Keserűek

Két olyan könyvet is olvastam a közelmúltban, amit ismertebb közszereplők írtak. Az egyik egy kisregény, a másik amolyan memoár. Hogy mi bennük a közös? Két tehetséges, megkeseredett ember sző maga köré áthatolhatatlan bulvárlegendáriumot a szürke ötmillió árnyalatából. És eközben olyan mértékű betekintést enged saját lelkivilágába és magánéletébe, hogy az már komolyan zavarba ejtő.

Bagi Iván humorista cseppet sem humoros kötete, az Egy zsugorodás története külsőre fikciós történet, de a családi, baráti, sőt társadalmi relációkból kirekesztett fiatalember kafkai krónikája mögül lépten-nyomon elősejlik a szerző személye. Ez azt eredményezte, hogy olvasói szerepemből én is újra meg újra kizökkentem, és sokkal inkább kukkolónak éreztem magam, aki Bagi ajtajának kulcslyukára tapadva lesi ki legprivátabb titkait. Ráadásul hamar világossá vált, hogy a szerző maga is megvetéssel, lesajnálva kezeli antihősét, aki egyszer csak valójában is zsugorodni kezd, nem csupán embertársai szemében, átvitt értelemben. Valószínűleg az sem vágna földhöz senkit, ha teljesen eltűnne, de a szerző a rövidke történet végére helyreállítja a status quót, mindössze tulajdon, végtelen keserűségéből kölcsönözve valamennyit a kitartó olvasó szájízéül. Az író azonosulását a főszereplővel tovább hangsúlyozza néhány vers, illetve egy interjú a kötet zárásaként.

 

A másik könyvet, Fiala János Kuss!-át tényirodalomként aposztrofálja kiadója és szerzője, ám legalább annyira tele van érzelmekkel, mint egy regény. Eléggé posztmodern is, összevissza ugrál az időben, többször egymás után leírja ugyanazokat az eseményeket, hol bővebben, hol szűkszavúbban, időnként meg-megváltoztatott kontextusba helyezve. Egy rádiós zaklatott stílusban, kapkodva előadott élet- és pályarajza ez, amelyből fájdalmasan rajzolódik elő egy olyan ember portréja, aki az általa fontosnak tartott igazságok keresése, kergetése közben senkit nem kímél, sem önmagát, sem a körülötte állókat, és ezzel fokozatosan lenullázza a karrierjét és a magánéletét.
Egy időben, amíg többet közlekedtem autóval, én is kitartóan hallgattam rádióműsorait, sőt a tévében is meg-megnéztem, de azzal együtt, hogy nagyra tartom eltökéltségét, kitartását és ragaszkodását bizonyos elvekhez, bevallom, kicsit azokat az érzelmeket keltette bennem, mint egy közúti baleset. Az ember lelassít, jól megbámulja a történteket, sajnálkozva a fejét csóválja, megfogadja, ő sokkal óvatosabb lesz, majd gázt ad, és megy tovább a maga útján.
Maga a könyv roppant tanulságos, és azért a keserű szájíznél jóval többet ad, egyebek közt bizarr látleletet napjaink médiacirkuszáról és annak politikához fűződő viszonyáról, de egy pillanatra sem hagyja feledni, hogy a főszereplő mindenki másnál fontosabb.

Dugottak még

Újabb könyvet olvastam a közelmúltban annak a hosszabb kísérletnek részeként, melynek keretében ún. női irodalom befogadásával sanyargatom magam. Ezúttal Karen Chance paranormális (minden értelemben vehető) akciósorozatának nyitó kötetét birkóztam le, a Megérint a sötétség-et. A természetfeletti képességekkel rendelkező Cassie Palmer olyan jósnő, aki valóban látja a jövőt (meg a múltat), és ez hasznos eszközzé teszi őt egy gonosz maffiózó kezében. A maffiózó mellesleg még vámpír is, de ez csöppet sem meglepő a sorozat világában, mely egész hadait vonultatja fel a kísérteteknek, farkas- és patkányembereknek, hadmágusoknak és vérszívóknak. Közöttük csetlik-botlik és próbál boldogulni ez az alaposan elcseszett életű hölgyemény, aki a történet elején éppen fellázad ura ellen.

A főhősnő kellőképp szimpatikusnak tűnt, a környező világ pedig olyan tarkán kavargott, hogy már éppen kezdett szórakoztatni a dolog, időnként még el is mosolyodtam egy-egy komikusnak szánt jeleneten. Aztán a könyv közepe felé hirtelen megszakította a cselekmény olajozott futását egy elég részletező, pornóba kívánkozó szexjelenet, majd ez megismétlődött, és egy több mint egy teljes fejezetet megtöltő elő- köz- és utójátékban érte el csúcspontját. Ráadásul a szerző olyannyira a női lélekhez hangolta leírásait, hogy idővel kezdtem kimondottan kellemetlenül érezni magam, és ezt csak tovább fokozta az egyes szám első személyű elbeszéléstechnika. „Kedvencem” az a rész, amelyikben Cassie egy férfi testébe vetíti ki tudatát, és így zavar le egy menetet egy másik nővel, mindvégig elemezve furcsa érzéseit a nem mindennapi szituációval kapcsolatban. No kérem, ez a bizarr. Nem mintha prűd lennék (aki ismer, tudja), de ennél a könyvnél úgy éreztem, bántóan tönkretette a benne rejlő potenciált az erőszakkal beleszuszakolt, aránytalan helyet elfoglaló XXX-tartalom. Ha belegondolok, hogy még két kötet ott figyel a polcomon a szériából (és további kettőt már meg se vettem), kimondottan lelankad az érdeklődésem.

