Nem kis fáradság árán átrágtam magam Vergilius összes művein. Időnként elkap a hév, hogy a zsáneren kívül is olvassak valamit (na jó, ez az időnként elég gyakran előfordul), és tavaly jó ötletnek tűnt, hogy felelevenítsem a középiskolai irodalomórák hangulatát egy kis Aeneisszel. Aztán azt mondtam magamban, ha már ilyen formában (Vergilius összes művei, 1967, Helikon Klasszikusok) került a kezembe, egy életem, egy halálom, leküzdöm egyben az egészet.
Az Eklogákról az jutott eszembe, hogy tényleg nem semmi időszak lehetett az az antik kor, ha még az egyszerű pásztorok is ilyen kiművelt fők voltak, és szemrebbenés nélkül foglalták versbe élményeiket, érzéseiket. A Georgica kegyetlenül archaizáló Bálint gazdát idézett lelki szemeim elé, majd az előétel és a leves után érkezett a főfogás, maga a hőseposz.
Az Aeneis alapfelütése kicsit westsidestorys, legalábbis Homérosz Iliászával és Odüsszeiájával összevetve. Adva van ugyanis két harcoló fél, a görögök és a trójaiak, akiknek krónikása később (és az igazsághoz hozzátartozik: jó pár évszázadnyi eltéréssel) a maga szája íze szerint dalolja el a történteket. Így fordulhat elő, hogy a Homérosztól jól ismert hős, Odüsszeusz Vergiliusnál mellékszereplőként bukkan csak elő, és akkor is inkább rosszfiúként, s a görögök furfangos falovas terve itt aljas, kétszínű cselvetés. A költemény első néhány énekének olvasása közben úgy kellett erővel lefognom magam, nehogy elővegyek egy Homérosz-összest is, és elkezdjek hasonlítgatni. (Biztos születtek már tanulmányok, doktorik, miegyebek e témában, csak én nem tudok róluk.) Sajnos a trójai háború végeztével a hangsúly nem a hősök viszontagságos utazására kerül át, hanem a Róma alapításáig elvezető újabb kisebb-nagyobb csetepatékra. Fröcsög a vér, röpködnek a félbeszelt végtagok, agyvelő csorran ki harcosok fülén... mintha Vergilius a legújabb kori, über-erőszakos hollywoodi akciófilmek látványvilágát előlegezné meg.
Egy valamit persze Hollywood semmiképpen nem tudna reprodukálni, és az az időmértékes verselés, ami különleges akadályokat támaszt a mai olvasó elé. Végig az Aeneis során azon töprengtem, vajon a fordító (Lakatos István) szándékosan frusztrál-e egymástól több sornyira eltávolított alanyaival és állítmányaival, végletekig bonyolított jelzős szerkezeteivel és közbevetett mellékmondataival. Utószavából aztán kiderült, hogy igen. Alaposan leegyszerűsítve nagyjából azt írta le benne, hogy az ő célja nem a könnyen emészthetőség volt, hanem az eredeti versforma és szövegszerkezet minél hűebb átvétele.
Ekkor ütött végképp szöget a fejembe egy gondolat: vajon nem lenne-e ideje újrafordítani Vergiliust, közérthetőbben, urambocsá' modernebben, hogy a mai fiatalok se kínként éljék meg olvasását? Ezzel természetesen nem a „kötelezők rövidítve és egyszerűsítve” horrorja mellett teszem le a voksomat, inkább úgy képzelném el, mint a Shakespeare-újrafordításokat. Tisztában vagyok vele ugyanakkor, hogy egy ilyen életmű átültetése magától a fordítótól is közel egy élet munkáját kívánja meg, vagyis teljes elkötelezettséget, de remélem, születnek még ilyen emberek.
Ja, és mindent egybevetve respekt Augustus császárnak, amiért nem hagyta az Aeneis kéziratát tűzre vettetni, merthogy Vergilius ezt a sorsot szánta neki végrendeletében. Ha az olvasása számomra nem is felhőtlen szórakozást jelentett, de mindenképpen „jó mulatság, férfimunka volt” (© Vörösmarty). És az igazán nem baj, ha egy könyv az ember fejében gondolatokat, tanulságot érlel.
