2013. november 15., péntek

Keserűek

Két olyan könyvet is olvastam a közelmúltban, amit ismertebb közszereplők írtak. Az egyik egy kisregény, a másik amolyan memoár. Hogy mi bennük a közös? Két tehetséges, megkeseredett ember sző maga köré áthatolhatatlan bulvárlegendáriumot a szürke ötmillió árnyalatából. És eközben olyan mértékű betekintést enged saját lelkivilágába és magánéletébe, hogy az már komolyan zavarba ejtő.
Bagi Iván humorista cseppet sem humoros kötete, az Egy zsugorodás története külsőre fikciós történet, de a családi, baráti, sőt társadalmi relációkból kirekesztett fiatalember kafkai krónikája mögül lépten-nyomon elősejlik a szerző személye. Ez azt eredményezte, hogy olvasói szerepemből én is újra meg újra kizökkentem, és sokkal inkább kukkolónak éreztem magam, aki Bagi ajtajának kulcslyukára tapadva lesi ki legprivátabb titkait. Ráadásul hamar világossá vált, hogy a szerző maga is megvetéssel, lesajnálva kezeli antihősét, aki egyszer csak valójában is zsugorodni kezd, nem csupán embertársai szemében, átvitt értelemben. Valószínűleg az sem vágna földhöz senkit, ha teljesen eltűnne, de a szerző a rövidke történet végére helyreállítja a status quót, mindössze tulajdon, végtelen keserűségéből kölcsönözve valamennyit a kitartó olvasó szájízéül. Az író azonosulását a főszereplővel tovább hangsúlyozza néhány vers, illetve egy interjú a kötet zárásaként.
 

A másik könyvet, Fiala János Kuss!-át tényirodalomként aposztrofálja kiadója és szerzője, ám legalább annyira tele van érzelmekkel, mint egy regény. Eléggé posztmodern is, összevissza ugrál az időben, többször egymás után leírja ugyanazokat az eseményeket, hol bővebben, hol szűkszavúbban, időnként meg-megváltoztatott kontextusba helyezve. Egy rádiós zaklatott stílusban, kapkodva előadott élet- és pályarajza ez, amelyből fájdalmasan rajzolódik elő egy olyan ember portréja, aki az általa fontosnak tartott igazságok keresése, kergetése közben senkit nem kímél, sem önmagát, sem a körülötte állókat, és ezzel fokozatosan lenullázza a karrierjét és a magánéletét.
Egy időben, amíg többet közlekedtem autóval, én is kitartóan hallgattam rádióműsorait, sőt a tévében is meg-megnéztem, de azzal együtt, hogy nagyra tartom eltökéltségét, kitartását és ragaszkodását bizonyos elvekhez, bevallom, kicsit azokat az érzelmeket keltette bennem, mint egy közúti baleset. Az ember lelassít, jól megbámulja a történteket, sajnálkozva a fejét csóválja, megfogadja, ő sokkal óvatosabb lesz, majd gázt ad, és megy tovább a maga útján.
Maga a könyv roppant tanulságos, és azért a keserű szájíznél jóval többet ad, egyebek közt bizarr látleletet napjaink médiacirkuszáról és annak politikához fűződő viszonyáról, de egy pillanatra sem hagyja feledni, hogy a főszereplő mindenki másnál fontosabb.