Feszültség

Olvastam ma reggel egy cikket arról, hogy Donald E. Westlake (Richard Stark néven írt) Parker-regényeit az IDW képregénykiadó keményfedeles, illusztrált sorozatban jelenteti meg. Engem persze nem a cikk lényegi tartalma fogott meg, hanem a hozzá mellékelt kép, ami egyfajta kedvcsináló poszter a grafikus Darwyn Cooke-tól. Rögtön a cím alatt ez a változat szerepelt:

Első ránézésre szinte tapintható a feszültség, amit a központi figura megroggyant válla és a közeledő metrószerelvény sugall. Jóformán biztosra vehető a tragikus végkifejlet.

A cikk alján aztán kiderül, hogy ez csak részlete volt a teljes poszternek, talán nem is a művész, hanem a hírt leközlő Comic Book Resources oldal készítőinek választása. Mindenesetre nagyon ügyes munka. Mert ha megnézzük a teljes eredetit, az már egy egészen másfajta drámát sejtet, ám a kompozícióból a feszültség csaknem teljesen eltűnt. Mindössze a borongósság maradt. Érdekes, mennyire más hatást érhetünk el egy egyszerű körbevágással, nem?

Nooormális?

Tóth László Pál Félelmünknek végre vége című (kb. saját finanszírozású) kötetének fülszövegét olvastam épp a neten, és az utolsó mondat szíven ütött:

"Ha Orwell állatmesét írt volna, ez a könyv lenne az eredmény."

Ööö, nem, ha Orwell állatmesét írt volna, az Állatfarm lenne az eredmény. Várjunk csak! Hiszen az létezik! Méghozzá 1945 óta. És minden fontosabb nyelvre lefordították már, így magyarul is évtizedek óta hozzáférhető. Sőt, az Európa Diákkönyvtár sorozatában is megjelent, amiből arra lehet következtetni, hogy valamilyen szinten részét képezi az irodalmi tananyagnak. És akkor a filmadaptációkról még nem is szóltam, amikkel szintén találkozhatott a hazai érdeklődő.

Persze egy írónak sem kell mindent tudnia, de a tudatlanságát legalább ne reklámozza!

Mit találtam?

Ma egy nagyobb csomag könyv átpakolása közben kedvenc terjesztőmnél, a Bookernél ;) kezembe akadt egy kötet, ami teljességgel ismeretlen volt számomra, holott mikor kinyitottam, kiderült, hogy 2006-ban, vagyis több mint öt éve jelent meg. Elsőre tanulmánykötetnek néztem volna, a borítóján ugyanis ez állt:

Ahogy azonban lapozgatni kezdtem, kiderült, micsoda kincs is ez valójában. A fülszöveg unalmasan hömpölygő bekezdései egyikében futólag említ egy bizonyos szöveggyűjteményt, de ez még nem lépte át az ingerküszöbömet. A tartalomjegyzék annál inkább fölnyitotta a szemem. Kiderült, hogy a tanulmány kb. 200 oldala után ez a szöveggyűjtemény újabb több mint 300-at ölel fel, teli vámpír-tematikájú versekkel, novellákkal, regényrészletekkel. Döbbenetes neveket vonultat fel, Goethétől és Byrontól kezdve, Mérimée-n, Poe-n, Dumas-n és Baudelaire-en keresztül egészen Reymontig és Sapkowskiig (!).

Ami igazán döbbenetes, hogy nem valami no-name kiadó dobta piacra ennyire fű alatt, hanem az Európa. Szavamra, megleptek.

Könyves új évet!

Már azt hittem, sosem jutok hozzá, hogy ide fölrakjak valamit, de aztán kaptam ezt a videót, megnéztem, és úgy döntöttem, minél több embernek látnia kell. Jó szórakozást!

Lerántatlan lepel

A második világháborús francia ellenállás magyar hőse visszalátogat régi kalandjai színhelyére, majd értelmiségi naivsága okán politikai és alvilági játszmák dróton rángatott bábjává válik. Közben olyan emberekbe botlik bele, mint Pablo Picasso, Marc Chagall, Gore Vidal, Alberto Moravia vagy Lengyel Menyhért.
Ungvári Tamás determinista kalandregénye új borítóján ugyan a „misztikus” jelzőt kapta, ez azonban csak az olvasó megtévesztésére szolgál, valamint az aktuális trendek meglovagolására. Amit az ember ehelyett kap, szerencsére az se kevés, egy letagadhatatlanul magyar művész-krimi, amelyben Krisztus állítólagos szemfedője csupán az angolszász irodalomban McGuffinnak nevezett eszköz szerepét játssza, az események katalizátoráét, amiről végső soron semmi újdonság nem derül ki, mindössze valódi és látszatérdekek célpontjaként keveri a szálakat.
Ungvári minden lehetőséget kihasznál, hogy csillogtassa nem mindennapi műveltségét, és ebből akár a gondolkodó ember Da Vinci-kódja is kikerekedhetett volna, de az eredmény így, immár harmadik kiadásban is élvezetes. Csak kicsit lelombozó. Pont mint a magyar valóság. Akkor és most.

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem

Két úgymond vidám könyvet olvastam el a közelmúltban. Hogy vidámságukat milyen sikerrel adják át az olvasónak, arra a cím utal. Profi mulattatással a klasszikus szolgált, Rejtő Jenő Piszkos Fred, a kapitánya. Valamikor gyerekkoromban olvastam már, vagy ha nem a könyvet, akkor Korcsmáros Pál méltán örökbecsű képregény-adaptációját a Fülesben. Mindazonáltal most ugyanannyira élveztem, mint akkor, sőt talán még jobban. Már az első mondatok belerántják az embert a sajátosan rejtői világba („Uram! A késemért jöttem!”), és onnantól kezdve nincs megállás, a kacagtató cselszövések és ellencselszövések, no meg persze rettentő nagy taslik lendületesen forgattatják a lapokat az olvasóval.

