Még élek

Kicsit sűrűre sikeredett az utóbbi pár hónap, mind a munka, mind a családi élet frontján. Ezzel együtt semmi bajom, csak az időm fogyatkozott meg még jobban. Nem is ígérgetek, inkább írom a bejegyzéseket, ahogy sikerülnek.
Egyik legfrissebb olvasmányélményem Vári Attila Lassított lónézés című novelláskötete. Ez egyrészt megint ráébresztett, mennyire jó író a szerző, másrészt kezembe adott egy idézetet is, mely amellett, hogy az ő ars poeticájának tekinthető, nekem is szimpatikus.

„...minden bizonnyal élnek, de mert semmi sem érték szemükben az életen kívül, azért csak dolgozni tudnak, alkotni soha. Egyformák mind, nem él bennük a becsvágy, hogy kiválni, többet adni, mint a többiek. Értelmetlen világ, olyan, mint az örökmozgó, mely energiát nem ad és nem kíván. Haszontalan tehát, mint ahogy azzá válna Földünk is, ha nem vágyódnánk más bolygókba menni, ha csak születnénk, meghalnánk, és nem hinnénk, hogy az örök körforgásban minden halál egy kezdetet jelent.”

Ajánlom e sorokat minden űrkutatási szervezet és az azokat támogató kormányzatok figyelmébe is.
A szöveget amúgy a szerző Casanova szájába adja, az azonos című kisregényben, egy beszélgetőtárs történetére reagálva, aki fantasztikus világot járt meg. Ez az írás – a kötet több más elbeszélésével ellentétben – mégsem fantasztikus. Vári Attila tehetségéhez mérten méltatlanul keveset emlegetett, erdélyi származású magyar író. Ez a kötete 1985-ben jelent meg, de több mint egy évtizeddel korábban keletkezett novellák is vannak benne.

Laurie Anderson madarai

Sikerült meghallgatnom Laurie Anderson új lemezét tavalyról, ami a Homeland címet kapta, és az egyik szám egyszerűen letaglózott, bár nem első, hanem második hallásra. Hipnotikus zenéjéhez ugyanis döbbenetes szöveg társul Anderson lecsupaszított, mesélős előadásmódjában. Amire hivatkozik, az természetesen Arisztophanész Madarakja, ám ő azért a maga módján csavart rajta. Alább megpróbálom magyarul visszaadni a dalszöveget, és meghallgatható a – szerintem – gyönyörű szám is. (Rímeket kéretik nem keresni, az eredeti szöveg is ilyen.)

Egy ősi színdarabban, aminek a címe Madarak, elhangzik egy történet,
Egy mese az idők kezdetéről,
Abból az időből, amikor még nem létezett föld.
Csak levegő és madarak mindenütt.

A gond az volt, hogy nem tudtak hol leszállni,
Mivel még nem létezett föld.
Tehát csak köröztek körbe-körbe,
Mert ez még a világ kezdete előtt történt.

És a zaj fülsiketítő volt. Énekes madarak mindenütt.
Milliárdnyi, milliárdnyi és milliárdnyi madár.

Az egyik madár, egy pacsirta, elvesztette az apját.
Ez még nagyobb gondot okozott, hiszen mit kezdhettek a testtel?
Nem temethették el, mert még nem létezett föld.

Végül a pacsirta megtalálta a megoldást.
Úgy döntött, a saját fejébe temeti el az apját.
Így született meg az emlékezet,
Mert addig senki nem emlékezett semmire.
Mind csak körbe-körbe röpködtek,
Folytonos, hatalmas körökben.

Ki a ludas?

Egy Theodore Sturgeon novellaválogatást olvasok épp angolul, és egy gyönyörű kis versikére bukkantam. Az elbeszélés, amiben szerepel (valójában inkább már egy rövidebb regény, a maga közel 90, szép nagy oldalával), 1955-ben jelent meg a Magazine of Fantasy & Science Fictionben, de a vers eredete jóval tovább visszakövethető, egy 1764-es népdalig. Így szól:

The law doth punish man or woman
That steals the goose from off the common,
But lets the greater felon loose
That steals the common from the goose.

Magyarul kábé ekképp lehetne visszaadni (bocsánatot kérek a bicegő verslábakért):

Az ember törvény elé kerül,
Ha ludat lop el az mezőrül,
Ám az ellen törvény nem rendel,
Ki lúd alól mezőt emel el.

Vannak igazságok, amik időtlenek.

