Érdekes cikket olvastam a Salon.com-on (amit már ők is úgy vettek át a Believer magazin filmes különszámából) híres emberek forgatókönyvírói kísérleteiről. A legbizarrabbnak azt a sztorit éreztem, amely szerint Walt Disney 1945-ben leszerződtette Aldous Huxleyt, hogy írjon neki forgatókönyvet Alice csodaországbeli kalandjairól, de másféle megközelítéssel: beleszőve Lewis Carrollt, a szerzőt. A tervezett kombinált, rajzolt-élőszereplős filmben Carroll (valódi nevén Charles Dodgson) Alice-szel együtt menekült volna át saját mesevilágába, hogy megszabaduljon oxfordi hivatalnok üldözőjétől (ott tanított matematikát), aki nehezményezi a nonszensz-irodalomba tett kirándulásait.
Huxley, a Szép új világ írója be is fejezett egy szinopszist, amiről Disney az elolvasása után ezt mondta: „Annyira irodalmi volt, hogy csak minden harmadik szót értettem belőle.” Ez után nem meglepő, hogy az 1951-ben elkészült Alice-rajzfilm nem Huxley szkriptje alapján valósult meg. Így derékba is tört egy ígéretes hollywoodi karrier. Nyertünk viszont helyette olyan könyveket, mint a Majmok bombája vagy a Sziget.
Lábjegyzetként még annyi, hogy jobban meggondolva bizarrságban lazán fölveszi ezzel a történettel a versenyt egy másik, mely szerint Winston Chuchill 1929-ben Chaplinnek írt burleszk-forgatókönyvet Napoleon életéből. Nem vicc! Vagyis hát... (Ja, és abból sem lett film soha.)