Azóta (és már akkor is) sokan próbálták leutánozni a szerző stílusát, de legtöbben elvesztek a külsőségekben, nem véve számításba, milyen nagy a különbség aközött, ha egy papírmasé figurát talál szeme közt a habostorta vagy ha egy olyan szereplőt, akit előzőleg megkedveltünk.

Nem kívánok belemélyedni a „péhowardság” elemzésébe, ezt nálam hozzáértőbb emberek remekül megtették már korábban. Csak annyit szeretnék elmondani, hogy ha valakinek rossz kedve van, nyugodtan kapjon elő egy Rejtő-könyvet (például ezt), nem fog csalódni. Ja, és lehetőleg egy kisalakú, puhafedeles kiadást olvasson, mert a keményborítós, gyűjteményes féltéglák nem adják ugyanazt a fílinget.

És ide most minden összefüggés nélkül beszúrnék egy Rejtő-idézetet (nem ebből a könyvből), csak mert nagyon megtetszett: „A nő olyan, mint egy költői hasonlat – ha szép, az sem baj, ha semmi értelme.”

Következzen a mérleg negatív oldala (hogy egy helyes kis képzavarral éljek), Stephfordy Mayo New Mona című paródiája. A névből és a címből könnyedén kitalálható, mit parodizál a mű, melyet német kiadója nyilván viccből, ám mégis döbbenetesen találóan „Vérszegény paródiá”-nak titulált – lehet, hogy németül a szónak nincs olyan pejoratív másodlagos jelentése, mint magyarul?

Na szóval: nem vagyok rajongója az eredeti szériának, de ismerem annyira, hogy leessen, mikor miből akart gúnyt űzni a névtelenségét kényesen őrző szerző. Nevetést ezzel együtt csak nagyon ritkán csalt elő belőlem a szöveg, és mivel az eredeti több helyen is óvatosan pozitív kritikákat kapott, gyanítom, a fordító nem állt a helyzet magaslatán. Őszintén szólva paródián eddig kétszer szórakoztam igazán jól, először amikor Karinthy Így írtok tijét olvastam, másodszor pedig a Harvard Lampoon-féle Gyűrűkúra tényleg jól összerakott, eredeti magyar fordításán (a más kezek által „bővített és javított” későbbi kiadáshoz azóta sem mertem két méternél közelebb menni).

Hogy mi mindebből a tanulság? Először is, a humor nehéz kenyér, akár írják, akár fordítják. Másodszor, paródiát úgy érdemes olvasni, ha az ember jól ismeri (ne adj' isten, szereti) a kifigurázás eredeti tárgyát.

És így a végére minden összefüggés nélkül még egy Rejtő-idézet: „Az nevet utoljára, aki először üt.” Mint a bolondóra.

Felpolcolva

Nekigyürkőztem, hogy rendet rakok a könyveim között. Szépen betűrendben sorakoztak mindig is a polcaimon, egészen két évvel ezelőttig, amikor is olyan szinten lemaradtam a rendezkedéssel, hogy végleg elvesztettem a fonalat, mert mire egyszer átrakosgattam volna az egészet, már megint annyi új megjelenést szereztem be, hogy kezdhettem volna elölről. Ez – talán érthetően – kedvemet szegte. No de majd most!

Sajnálattal kell közölnöm, hogy a lendület nem tartott sokáig. Alig egy szekrény átrendezése után már bő egy polcnyi cuccot hurcolhattam magammal, ami hol összekeveredett, hol meg túl későn jöttem rá, hogy valamit kifelejtettem, és szedhettem vissza a könyveket. Megelégeltem hát a bénázást, és úgy döntöttem, profi módszerekre váltok. Megpróbálok beszerezni egy olyan könyvtári könyvszállító kocsit, amivel dalolva tologathatom majd a könyveket, egyszerre akár 300 darabot is, ha a hirdetésnek hinni lehet. A járgány kb. így néz ki:

Amíg a csodakocsi meglesz, még egy kicsit álmodozom, például az önmagát rendező könyvespolcról:

Ki a ludas?

Egy Theodore Sturgeon novellaválogatást olvasok épp angolul, és egy gyönyörű kis versikére bukkantam. Az elbeszélés, amiben szerepel (valójában inkább már egy rövidebb regény, a maga közel 90, szép nagy oldalával), 1955-ben jelent meg a Magazine of Fantasy & Science Fictionben, de a vers eredete jóval tovább visszakövethető, egy 1764-es népdalig. Így szól:

The law doth punish man or woman
That steals the goose from off the common,
But lets the greater felon loose
That steals the common from the goose.

Magyarul kábé ekképp lehetne visszaadni (bocsánatot kérek a bicegő verslábakért):

Az ember törvény elé kerül,
Ha ludat lop el az mezőrül,
Ám az ellen törvény nem rendel,
Ki lúd alól mezőt emel el.

Vannak igazságok, amik időtlenek.

Hiperkultúra

A magamfajta férfiember számára valóságos gyötrelem egy-egy hipermarketes bevásárlás. Míg az asszony lépten-nyomon izgalmas akciókba és érdekes új termékekbe botlik, én rendszerint már akkor kiborulok, amikor félórája tart a bugyi- és harisnyaválogatás. Régebben az ilyen túrák jó kis veszekedésekbe torkolltak.

Néhány éve azonban remek ellenszert találtam a jelenségre. Lelki békém megőrzése érdekében első utam a könyves gondolákhoz vezet, ahol addig keresgélek, míg nem találok magamnak valami alkalmas olvasnivalót. Azt aztán fogom, és miközben faarccal tologatom az egyre nehezebben manőverezhető, döcögő vagy akadó kerekű kocsit, belemerülök a szövegbe. Mire a fizetésre kerül a sor, túl vagyok már 50 oldalon, és ha ennyi alapján úgy döntök, kell a könyv, azt is földobom a pénztár futószalagjára. Ha meg nem, akkor szépen visszaviszem, míg kapcsolt részem a sorban araszol.