Hiperkultúra

A magamfajta férfiember számára valóságos gyötrelem egy-egy hipermarketes bevásárlás. Míg az asszony lépten-nyomon izgalmas akciókba és érdekes új termékekbe botlik, én rendszerint már akkor kiborulok, amikor félórája tart a bugyi- és harisnyaválogatás. Régebben az ilyen túrák jó kis veszekedésekbe torkolltak.

Néhány éve azonban remek ellenszert találtam a jelenségre. Lelki békém megőrzése érdekében első utam a könyves gondolákhoz vezet, ahol addig keresgélek, míg nem találok magamnak valami alkalmas olvasnivalót. Azt aztán fogom, és miközben faarccal tologatom az egyre nehezebben manőverezhető, döcögő vagy akadó kerekű kocsit, belemerülök a szövegbe. Mire a fizetésre kerül a sor, túl vagyok már 50 oldalon, és ha ennyi alapján úgy döntök, kell a könyv, azt is földobom a pénztár futószalagjára. Ha meg nem, akkor szépen visszaviszem, míg kapcsolt részem a sorban araszol.

Nos, a minap is hipermarketben jártunk, és a választásom Kurt Vonnegut nemrég megjelent, poszthumusz novelláskötetére esett, A repülő macskára. Hogy milyen volt? Nagyon jó, érthetetlen, miért végezték ezek az írások egy fiók mélyén, míg az örökösök rájuk nem bukkantak. Rögtön az első így kezdődik:

„A Nyarat álmában lepte meg a halál. Az Ősz, ez a halk szavú végrehajtó, jól lelakatolt minden életet. Majd csak a Tavasz nyitja fel a zárat.”

Ugye milyen szép? Ez az ember tudott írni (és említsük meg a fordítót, Szántó György Tibort is). Már megérte hipermarketbe menni. Persze most már eszem ágában nem volt ott megvenni a könyvet, majd jól megrendelem a Bookeren, ahol kedvezményt is kapok az árából (fúj, reklám!). De egy biztos, ez a Vonnegut sem hiányozhat a polcomról (már csak a benne szereplő fantasztikus novellák okán sem).
Ja, és ha már itt tartunk, mindenki ismételje utánam: Vonnegut. Nem Fonnegut, Vonnegut.
Köszönöm a figyelmet.

Hernádi Gyula az SF-ről

Ma meg 84 éves lenne Az erőd, Az elnökasszony, a Drakula, az Egri csillagok háborúja és még számos más fantasztikus mű írója, az öt esztendeje elhunyt Hernádi Gyula. A szinkronicitás nem először tapasztalt, fura véletlene folytán tegnap vettem kézbe Gera György Az endogén expedíció című regényét, és ezt találtam a Hernádi által jegyzett szerzőméltatásban (181-182. o.):

„A tudományos-fantasztikus regény azért fontosabb számomra, mint a nem tudományos-fantasztikus, mert az ember és ember közötti viszonyt az ember és természet közötti viszony segítségével átvilágítja, mintegy megröntgenezi, s ezzel megduplázza a felismerés, a vizsgálódás, a ráismerés lehetőségét. A sebészkés és a röntgenfelvétel együtt nyilvánvalóan több és hasznosabb, mint a sebészkés egymagában.”

Megszívlelendő

Szerkesztési munkáim közben találkoztam Red Adair nevével. Az olajkút-tüzek legendás amerikai szakértőjéről és oltójáról egyrészt kiderült, hogy alig két napja ünnepelte volna 95. születésnapját (ha nem hunyt volna el 2004-ben), másrészt az is, hogy remek aranyköpései voltak. Íme egy, amit különösen találónak érzek bizonyos munkahelyi élethelyzetekre (saját tökéletlen fordításomban):

„Ha azt hiszed, túl sokba kerül egy profit alkalmazni az adott feladatra, szerződtess egy amatőrt, és várd ki a végét!”

Emlékezzünk meg róla ezzel!

Nincs új a nap alatt

Folyamatosan olvasom újra a régi Galaktikákat, hogy novellákat válogassak a retro-rovatunkhoz, és most, hogy elértem a 65. (1986/2.) számhoz, találtam egy érdekes szerkesztői üzenetet, ami remekül illusztrálja, hogy a történelem kis léptékekben is látványosan ismétli önmagát.

