Valamikor réges-régen, a messzi-messzi... Európában?

Megakadt a szemem egy könyvborítón, Lion Feuchtwanger A csúnya hercegnő című történelmi regényének 1978-as Kriterion-kiadásán. Észrevettem ugyanis egy figurát rajta, amiről azóta sem értem, hogy kerülhetett rá. Mindenesetre pszichedelikus élménnyé varázsolja kívülről a könyvet, sőt megkockáztatnám, az egyetlen Star Wars-rajongó polcáról sem hiányozhat a jövőben. (Vagy talán már 30 éve ott is van?) Ó, Teremtőm...

Utánuk az özönvíz

Megint egy könyv végére értem (manapság sajnos egyre ritkább eseményként ünnepelhetem az ilyet), és meg kell mondjam, nem volt sétagalopp. Az Európa kiadó 1964-es kötetéről beszélek, címe Özönvíz után.

Mint alcíme is mutatja, a könyv a Gruppe 47 nevű írókör műveiből válogat. A csoportot fiatal szerzők hívták életre 1947-ben, hogy a második világháborút követő gazdasági és társadalmi válságot alkotómunkával vészeljék át. Írásaikkal megpróbáltak hatni környezetükre, de persze környezetük is hatást gyakorolt rájuk, így a művek tele vannak elkeseredettséggel és haraggal, s többségük a háborús élményekhez nyúl vissza. A kötetben (amit Vízkelety András válogatott össze) versek, elbeszélések és regényrészletek váltogatják egymást. A legismertebb szerzők talán Heinrich Böll, Siegfried Lenz és Günter Grass.

Hála a jó égnek, időnként némi szatirikus hang is vegyül a nagy komorságba, és ez jellemző a kötet, meglepetésemre, fantasztikusnak minősíthető novelláira: Wolfgang Hildesheimer „Feljegyzések pudlim, Cassius pályafutásáról” című elbeszélése egy bizarr irodalmi karrier krónikája. Hans Werner Richter (a csoport vezetője) pedig „Az I-korszak végé”-ről ír, amelynek hőse, egy bölcsészdoktor addig aprítgatja a szövegeket analitikus célzattal, míg végül eljut azok elemi részecskéiig, és akaratlanul is végrehajtja a világ első sikeres meta-literáris magfúziós kísérletét.

Mint utólagos kutakodásaim során kiderült, az alkotócsoport nem sokkal a magyar kötet megjelenése után politikai játszmák céltáblájává vált, és 1967-ben tetszhalott állapotba merült, majd egy évtizeddel később hivatalosan is feloszlott. Sic transit... stb.

Könyvet kaptam, lájf!

A lelkendezés nem magának a ténynek szól, hiszen időről időre meglepnek engem barátok, rokonok, kiadók és írók könyvekkel. Most azonban Kiss József, a róla elnevezett kiadó vezetője egy fiatalkori kedvencemet küldte el nekem. Ken Goddard Máglyatűz című regényéről van szó, ami annak idején a Rakéta Regényújságban jelent meg folytatásokban. Emlékszem, hogy izgalmamban a körmömet tövig rágva olvastam a terrorista akció történetét, amely a Los Angeles-i olimpia megnyitóünnepségét veszi célkeresztbe. Az újság szerkesztőjének remek húzása volt, hogy a folytatásos krimit pont az olimpia előtt közölte le, még aktuálisabbá téve a benne leírtakat. Ami azt illeti, a regény a maga módján akár fantasztikusnak is tekinthető, hiszen először 1983-ban jelent meg Amerikában, és cselekménye egy évvel később játszódik.

Most már persze jobban észreveszem a hibáit, mint tizenéves fejjel, látszik rajta, hogy sietve készült a magyar változat (erről tanúskodik a négy fordító is), ráadásul elvesztette azt a frissességét, amit első megjelenésekor az időszerűség kölcsönzött neki, de azért így is megmaradt sodró lendületű akciókriminek. És úgy látszik, nem csak én emlékeztem rá szépítő nosztalgiával, hiszen valamiért a kiadó előásta ezt a 25 éves művet, s az eredeti fordításban végre kötetben is megjelentette. Én a magam részéről örülök neki.