Nos, a minap is hipermarketben jártunk, és a választásom Kurt Vonnegut nemrég megjelent, poszthumusz novelláskötetére esett, A repülő macskára. Hogy milyen volt? Nagyon jó, érthetetlen, miért végezték ezek az írások egy fiók mélyén, míg az örökösök rájuk nem bukkantak. Rögtön az első így kezdődik:

„A Nyarat álmában lepte meg a halál. Az Ősz, ez a halk szavú végrehajtó, jól lelakatolt minden életet. Majd csak a Tavasz nyitja fel a zárat.”

Ugye milyen szép? Ez az ember tudott írni (és említsük meg a fordítót, Szántó György Tibort is). Már megérte hipermarketbe menni. Persze most már eszem ágában nem volt ott megvenni a könyvet, majd jól megrendelem a Bookeren, ahol kedvezményt is kapok az árából (fúj, reklám!). De egy biztos, ez a Vonnegut sem hiányozhat a polcomról (már csak a benne szereplő fantasztikus novellák okán sem).
Ja, és ha már itt tartunk, mindenki ismételje utánam: Vonnegut. Nem Fonnegut, Vonnegut.
Köszönöm a figyelmet.

Háború a kulisszák mögül

Ó, azok a boldog '50-es évek! Amikor még regénynek számított egy alig 130 oldalas könyvecske, és egy valamirevaló írónak nem kellett mindjárt féltéglának beillő trilógiákkal megostromolni a sikerlistákat.

Ebben a boldogabb korban született (egészen pontosan 1957-ben) Fritz Leiber klasszikus SF-je, a The Big Time, egy az egész univerzumot megrengető háború története. Nos, aki ez alapján valami nagyszabású űr-csihipuhira számít, az nagyot csalódik a regényben. Leiber ugyanis nem a frontvonalba viszi el az olvasót, hanem a vonalak mögé, egy rehabilitációs és rekreációs központba, ahol sztoriját egyfajta kamaradrámaként tálalja, nagyjából fél tucat szereplő mozgatásával, beszéltetésével. Rendhagyó, semmi kétség. Ahogy maga a háttérben zajló háború is, a Változás Háborúja. Ez ugyanis az időben zajlik, sőt az időért. Két fél birkózik egymással, a Pókok és a Kígyók, segítőiket pedig a legkülönbözőbb korokból toborozzák: férfiakat és nőket (no meg egyéb lényeket) az univerzum ismert és ismeretlen világaiból.

A harcok során a felek a múltat manipulálják, és a végső cél az egyeduralom, amit úgy próbálnak elérni, hogy a másikat már keletkezése előtt elpusztítják. A regény lapjain ez a harc a rehabilitációs központba is beszivárog, noha az efféle létesítmények hagyományosan semleges területek. Ügynökök és ellenügynökök csapnak össze, és az idő folyásából kizárt kis területen a multidimenzionális pokol szabadul el.

Leiber szokatlan kötete elég figyelmet vont magára ahhoz, hogy 1958-ban elnyerje a Hugo-díjat, de valószínűleg a szerző is úgy érezte, hogy egy ilyen nagyszabású összecsapás leírásához kevés ez az egy kis klausztrofóbiás történet, ezért aztán a következő évek során még több novellát is írt ebbe a világba, melyek The Change War címmel kerültek később gyűjteményes kiadásra.

Utóbbiak közül egy jelent meg eddig magyarul, a 151. Galaktikában, „Hagyd békén a múltat!” címmel, egy másik pedig most készül nyomdába a 250. számban. (Ez volt itt a reklám helye.) Egyszer érdemes lenne együtt elolvasni az egész ciklust (vagy akár kiadni magyarul).

Minimál-kiber a föld alatt

Elhatároztam, hogy elolvasom Richard Paul Russo Subterranean Gallery című regényét, ami 1989-ben elnyerte a Philip K. Dick-díjat. Az elhatározást tett követte... volna, ha be tudtam volna szerezni a könyvet. Csakhogy hónapokon át hiába kerestem, tavaly Kanadában járva végigtúrtam a boltokat is, de eredmény nélkül. Végül Bagi Gábor torontói barátom könyörült meg rajtam, és nyáron hazalátogatva meglepetésként kezembe nyomta a regényt. És én olvasni kezdtem...

A Subterranean Gallery, mint kiderült, egy amolyan „elkésett lövész”, a kiberpunk utolsó utáni vergődése, de nevezzük jótékonyan poszt-kiberpunknak. A San Franciscó-i művészvilág a kulissza, de ez a San Francisco egy diktatórikus, mégis az anarchia felé zuhanó Egyesült Államok része. Rendőrállam ez a javából, ahol a virággyermekek késői leszármazottait előszeretettel mentik meg a „bajba kerüléstől” azáltal, hogy gyorsan besorozzák őket, és eltranszportálják az ország hátsó ajtaján kopogtató új Vietnamba, a véres dzsungelharcokban tobzódó Dél-Amerikába.

A regény hőse, a szobrász Rheinhardt belefásult az életébe, elvesztette minden ihletét, és amikor egy röpke pillanatra mégis visszatér az alkotás vágya, az elkészült művet felbujtó jellege miatt sokan leginkább elpusztítanák. A végképp kiégett művész elhagyja a várost, hogy feltöltődjön. Ám amikor öt év elteltével visszatér, még zordabb körülmények fogadják, az elnyomás még szigorúbb, a félig-meddig underground művésztelepet épp felszámolják, és általában mindenki keresi a helyét, önmagát. Aztán felcsillan egy reménysugár, a még undergroundabb underground gerilla-művészei harcba szállnak a rendszer ellen. A frontot megjárt Rheinhardt úgy érzi, öreg már a küzdelemhez, de talán részt vehet egy újabb művészgeneráció felnevelésében.

