blankot, aki egyértelműen Auster alteregója – csakúgy, mint a töredékes kézirat szerzője, egy bizonyos Trause (micsoda frappáns anagramma!).

A cím szkriptóriuma (ez a szó a középkorban a kolostorok kódexmásoló műhelyét jelentette, az olvasás és az írás szakrális helyét) nem más, mint a szerző tudata. Erről lehetne asszociálni akár az Utazás a koponyám körülre is, de Auster aligha olvasott Karinthyt (bár ki tudja?).

Na szóval, a szerző irodalmi teremtményei igazán nemes bosszút állnak kiagyalójukon, ugyanis a felvetett szörnyű halálnemek helyett őt magát is visszaadják a feledésnek, hogy minden napot ugyanolyan tudatlanul kezdjen, és mire valami felderengene fejében a megoldásból, újra ráesteledjen. A leghátborzongatóbb az egészben az, hogy ezt a történetet ő maga írta, tehát jó sötét sarkok lehetnek abban a szkriptóriumban.

Végül, hogy a szinkronicitást még magasabb szintre emeljem, az egészről egy színdarab címének parafrázisa jutott eszembe: Hat szerep keres egy szerzőt, hogy jól megkínozza. A szinkronicitás pedig ott jön a képbe, hogy Pirandello eredetijét na ki fordította először magyarra? Úgy van, Karinthy Frigyes. Akit a „minden mindennel összefügg” elméletével az is összekapcsolja, hogy egy 1929-es novellájában („Láncszemek”) megalkotta a hat lépés távolság-teória alapjait. No de ez már túl messzire vezet. Jó agyalást, és olvasást...

2011. január 22., szombat

Dobozolás

Kitaláltam egy új dobozt, oldalt már látható is. A „Média ma” nevet adtam neki, és abba írom be, aznap mit olvasok, mit hallgatok és mit nézek épp. Megpróbálom majd tényleg naponta frissíteni. A címek egyben linkek is, egy-egy olyan oldalra mutatnak, ahol többet meg lehet tudni a szóban forgó könyvről, albumról vagy filmről. Hátha valakit érdekel.

2011. január 20., csütörtök

Filmet kaptam, lájf!

Végre kezembe kaparinthattam egyet a januári Galaktika mellékleteként is kapható Üzenet az űrből (Ucsu Kara No Messzedzsi) című japán film DVD-jéből. Tizenéves koromban láttam utoljára ezt a Csillagok háborúja-klónt, és emlékszem, már akkor is jókat szórakoztam naivitásán, de hát azóta már alaposabban kiművelődtem az ázsiai filmek tekintetében, és megtanultam, hogy a japán lélek másképpen működik.


Az újranézés utáni érzéseim némileg vegyesek. A film minősége egyáltalán nem javult az évek múlásával, sőt. Persze nem szabad elfelejteni, hogy amikor készült, még nem is nagyon álmodoztak számítógépes trükkökről, és George Lucas Star Warsa is fapadosabb volt, mielőtt utólag elkezdte volna reszelgetni. És hát a nosztalgia hajlamos az ilyen élményeket megédesíteni.

Miután gondolatban besoroltam a filmet az „annyira rossz, hogy már jó” kategóriába, azon vettem észre magam, hogy ugyanúgy nem sikerül kiverni a fejemből, mint annak idején. Szóval elkezdtem olvasgatni róla az interneten, és rábukkantam pár érdekességre. Először is hogy az ötletgazda (a Csillagok háborúja és a Hét szamuráj mellett) Sotaro Isinomori volt, a modern manga egyik atyja, akinek a képregények mellett filmforgatókönyvek is kerültek ki a keze alól. Mi több, már egy 1969-es animéjében (Flying Phantom Ship/Szora Tobu Jureiszen) is fölbukkan egy repülő vitorlás hajó.

