Nem ez az első Richard Bach-könyv, amit elolvastam. Valószínűleg nem is a legutolsó. Nagy adag kíváncsiság és egy kisebb mértékű mazochizmus vezet vissza újra és újra a szerzőhöz. Pontosan tudom, hogy művei, ha időnként regénynek álcázza is őket, nem többek önsegélyező kézikönyveknél. (Árulkodó lehet magyarországi kiadója is, az Édesvíz.)
Ez a rövidke, nem csak szellősen, de egyenesen huzatosan tördelt – és még így is 200 oldalnál kurtább – könyvecske szétesőfélben lévő könyvtári kötetként került a kezembe, mindössze annak köszönhetően, hogy amíg a raktárból rendelt példányok érkezésére vártam, böngészni kezdtem Központi Ervin polcait (találtam más érdekességeket is, azokról majd egy későbbi alkalommal).
Szóval mi derül ki a Hipnózisból? Először is hogy a szerző megszállottja a repülésnek. Persze ez így a 20. kötete táján már nem lepi meg az embert. Másodszor hogy a főszereplő saját tudatalattijával vagy felsőbbrendű énjével cseverészve rádöbben: a világon semmi nem történik véletlenül. Mindennek célja van, de az eseményeket nem holmi fátum irányítja, előre elrendelve végzetünket, hanem mi magunk. Mert valójában szellemlények vagyunk, csupán időlegesen bezárva hús-vér testünkbe, ha meguntuk itteni életünket, továbbléphetünk.
A könyvnek ez a része kezdett először engem is tudatalatti szinten birizgálni, majd egyre határozottabban idegesíteni. Hiszen hiába a mondatokból áradó radiátornyi melegség és önigenlés, a „regény” igazi üzenete az én olvasatomban az, hogy ezt a földi látszatéletet kedvünk szerint alakíthatjuk, és ha elegünk lett belőle, elhagyhatjuk porhüvelyünket. Csak rá kell jönni az önszuggesztió titkára.
A jóságos és szimpatikus főhős esetében mindez természetesnek és kívánatosnak tűnik, de gondoljunk bele, mivé válhat a módszer kevésbé nemes lelkű emberek kezében! Ha csak kicsit is cinikusan tekintek a szövegre, az derül ki belőle, hogy a felelősségvállalás elkerülését propagálja, sőt akár az öngyilkosságot.
Szerencsére Richard Bach könyve nem ilyen veszélyes, mert stílusa kábé olyan, mintha a gyakorlott szerző – illő hasonlattal élve – robotpilótára kapcsolt volna, néhány oldal után megfeledkezve az olyan jelentéktelen dolgokról, mint a cselekmény vagy a feszültség keltése, ne adj' isten fenntartása. Csupán motyog bele jól ápolt kaporszakállába, és egyik látszatbölcsességet a másik után dobja az olvasó elé... csakhogy az már régen egyenletesen szuszogva alszik, mindössze a keze jár gépiesen, forgatva a lapokat. Mint akit hipnotizáltak.
Bocsánat, a borító elsőre lemaradt.
VálaszTörlés