A történet talán nem tűnik soknak, és nem is az, elvégre a szerző nem kalandregénynek szánta. Egyfajta bildungsroman inkább, az antihős Rheinhardt fejlődéstörténete, ami nem mellesleg kaput nyit még néhány szereplő fejébe. Az ő gondolataikon, érzelmeiken keresztül merülhetünk bele igazán ennek a lo-tech jövőnek a nyomasztó világába. Nem egy szívderítő olvasmány, de megéri átrágni magunkat rajta.

Russo igazán nem nevezhető termékeny szerzőnek, pályafutása eddigi szűk 30 éve alatt mindössze nyolc regény került ki a keze alól, valamint két tucat novella. Volt ezek között kiberpunk, klasszikus hard-SF és noir hangulatú futurisztikus krimi egyaránt. Tizenkét év különbséggel kétszer nyerte el a Philip K. Dick-díjat, két regényét pedig az Arthur C. Clarke-díjra is felterjesztették. Öt éve jelent meg utoljára könyve. Vajon mi lehet vele? Most már kapcsolatban vagyok az ügynökével. Egyszer talán megkérdezem.

Látható angyalok

Legtöbben kötelező olvasmányok szerzőjeként gondolnak Gárdonyi Gézára, főként történelmi regényei, az Egri csillagok vagy maximum A láthatatlan ember alapján. A most elolvasott Evangéliumi álmok egészen más oldaláról mutatja be ezt a klasszikus írót.

A könyv novelláskötet, és Gárdonyi vallásos témájú elbeszéléseiből válogat. Példabeszédei, legendái azonban nem annyira időtlen mesék, mint inkább a világ megírásukkor aktuális állapotának lenyomatai. Megjelennek az első világháború borzalmai, a szegénység-hajléktalanság drámái, az egyszerű, falusi emberek mindennapi élete. E hétköznapi, hol tragikus, hol csupán melankolikus történetekben aztán felüti fejét a csoda, angyalok, ördögök, szentek és látomások formájában, hogy ha nem is mindig hepiendet, de legalább megnyugtató lezárást adjon.

A kötetet, nem meglepő módon, a Szent István Társulat adta ki, amennyiben az OSZK katalógusának hinni lehet, 2002 óta már háromszor. Ez szolgáltatja az egyetlen bosszantó hibát is: a belül immár 2009-es dátumot viselő harmadik nyomás még mindig ugyanazt a, Gárdonyi dédunokájától származó ajánlást hordozza hátsó borítóján, ami közli, hogy „idén nyolcvan éve annak, hogy dédapám már nem ír újabb meséket és legendákat”. Az évforduló természetesen csak 2002-re értelmezhető. Amúgy a könyv belseje nemigen szolgál kötekednivalóval, csak 11 emlékezetes novellával, ami maradandó élményt nyújt, akár vallásos az ember, akár nem.

Abszurdum!

Nemrég átrágtam magam egy gyűjteményes Alfred Jarry-köteten, ami a szerző különbejáratú Hököm-színházának, az Übü-drámáknak teljes repertoárját kötötte csokorba, megtoldva Jarry színházi témájú cikkeivel. Noha kora ifjúkorom óta érthetetlen rokonszenvvel viseltetek az abszurd iránt, be kell vallanom, ez a kötet nem ejtett rabul. Az Übük társadalmi szatírája – a később belemagyarázott komoly, sőt komor értelmezéseket lefejtve – nekem túl infantilis volt, mégis teljességgel humortalan. Ezeket a darabokat valószínűleg színházi előadásként lehet igazán élvezni, amikor a színészek „felöltöztetik” a szöveget, melyben ott rejlik akár egy fergeteges burleszk lehetősége is. Szárazon olvasva a sorokat azonban hamar legyűrt a motívumok ismétlődésének egyhangúsága, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy az alapszövegnél sokkal nagyobb érdeklődéssel olvasom a bőséggel adagolt jegyzeteket és kísérő írásokat. Ezek éppúgy meséltek Jarry életéről, mint a darabok keletkezésének körülményeiről és a 20. század fordulójának színházi világáról.

És ha már szóba került a motívumok ismétlődése, eszembe jutott egy nagy kedvencem, a szintén abszurd Stílusgyakorlatok, Raymond Queneau-tól. Ebben már maga a szöveg is szikrázik az ötletességtől – igaz, nem is drámának készült eredetileg, csak később dramatizálták, hogy kiváló színészek még több rétegét keltsék életre. Jarry és Queneau között további kapcsolódási pont, hogy utóbbi 1950-ben tagja lett a Patafizikai Társaságnak. A patafizika fogalmát Jarry alkotta meg még 1893-ban.

Ha pedig szóba kerültek a stílusgyakorlatok, még májusban színházban voltam, megnéztem Balázs Ágnes Ephraim Kishon (Kishont Ferenc) írásaiból adaptált, az abszurd határát súroló darabját, a kétszereplős CSakAzértisJátékot. Kálloy Molnár Péter és Gáspár András játéka ugyanazt az önfeledt, improvizatív, mégis összeszedett komédiázást valósította meg a színpadon, amit annak idején Bán János, Dörner György és Gáspár Sándor a Queneau-darabban. És hogy visszacsatoljak a kiindulóponthoz, hasonlóan minimalista színházképet valósít meg a CSAJ, mint amilyet bő száz évvel korábban Alfred Jarry megálmodott.

Jarry Übü királyát a Maladype Színház játssza, Queneau Stílusgyakorlatokját a Komédium, Balázs CSakAzértisJátékát pedig a Budapesti Kamaraszínház Ericsson Stúdiója.

Ez történt eddig... (The Story So Far...)

