Hugo-díjak

Csak egy gyorsjelentés a nemrég lezajlott eredményhirdetésről. A 2009. évi Hugo-nyertesek kategóriánként:

regény: Neil Gaiman – The Graveyard Book
hosszabb kisregény: Nancy Kress – The Erdmann Nexus
rövidebb kisregény: Elizabeth Bear – Shoggoths in Bloom
novella: Ted Chiang – Exhalation (hamarosan magyarul a Kétszázadikban!)
profi grafikus: Donato Giancola
képregény: Girl Genius, Vol. 8
antológia-, magazinszerkesztő: Ellen Datlow
regényszerkesztő: David G. Hartwell
rövid dramatizált mű: Doctor Horrible's Sing-Along Blog
hosszú dramatizált mű: WALL-E
kapcsolódó nem szépirodalmi kiadvány: John Scalzi – Your Hate Mail Will Be Graded
magazin: Weird Tales
fanzin: Electric Velocipede
amatőr grafikus: Frank Wu
amatőr szerző: Cheryl Morgan

A legjobb új szerzőnek járó John W. Campbell-díjat David Anthony Durham kapta.

Az európai SF James Morrow szerint

Szóval itt ez a könyv. 2007-ben jelent meg, és az európai SF színe-javát hivatott bemutatni. Én nem vitatom a kötetben szereplő novellák érdemeit, és egyáltalán már az örömhír, hogy elkészülhetett. A problémáim ott kezdődnek, hogy Magyarországról sem engem, sem tudtommal senki mást nem kerestek meg a szerkesztők (James és Kathryn Morrow). Én magam az egész tervről akkor értesültem, amikor a könyv megjelent.

Kihasználva találkozásunkat a Worldconon, megkérdeztem Morrow-ékat erről, és a következők derültek ki: a szerkesztési folyamat hihetetlenül összetett volt (lásd: ellátogattak egyetlen francia Conra, és az ott szerzett kapcsolatokból alakult ki a tartalom). Sajnos nem volt elég hely minden európai ország szerepeltetésére a szűkös terjedelmi korlátok közt (lásd: a kötetbe mégis két spanyol és két orosz novella került be, ugyanakkor rajtunk kívül se a bolgárok, se a szlovákok, se az egykori Jugoszlávia utódállamainak szerzői nem jutnak szóhoz).

Azt azért elmeséltem a szerkesztőknek, hogy épp 2007-ben magyar író lett Európa legjobbja, és a biztonság kedvéért adtam neki egy névjegyet, hogy legközelebb ne felejtsen már el minket.

Mondjátok meg a cárnak...

...hogy a metrók Montrealban sokkal csendesebbek! Hangosabb a szellőztetők zaja, mint a szerelvények kerékcsikorgása. Amikor megpróbáltam a rejtély mélyére hatolni, megdöbbentő ténnyel szembesültem: noha a szerelvénynek van rendes síne, valójában gumikerekeken jár!
Fantasztikus élmény, bár a kocsikra itt sem jellemző a túlzott tisztaság.

Amúgy a háromnapos jegy meg, amit vettem, leginkább egy kaparós sorsjegyre emlékeztet, csak itt az érvényességi hónapot, illetve napokat kell lekaparni, és a nyeremény is csupán annyi, hogy jeggyel az embert nem büntetik meg.

Worldconos kalandjaim az első napon bővebben a Galaktika honlapján.

Egy clarke-i momentum

Amúgy meglehetősen low-tech szállodai szobámban egyetlen futurisztikus eszközre bukkantam, egy asztali lámpára, aminek nincsen kapcsolója. Csak meg kell érinteni valahol, mire be-, illetve kikapcsol. Én, a Vadember, először elkerekedett szemmel bámultam, aztán vagy két percig szórakoztam vele, végül pedig a jó öreg Arthur C. Clarke közismert gondolata jutott eszembe: „Bármely kellően fejlett technika megkülönböztethetetlen a varázslattól.”

(A Vadember kanadai kalandjai a Galaktika honlapján olvashatók részletesen. Az első képanyag például a Worldcon helyszínéül szolgáló Kongresszusi Palota arcait mutatja meg, nyitás előtt, tehát egyelőre tömegek nélkül.)