„Sok levélírónk [...] arról értesített bennünket, hogy nem tetszik nekik az új Galaktika formátuma, papírja, tördelése, illusztrációi stb. stb. [...] Reméljük, hogy tiltakozó olvasóink néhány szám után ugyanúgy megszeretik a mostani formát, mint annak idején a régit, amely ellen szintén akadtak opponensek. Egy korszak lezárult, új kezdődött. A hagyományokat mi is tiszteljük, de nem vagyunk konzervatívak. A régi Galaktika értékeihez új értékeket akarunk tenni, s reméljük, sikerül.”

Vicces, hogy 18 évvel később ugyanezeket a csatákat kellett megvívnunk nekünk is. (És mi lesz, ha eljutok az első fekete számokhoz? Ott is találok majd egy hasonló üzenetet? Tudom, tudom, akkor már rég ott dolgoztam, emlékezhetnék, de sajnos semmi ilyesmi nem jut eszembe.)

Egy clarke-i momentum

Amúgy meglehetősen low-tech szállodai szobámban egyetlen futurisztikus eszközre bukkantam, egy asztali lámpára, aminek nincsen kapcsolója. Csak meg kell érinteni valahol, mire be-, illetve kikapcsol. Én, a Vadember, először elkerekedett szemmel bámultam, aztán vagy két percig szórakoztam vele, végül pedig a jó öreg Arthur C. Clarke közismert gondolata jutott eszembe: „Bármely kellően fejlett technika megkülönböztethetetlen a varázslattól.”

(A Vadember kanadai kalandjai a Galaktika honlapján olvashatók részletesen. Az első képanyag például a Worldcon helyszínéül szolgáló Kongresszusi Palota arcait mutatja meg, nyitás előtt, tehát egyelőre tömegek nélkül.)

Mindenről eszembe jut valami

Brian Wilson Aldiss öreg motoros a szakmában 1954 óta ír SF-et. Fiatalabb korában a rossz nyelvek szerint nagy nőfaló volt, és most sem veti meg a csinosabbik nem tagjainak társaságát. Így idősen is igazi „dandy”, bohém és elegáns külsejű angol úr (a királynő a Brit Birodalom Tisztje címet adományozta neki irodalmi munkásságáért 2005-ben).

Nekem még két évvel korábban sikerült egyszer személyesen találkoznom vele. Bécs utcáin sétáltunk, és közben elbeszélgettünk az élet kis dolgairól, arról, min dolgozik éppen, meg effélékről. Mesélte, hogy járt Magyarországon, érdekli hazánk és előszeretettel sző írásaiba magyar vonatkozású elemeket.

Az egész arról jutott eszembe, hogy nemrég olvastam a 60. Galaktikában „A géngólem” című novelláját, amelynek egyik szereplője egy László nevű „jobbágy”. Amúgy ha már a címnél tartunk, nem egészen értem ezt a géngólem-dolgot, hiszen az elbeszélésben ugyanerre „génkaptár”-ként hivatkoznak. És a novella eredeti címe is „Gene-Hive”. De hagyjuk...

Szóval a jó öreg Aldiss hatásosan (megint csak rossz nyelvek szerint hatásvadászan) ír, szereti emlékezetes mondatokkal, gondolatokkal telepakolni szövegeit. Két példa ebből a bizonyos novellából:

Minél értelmesebb az ember, annál könnyebben rohanják meg a kétségek, és minél ostobább, annál nagyobb esélye van rá, hogy elégedett legyen a sorsával.

Csak egyféleképpen szabad elpusztulni: méltósággal.

Ugye szépek? A fordítás Damokos Katalin munkája.

Első!

Hát ezt is megértük.
Egy ideje már érlelődött bennem az elhatározás, de vagy az idő, vagy az energia hiányzott a megvalósításhoz. Most azonban úgy döntöttem, nem halogatom tovább.
Első bejegyzésként álljon itt egy rövid novellarészlet, amit elolvasásakor nagyon találónak éreztem magamra:

„Amikor belekezdtem a fegyelmezett olvasás tanulásába, magam is percenkénti négyezer szavas sebességgel olvastam – mondta a kislány. – Időbe tellett, amíg kigyógyítottak belőle. Olvasásjavító órákra kellett járni, a szüleim szégyenkeztek miattam. Mostanra már majdnem megtanultam elég lassan olvasni.”

Raphael Aloysius Lafferty: Mit tanulnak a camiroyi iskolások?
(legutóbb a HiperGalaktika 2-ben volt olvasható magyarul)

Az én jelenlegi sebességem kb. 10 novella per év. Aki küldött már be nekem, tudja, miről beszélek.