A hátam mögé lopakodott, és váratlanul rám vetette magát az emlékezés. Amikor az irányítópulton megnéztem a számlálót, azt írta ki, hogy 99 bejegyzésnél tartok. Századiknak mindenki megpróbál valami nagyot, jelentőségteljeset alkotni, és én is eltöprengtem, mit csinálhatnék. Akkor hirtelen eszembe jutott: pontosan 20 éve annak, hogy bekopogtattam a Galaktika szerkesztőségébe, hónom alatt pár gépelt lappal, Brian W. Aldiss „Újonnan érkezők, régi ismerősök” (New Arrivals, Old Encounters) című novellájának fordításával. Ezzel indult útjára műfordítói pályám – és egyben kapcsolatom a magazinnal. Filmeket már egy évvel korábban elkezdtem fordítani, de mégis inkább ezt érzem igazi kezdetnek. Arra gondoltam, a nevezetes évforduló okán érdemes végignéznem, mi minden került ki azóta a kezem alól. Az egyszerűség kedvéért (némileg foghíjas) betűrendbe szedve, a teljesség igénye nélkül.

A: Isaac Asimov Előjáték az Alapítványhoz (Forward the Foundation) c. regénye mellett még a szerző jó néhány novellája, Douglas Adams negyedik Útikalauza, a Viszlát, és kösz a halakat! (So Long and Thanks for All the Fish), Aldiss két Szuperjátékok-elbeszélése (Kubrick és Spielberg A. I.-ának irodalmi inspirációi – a filmek terén pedig A bolygó neve Halál (Aliens) rendezői változatának magyar szövege, az eddigi két Alien vs. Predator-mozi, a Földönkívüli zsaru (Alien Nation), valamint a Nyomul a nyolcadik dimenzió (The Adventures of Buckaroo Banzai).

B: A könyvek közül Ray Bradbury A tetovált embere (The Illustrated Man) a legemlékezetesebb, mert ebben olyan nagy öregek társaságába kerülhetett a nevem, mint Apostol András, Gálvölgyi Judit, Göncz Árpád, Kuczka Péter és Vámosi Pál. Fordítottam még rövidebb írásokat Stephen Baxtertől, M. Shayne Belltől (nagy kedvencem), Terry Bissontól, James Blishtől, Robert Blochtól, Anthony Bouchertől, Fredric Browntól és Algis Budrystól, Dmitrij Bilenkintől pedig egy kísérlet erejéig oroszról – a filmek közül kiemelném a Szárnyas fejvadász (Blade Runner) új, ötlemezes DVD-kiadását, ami, bár részemről rég kész, még mindig megjelenésre vár.

C: Határozottan Arthur C. Clarke 3001-e, még egy kazalnyi Clarke-novella, a „Szonáta egy hangra” (Unaccompanied Sonata) Orson Scott Cardtól, de magyarítottam Terry Carrt, Lin Cartert és C. J. Cherryh-t is. Filmben hozzátenném a J. G. Ballard regényéből készült Karambolt (Crash) és több epizódnyi Columbót.

D: Igazi kihívás volt Philip K. Dick UBIK-ja, és a szerző rövidebb műveit is kedvelem, kedvenc novellám ehhez a betűhöz mégis Lester del Rey „Gép Heléná”-ja (Helen O'Loy). A filmek közül kiemelném a Dűnét (Dune), aminek két változatát is magyarra fordítottam (de David Lynch-é messze a jobb).

E: Ha E, akkor Harlan Ellison, két novellával. Filmben a Föld 2 (Earth 2) néhány epizódja meg Roland Emmerich főiskolai vizsgafilmje (és egyben utolsó igazán jó filmje), a Noé bárkája elv (Das Arche Noah Prinzip).

F: Patricia Flosstól egy két folytatásban megjelent Darkover-kisregényt fordítottam, Herbert W. Frankétól pedig egy novellát német nyelvről. És ki tudná elfelejteni az első Fantasztikus négyes filmet (Fantastic Four)?

G: Itt kiemelném William Gibson „Az öreg szobája” (Skinner's Room) c. novelláját és Peter Greenaway rövidfilmjeit.

H: Könyv – Elizabeth Hand: 12 majom (12 Monkeys); novellák Harry Harrisontól (egyet, mint azt nem győzik az orrom alá dörgölni, Arany Jánossal „közösen”), Robert A. Heinleintől Nina Kiriki Hoffmantól, Fred Hoyle-tól és Evan Huntertől (aki nem más, mint Ed McBain!); film – Hegylakó 4 (Highlander 4), valamint Stephen Hawking dokumentumfilmje, Az idő rövid története (The Brief History of Time).

J: Egy merész bakugrással az eseménytelen I helyett máris a J következik, amit egyetlen címmel lehet jellemezni: Johnny Mnemonic. Ezt mind könyvben, mind filmen sikerült magyarítanom, ritka lehetőséget kapva arra, hogy minden szó és hangsúly ugyanott legyen a két műben. (A film minősége már nem rajtam múlt.)

K: Első, önálló kötetben megjelent fordításom Stephen King Világnagy strandja volt, ami válogatott novellákat tartalmazott a szerző Skeleton Crew és Night Shift c. gyűjteményeiből. Novella-kedvencek még T. E. D. Kleintől, Damon Knighttól, Cyril Kornbluthtól, Nancy Kresstől és Henry Kuttnertől.

L: Ehhez a betűhöz egy szép kivitelű életrajz/album kívánkozik, aminek címe George Lucas – A szárnyaló képzelet (George Lucas – The Creative Impulse). Ez a mai napig az egyetlen non-fiction könyvfordításom, noha dokumentum- és ismeretterjesztő filmből többet is magyarítottam. És ide tartozik még David Langford remekbe szabott stílusparódiája, „A nap lándzsája” (The Spear of the Sun), no meg további novellák Tanith Lee-től, Fritz Leibertől, Murray Leinstertől és David D. Levine-tól.

M: A Harcikutya (The War Hound and the World's Pain) Michael Moorcocktól – egy újabb kedvenc, remek alternatív történelmi fejtegetésekkel; novellák: Bruce McAllister, Paul J. McAuley, Jack McDevitt, James Morrow; filmben a Meteor (első magyar szövegem) és a Mátrix – Forradalmak (The Matrix: Revolutions).