És végül egy szerény javaslat a kiadónak: ha már ezt az egy Goddard-regényt leporolta, kiadhatná a szerző más műveit is, amelyek között igazi SF is található (noha krimibe oltva).

Idegen dimenziók

Régóta sejtettem már, hogy az SF lassan beszivárog a mindennapi életbe is. Van, aki ufót lát, van, akinek órák esnek ki az életéből egy pillanat alatt... Én tegnap idegen dimenziókra bukkantam a házunk alagsorában.
Történt, hogy feleségem elpanaszolta, nem tudja becsukni a mosógép ajtaját, és ha sürgősen nem teszek valamit, az egész család tiszta ruha nélkül marad. Az első, ösztönös rettenet szerelőt hívatott velem, de amikor az ismerős közölte, hogy ő csak egy hét múlva ér rá, föltűrtem ingujjamat, és magam estem a szerkezetnek. Lekaptam az ajtót, és egy alapos vizsgálat elárulta, hogy a záró pöcköt feszítő rugó lazán lötyög. Affene, gondoltam, ez biztos eltörött. Nosza, szétszedtem az egészet, és láttam, a rugó egyben van. Hosszasan tanulmányoztam, hogy megfejtsem működését, és egyszer csak megvilágosodtam: de hiszen ez fordítva van a helyén!

Ekkor következett a rejtély: eme fordított állapotában a rugóval feszített ajtózáró pöcök egyszer sem működhetett volna, mi viszont (szerelőstül) évek óta nem nyúltunk az ajtóhoz. És hogy a probléma még súlyosabb legyen: a rugó idő közben nem fordulhatott meg csak úgy magától, ugyanis az egész zárszerkezet egy fémtengelyen ül, ami az ajtó szétszedése nélkül meglazulni sem képes.

Az egyetlen magyarázat, hogy a mosógép ajtajának zárszerkezetében ismeretlen dimenziók nyíltak meg, lehetővé téve a rugó megfordulását a fix tengelyen.

Kísérteties, nem?

Könyv7... 6... 5...

Szombaton Ünnepi Könyvhéten jártam. Azonnal kiütközött rajtam a tömegiszony, ahogy azt a rengeteg embert megláttam. Szerencsére ez a sokadalom jelentékeny vásárlóerővel is rendelkezett, úgyhogy könyveinket is vitték, mint a cukrot. De én nem azért mentem ki, hogy a forgalmunkat figyeljem, hanem hogy szerzőinket szórakoztassam a dedikálások előtt, alatt és után. Este pedig külön programként összeültünk a négyszögletű kerekasztalhoz, és a magyar SF legjobb művelői (meg a velük tartó hasonszőrűek) verselni kezdtek, az ihletet némi vörösborral is sarkallva. A szabályok egyszerűek voltak: mindenki egy sort írt, azután továbbadta a papírt, hajtva egyet rajta, hogy a következő ne láthassa a korábbi sorokat, legfeljebb az utolsóból a rímhívó szót. Íme egy példa:

Késő este magam vagyok
Sorok közé rímet marok
Holdfény
virít szilikonon
Júliusban Hungarocon
Cerberus ma szabadnapos
Csillag fénye irtózatos
Alszom nyitott szemmel újra
Rossz korsó is
jár a kútra
Űrkalózok megvadultak
A rímek meg vízbe fúltak

Talán mondanom se kell, nagyon jól szórakoztunk.