Aztán azzal is szembesültem, hogy a film nyomán tévésorozat készült (elvégre ki kellett termelni azoknak a marha drága trükköknek a költségeit) Message from Space: Galactic Battle (Ucsu Kara No Messzedzsi: Ginga Tajszen) címmel. Ez főleg Dél-Amerikában aratott zajos sikert a '80-as években, ennek köszönhető nosztalgiázó DVD-kiadása, veretes spanyol nyelven. Kedvcsinálónak alant megtekinthető az első epizód első néhány perce. Vigyázat, nyomokban majomembert tartalmazhat!

2011. január 19., szerda

Ki a ludas?

Egy Theodore Sturgeon novellaválogatást olvasok épp angolul, és egy gyönyörű kis versikére bukkantam. Az elbeszélés, amiben szerepel (valójában inkább már egy rövidebb regény, a maga közel 90, szép nagy oldalával), 1955-ben jelent meg a Magazine of Fantasy & Science Fictionben, de a vers eredete jóval tovább visszakövethető, egy 1764-es népdalig. Így szól:

The law doth punish man or woman
That steals the goose from off the common,
But lets the greater felon loose
That steals the common from the goose.

Magyarul kábé ekképp lehetne visszaadni (bocsánatot kérek a bicegő verslábakért):

Az ember törvény elé kerül,
Ha ludat lop el az mezőrül,
Ám az ellen törvény nem rendel,
Ki lúd alól mezőt emel el.

Vannak igazságok, amik időtlenek.

2011. január 16., vasárnap

Ismeret-erjesztés

Ha olvasással biztosítani lehetne a napi szükséges vitaminbevitelt, akkor most kicsattannék az egészségtől, annyi zöldséggel szembesített Sánta Csaba Y-akták című kötete. Már a külső rosszat sejtetett, a sejtelmes kékbe átemelt győzikés zebracsíkozással, az ál-3d betűkkel és a csupasz gerinccel, a figyelemfelkeltő eszközként borítóra emelt címszavak pedig a szerző polihisztori mindentudását sugallják, hiszen látóköre az orvostudománytól a fizikán át a valláselméletig nyilván az egész világot befogja. A fülszöveg szerint Sánta Csaba szeret a tudomány határterületein egyensúlyozni, ezért kötete válaszkeresés ma még megmagyarázhatatlan jelenségekre.


Belül az impresszumban az ember ismerős nevekkel szembesül, majd elolvashatja, hogy a következő írások egy része a Duna TV képújságján jelent meg először, a többi meg a Harmadik Szem magazinban.

Ezután meglepő módon vagy 30 oldalon keresztül novellák következnek, valamint egy regényrészlet. Majd a fejtegetések a legkülönfélébb természet- és társadalomtudományok határterületeiről, botrányosan rossz minőségben beszkennelt „magyarázó” ábrákkal és amatőr minimál-layouttal.

Mégsem ezek a legbosszantóbbak a könyvben. Szerintem ha valaki vitatható, sőt vitatott elméletekkel áll elő, arra mindenképpen ügyelnie kell, hogy a szöveg a lehető leghitelesebb és legmeggyőzőbb legyen. Ezzel szemben az olvasó iskolai dolgozatok szintjén megfogalmazott cikkeket kap, helyenként még a kívülálló számára is nevetségesnek ható érveléssel, és hozzá az egész felháborítóan szerkesztetlen, a szerző itt-ott adomázásra váltó stílusától kezdve a helyesírás mélységesen fájó hiányáig. Ilyen környezetben még a potenciálisan érdekes ötletek is elsikkadnak.

A korrektúra hiányáról elég annyi, hogy a kötet végén a sorozat következő darabjait hirdetik nagy betűkkel, Aszto-konyha és Asztografológia címen – gyengébbek kedvéért: egy r hiányzik mindkettőből. És ha már itt tartunk, ez a könyv a sorozat második részeként van jelölve, de a hirdetési oldalak bősége ellenére sem derül ki, mi volt az első.