N: Ruth Nestvold, Larry Niven és Andre Norton novellái, David Cronenberg filmje, a Meztelen ebéd (Naked Lunch), valamint Michael Radford Orwell-adaptációja, az 1984 (Nineteen Eighty-Four).

O: Egy korai filmfeliratom, és egyben nagy kedvencem, az SF-köntösbe bújtatott western, a Gyilkos bolygó (Outland).

P: Frederik Pohl novellája, a „Puncs” (Punch), ami nehezítésként kétnyelvűen jelent meg az Orion magazinban. No és a Pitch Black, a filmtörténet legjobb Aliens-utánzata.

R: Q-val qtya legyek, ha eszembe jut valami, szóval R. Kim Stanley Robinson novellája, a „Kojot bajt kever” (Coyote Makes Trouble), de még ennél is fontosabban Ray Russell rövid remeke, az azóta meg is filmesített (hááát...) „Emberkomplexus” (The Humanic Complex). Filmben a Roswell.

S: Azt hiszem, nem lehet kérdéses: Star Trek, minden mennyiségben. A legtöbb magyarul megjelent könyv (4 darab), jó néhány tévéepizód és több mozifilm. Az írók közül azért még megemlíteném Fred Saberhagent, Robert J. Sawyert, Bob Shaw-t, Robert Sheckleyt, Charles Sheffieldet, Robert Silverberget, Clifford D. Simakot, John Sladeket, Joan Slonczewskit, Clark Ashton Smitht, Allen Steele-t és Bruce Sterlinget. De ott volt még a Csillagkapu sorozat (Stargate SG1), aminek teljes első évadját egyedül írhattam, a SeaQuest DSV meg a Sliders.

T: Imádtam William R. Thompson novelláját, a „VFM-547”-et (VRM-547), de James Tiptree Jr.-t is élvezettel fordítottam, csakúgy, mint a jókedvvel ripacskodó Tank Girlt.

U: Steven Utley egész sorozatot írt a földtörténeti őskort kutató, időutazó tudósokról, volt szerencsém egyet ezekből a novellákból is magyarra ültetni.

V: Kurt Vonnegut, ki más? Két írását is lefordítottam, de az egyikről később kiderült, hogy nem elsőként. Így megy ez. Film? Az is van: SID 6.7 – A tökéletes gyilkos (Virtuosity). A zenéje jobb volt, mint a film, azóta is megvan a cédé.

W: Ian Watson és az ő „Nagyon lassú időgép”-e (The Very Slow Time Machine). De Jack Williamsontól is fordítottam: „A Kozmikus Expressz” (Cosmic Express).

X: A három X-Men mozifilm (meg pár tévés rajzfilmepizód).

Z: Rögtön a betűrend végére ugorva említésre kívánkozik Roger Zelazny és az ő „Szent őrület”-e (Divine Madness), filmben meg a Szupersuli (Zoom) c. szuperhős-mozi.

Jó kis 20 év volt, szeretnék még egyszer ennyit, legalább ilyen élvezetes munkákkal. És köszönöm mindenkinek, aki az eddigieket lehetővé tette.

A regény nem vész el, csak átalakul

A múlt hónapban cikket írtam a Galaktikába Georgij Martinov A Föld nővére című regényének képregényadaptációjáról. Az ügy végül amolyan davincikódos nyomozást szült (persze jóval kisebb léptékben), de mivel engem szórakoztatott, közzéteszem, hátha mást is érdekel.


Kezdem a kisebbik rejtéllyel, amire a cikkben szintén kitértem, és a nagyobb titok későbbi felgöngyölítésében még szerepet fog játszani. Tehát: adva van Georgij Martinov gigantikus regénye, a Звездоплаватели (Űrnavigátorok), amely három részből áll. Ezek először külön-külön jelentek meg, a 220 дней на звездолете (220 nap az űrhajón) 1955-ben, a Сестра Земли (A Föld nővére) 1959-ben, a Наследство фаэтонцев (A Faeton-lakók hagyatéka) pedig 1960-ban. Ez utóbbi évben látott napvilágot a három rész egy kötetben is.
De vissza a már említett kisebbik rejtélyhez! A regény magyar fordítása 1966-ban jelent meg, ám a cikkemnek is témát adó képregényadaptációt először 1962-ben, tehát négy évvel korábban közölte le a Népszava! Ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy a fordítás már akkor kész volt, és további négy évet kellett várnia a megjelenésre. Bizonyítás később, most térjünk át a nagyobb rejtélyre!


A regény magyar kiadása meglehetősen in medias res kezdődik, néhány közbevetett emlékképpel a korábbi kalandokról. A dolog nem különösebben zavaró, de már évtizedekkel korábban lehetett hallani olyan elsuttogott rémhíreket, hogy A Föld nővérét itt nálunk erősen meghúzták. Engem különösebben nem is foglalkoztatott a kérdés, csak amikor a cikkhez gyűjtöttem az anyagokat, akkor döntöttem el, megpróbálok a végére járni. A net legmélyebb bugyraiból előkotortam az eredeti, orosz nyelvű regényszöveget, és elkezdtem összevetni a magyarral. A következő derült ki: Martinov műve fordításban valóban jócskán rövidebb, de nem kétes politikai nézeteket közvetítő bekezdéseket csippentettek le innen-onnan (nem is lehetett volna, itt minden űrhajós lelkes komszomolista), hanem a három részből az elsőt nemes egyszerűséggel levágták.
Ezen elgondolkoztam. Vajon hogy dolgozott a fordító (Sárközi Gyula)? Megmondták neki, hogy csak a, teszem azt, 200. oldalnál kezdjen a munkába? Vagy ha nem, akkor mi történt a regény első harmadával? Ha megdolgozott vele, miért nem jelent meg soha? Kutatásom ezúttal saját könyvtáramban folytatódott, ami még két, folyóiratközlésben megjelent Martinov-művet tartalmaz. Az elsőt, aminek címe A 39. évszázadban, hamar elvetettem, mert A Föld nővére csak 19..-ban játszódik (így írják a könyvben). A másik, a Kaland a Marson már sokkal ígéretesebbnek tűnt, és valóban, az orosz és a magyar szöveg összevetésével gyorsan világossá vált, hogy egy műről van szó. Csakhogy az eredetiben bő 200 oldalas regény a mosásban 16, azaz tizenhat oldalra ment össze! Vagyis erősen átdolgozott és megkurtított változatban került a magyar olvasók kezébe.