Inkognitóban Budapesten

Az úgy volt... Szélesi Sándor nálunk járt tegnap látogatóban. Sok mindenről beszélgettünk, egy beeső rajongójának még dedikált is, aztán megcsörrent (inkább mondjuk úgy, szimfónikus zeneorgiába kezdett) a telefonja. Nem figyeltem oda, ki hívja és miért, de egyszer csak hozzám fordult, és valami olyasmit kérdezett, tudok-e róla, hogy Robert Silverberg Magyarországon van. Én bambán mosolyogtam, mire átadta a mobilt, és a vonal másik végén Michaleczky Péter elmesélte, hogy az előbb összefutott Silverberggel a Halászbástyán. Én hümmögtem, és magamban csak annyit mondtam: persze, Péterem, tudod, kivel szórakozzál... Mindazonáltal a bogár már ott ült a fülemben, úgyhogy nyomozni kezdtem. Írtam a levelezőlistára, amin Silverberg is, én is rajta vagyunk, és Gordon Van Gelder, a Magazine of Fantasy & Science Fiction főszerkesztő-tulajdonosa azt válaszolta, mintha lett volna szó olyasmiről, hogy Robert mostanában utazik Svédországba. Hát, ez még mindig nem volt túl meggyőző, hiszen Budapest elég messze van Stockholmtól.

Visszahívtam azért Pétert, hogy részleteket szedjek ki belőle, vagy legalább beismertessem vele füllentését. Ő azonban olyan összefüggő történettel állt elő, ami már-már kezdett meggyőzni. A bamba vigyor valami tompa, értetlen haragnak adta át a helyét: Ej, az az ilyen-meg-olyan, hiszen levelezőviszonyban vagyunk, találkoztunk személyesen is, sőt állítólag megénekelt egy cikkében az Asimov'sban, erre nem képes szólni, hogy idejön, annak ellenére, hogy egy kötetét is megjelentettük, RÁADÁSUL KÖNYVHÉT VAN!!!...?

Angival kiadtuk a jelszót: „no more Mr. (ill. Miss) Nice Guy (ill. Girl)”, titkosügynökké képeztük át magunkat, hogy kinyomozzuk az igazságot. Elkezdtük hívogatni a jobb belvárosi szállodákat, és nyomára is bukkantunk a gazfickónak. Ekkor fölhívtam (sikerült alaposan meglepni), és fejére olvastam, micsoda sunyi egy alak (na jó, nem egészen így). Ő nem mentegetőzött, hanem elmesélte, hogy csak egy pillanatra pihent meg nálunk, másnap már indul is tovább Lengyelországba, majd onnan (hogy szép kerekké álljon össze a történet) Svédországba.

Rangrejtve járt hát itt nálunk Majipoor atyja, és amerikai létére angolosan távozott. Szelíden megkértem azért, hogy máskor ilyet ne tegyen velünk. Remélem, legközelebb hosszabb időre jön, és hajlandó lesz találkozni magyar rajongóival. Vagy legalább velem...

Dicsekvés

Alig látszom ki a munkából, de azért erre mégse mondhattam nemet. Hétvégén megkeresett John Clute és David Langford, hogy lenne-e kedvem részt venni a világhírű Encyclopedia of Science Fiction új változatának szerkesztésében. Természetesen a magyar vonatkozású szócikkekről lenne csak szó, de akkor is! Ha belegondolok, hogy az első kiadás két spirálozott fénymásolat-kötetben van meg (az eredetit még Kuczka Pétertől kaptam kölcsön 1991 táján), a másodikra pedig úgy tettem szert, hogy szintén Kuczka Péter a neki küldött tiszteletpéldányokból ajánlott föl egyet... Az első változat, amire konkrétan saját pénzt költöttem, a Grolier-féle CD-ROM volt. Mindet őrzöm és használom azóta is, most pedig végre készül egy új kiadás, ami csak az interneten lesz elérhető, egyfajta többé-kevésbé zárt körű wikipédiaként, vagyis bárki számára olvashatóan (esetleg előfizetéses konstrukcióban), de csak kevesek számára írhatóan. Hát ebbe a csapatba kerültem én most bele.