Végszóként: a mű letölthető, elolvasható a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán. Besorolása: szépirodalom, népköltészet. :)

(Olvasását csak saját felelősségre ajánlom!)

2011. január 5., szerda

Ki? Találós!

A törtszámok istenét imádó szerzetesrend kolostorának vezetője. Ki ő?
(A megfejtés kijelölés után válik láthatóvá, alant.)









A perjel.

2011. január 3., hétfő

Az olvasó álomba ringatása

Nem ez az első Richard Bach-könyv, amit elolvastam. Valószínűleg nem is a legutolsó. Nagy adag kíváncsiság és egy kisebb mértékű mazochizmus vezet vissza újra és újra a szerzőhöz. Pontosan tudom, hogy művei, ha időnként regénynek álcázza is őket, nem többek önsegélyező kézikönyveknél. (Árulkodó lehet magyarországi kiadója is, az Édesvíz.)


Ez a rövidke, nem csak szellősen, de egyenesen huzatosan tördelt – és még így is 200 oldalnál kurtább – könyvecske szétesőfélben lévő könyvtári kötetként került a kezembe, mindössze annak köszönhetően, hogy amíg a raktárból rendelt példányok érkezésére vártam, böngészni kezdtem Központi Ervin polcait (találtam más érdekességeket is, azokról majd egy későbbi alkalommal).
Szóval mi derül ki a Hipnózisból? Először is hogy a szerző megszállottja a repülésnek. Persze ez így a 20. kötete táján már nem lepi meg az embert. Másodszor hogy a főszereplő saját tudatalattijával vagy felsőbbrendű énjével cseverészve rádöbben: a világon semmi nem történik véletlenül. Mindennek célja van, de az eseményeket nem holmi fátum irányítja, előre elrendelve végzetünket, hanem mi magunk. Mert valójában szellemlények vagyunk, csupán időlegesen bezárva hús-vér testünkbe, ha meguntuk itteni életünket, továbbléphetünk.
A könyvnek ez a része kezdett először engem is tudatalatti szinten birizgálni, majd egyre határozottabban idegesíteni. Hiszen hiába a mondatokból áradó radiátornyi melegség és önigenlés, a „regény” igazi üzenete az én olvasatomban az, hogy ezt a földi látszatéletet kedvünk szerint alakíthatjuk, és ha elegünk lett belőle, elhagyhatjuk porhüvelyünket. Csak rá kell jönni az önszuggesztió titkára.
A jóságos és szimpatikus főhős esetében mindez természetesnek és kívánatosnak tűnik, de gondoljunk bele, mivé válhat a módszer kevésbé nemes lelkű emberek kezében! Ha csak kicsit is cinikusan tekintek a szövegre, az derül ki belőle, hogy a felelősségvállalás elkerülését propagálja, sőt akár az öngyilkosságot.
Szerencsére Richard Bach könyve nem ilyen veszélyes, mert stílusa kábé olyan, mintha a gyakorlott szerző – illő hasonlattal élve – robotpilótára kapcsolt volna, néhány oldal után megfeledkezve az olyan jelentéktelen dolgokról, mint a cselekmény vagy a feszültség keltése, ne adj' isten fenntartása. Csupán motyog bele jól ápolt kaporszakállába, és egyik látszatbölcsességet a másik után dobja az olvasó elé... csakhogy az már régen egyenletesen szuszogva alszik, mindössze a keze jár gépiesen, forgatva a lapokat. Mint akit hipnotizáltak.

2011. január 1., szombat

Hogy az új év vidáman kezdődjön

Fogadkozások és jókívánságok helyett egy kis videó. A Disneynél így képzelték 1957-ben, hogy is működik egy szokványos sci-fi történet. (Némi angoltudást igényel, de anélkül is szórakoztató.)
A filmecske egy hosszabb lélegzetű ismeretterjesztő műsor része volt, a címe Mars and Beyond.