És most kanyarodnék vissza a kisebbik rejtélyhez, ugyanis ez, az orosz kötet első harmada (illetve annak zanzája) 1963-ban jelent meg 14 folytatásban a Pajtás újságban. Tehát a fordítás valóban készen állhatott már egy évvel korábban, és aztán, egy kiadói döntésnek köszönhetően a könyvet megkurtították, az első harmadát kiherélve odadobták az úttörők lapjának, a maradékot pedig 1966-ban kihozta a Móra (meg a Kárpáti[ék lánya]).
Érdekes lenne tudni, milyen megfontolások állhattak e döntések hátterében. Legalábbis engem érdekelne.
Várjunk csak! Hallottam én már hasonló pletykákat Martinov Időspiráljáról is. Lehet, hogy az abból kihúzott rész(ek) jelentek meg A 39. évszázadban címmel? A hátamon végigfutott a hideg. Micsoda elmélet! Megyek tovább nyomozni.

Egy borító metamorfózisa

Miközben a megjelent új könyvek listáját nézegettem, szemet szúrt nekem egy borító, amit mintha már láttam volna valahol. Azt elsőre fölismertem, hogy egy Boros-Szikszairól van szó, de jó darabig túrtam a netet, mire kiderítettem, mi is volt eredetileg. Íme a két címlap egymás mellett (ilyen volt, ilyen lett):

Kíváncsi lennék, azt az egy apró részletet, ami alaposan megváltoztatta a kép hangvételét, vajon az eredeti alkotók rakták-e oda. Ha igen, akkor is érdekes, hogyan lesz egy fantasy-hősnőből a holokauszt igazságszolgáltatója.

Elfújta a szél...

Mármint az izlandi tűzhányó hamuját, és most tele van vele a légkör Európa fölött. Ennek „köszönhetően” csökkentett programmal és látogatottsággal vette kezdetét a Londoni Könyvvásár (ez kevésbé zavar, mert már korábban eldőlt, hogy nem megyek), de most veszélybe került Robert J. Sawyer magyarországi vendégszereplése is. Én mindenesetre drukkolok neki, remélem, szerdán el tud indulni Kanadából, hogy ideérhessen hozzánk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra. Hogy mit kell okolni, ha mégsem? Íme:

Hátborzongató, nem?
(Marco Fulle felvétele a NASA honlapjáról.)

Flashforward retró

Érdekes kis könyvvel végeztem a minap: B. N. Jennings A jövőbelátó című regénye a Pesti Hírlap Könyvek sorozatának 311. köteteként jelent meg 1933-ban (méghozzá, ha a hátsó borítónak hinni lehet, pontosan november 26-án).

Kivételesen nem félek elmesélni a történetet, mivel a kiadvány annyira ritka, hogy hosszas utánjárással és profi könyvvadász ismerősök mozgósításával sem sikerült nyomára bukkanni, így egy szerencsésebb gyűjtőtárs által kikölcsönzött példányt olvashattam.

A sztori szimpla bűnügyként indul, a Scotland Yard nyomozást indít, miután egy londoni ház bezárt szobájában hullát találnak. Az eset öngyilkosságnak tűnik, csakhogy a gyilkos fegyver (egy tőr) nincs sehol. Amikor aztán a nyomozók eljutnak az áldozat lakására (merthogy valaki egészen máséban bukkantak rá), egy szanszkrit nyelvű kézirat várja őket, melynek lefordíttatásakor kiderül, hogy a halott élettörténetét tartalmazza.

No itt áll feje tetejére a világ: a fickó kapcsolatba került egy titokzatos hindu herceggel, aki egy elixír segítségével bárkinek lehetőséget adhatott bepillantani a jövőjébe. Egy ősi szanszkrit pergamenből hősünk is megszerzi az elixír képletét, és egyszeriben a jövőjébe álmodja magát, ami tele van rejtélyekkel. Valahogy titkosügynök lett belőle, és belekeveredett egy nemzetközi konfliktusba, felesége pedig egy ismeretlen nő, nem az, akivel házasságot terveztek a kísérlet előtt.

A főszereplő előszeretettel lelkizik az amúgy cselekménydús regény során a sors megváltoztathatóságáról vagy épp előre elrendeltségéről, sőt visszatérését követően megpróbál tenni is valamit.

Érdekesek ezek a párhuzamok a csaknem egy emberöltővel később megjelent, Robert J. Sawyer-féle Flashforwarddal. És az is érdekes, hogy lesz az egyik könyvből elfeledett, de igazán sosem ismert, poros furcsaság, egy másikból pedig bestseller és hollywoodi sikersztori.

A magyarázat egyik fontos eleme alighanem a következő lehetett: B. N. Jennings nem létezik. A név mögé legnagyobb valószínűséggel a fordítóként feltüntetett Szendrő Nándor bújt, akiről ma már ugyancsak semmit nem tudni, kivéve, hogy még csak nem is ez volt az igazi neve, hanem Buránszky Nándor. Itt, Magyarországon írta meg nekünk a Flashforward ősét, ami nyomban el is süllyedt a ponyvairodalom áradatában kis hazánkban, melynek nyelvét sehol másutt nem beszélik a világon.