Hol is hagytam abba?

Ja, szóval Eurocon, Stockholm, szombat délután. Kezdett aggasztóvá válni a pénzhiányom, úgyhogy nekiálltam kideríteni, miért nem tudom használni a kártyámat, ami régebben már teljesen bevethetőnek bizonyult külföldön. Miközben kitartóan dolgoztam mobilszámlám meghatványozásán, észrevettem, hogy egy lány furcsán méreget. Megnyugodva konstatáltam, hogy még mindig jóképű fiú vagyok, de amikor befejeztem a telefonálást, ez a lány odajött hozzám. Egy lopott pillantás a kitűzőjére elárulta, hogy az egzotikus Oris névre hallgat.

Aztán megszólalt. Magyarul. Kiderült, hogy igazából Orsi, és a skandináv, de főleg a finn és svéd SF iránti mániája vezérelte Stockholmba. Beszélgettünk sokat, aztán benéztünk egy ünneplésre, ahol a horvátok, oroszok, ukránok és angolok egymással versengve próbáltak minket (meg mindenki mást) az asztal alá itatni.

Ennek megfelelően vasárnap fájt a felkelés, de végül csak útnak eredtem. Mivel az egész hétvégém annak jegyében telt, hogy többet tudjak meg a helyi fantasztikus irodalomról, ismét próbát tettem egy előadással ebben a témában, ám mint a korábbiak, ez sem szolgált érdemleges információval. A fura az egészben az, hogy hiába mentem el Stockholmig, a legtöbb hasznos infót egy magyar lánytól kaptam.

A nap további része a kapcsolatépítésről szólt. Beültem pár programra, beszélgettem finnekkel, svédekkel, románokkal, szlovákokkal, csehekkel, este pedig sor került a Dead Dog Partyra is, az efféle események hagyományos búcsúztató ivászatára – egy helyi belga sörözőben.

Elbizakodottan és jó hangulatban indultam haza, bár az eső ismét rákezdte. A metrókon még minden rendben ment, aztán fölpattantam az első ismerős buszra – mint utólag kiderült, rossz irányba. Mire észbe kaptam, már az autópályán robogott velem, úgyhogy amint tudtam, leszálltam. Visszafelé azonban semmi jót nem ígért a menetrend, órákig vacoghattam volna a megállóban, hát elindultam haza gyalog, hegyen-völgyön át, a szakadó esőben.

Senkinek nem kívánom ezt az élményt. A szállodában már csak elnézően mosolyogtak, amikor éjjel egy körül betámolyogtam bőrig ázva. Nyilván elkönyvelték, hogy ez valami hobbi nálam.

A hétfő sokkal kellemesebb volt, Orsi, aki korábban élt már itt, megmutatta nekem Stockholm látványosságait. Lejártuk a lábunkat, néha futottunk az eső elől, de időnként azért a nap is kisütött. Este elváltunk, ő ment a dolgára (bevonatozni Svédországot és Norvégiát), én meg hullafáradtan bezuhantam az ágyba.

Kedden már csak vásároltam, aztán összecsomagoltam, és megpróbáltam valamennyit dolgozni a pályaudvaron meg a reptéren, végül gyorsan elrepült a repülőút is Pék Zoli és kedves barátnője társaságában. Itthon pedig várt rám a mókuskerék, egy újabb Galaktika-leadással.

A szombat kedden kezdődik

Vázlatosan összefoglalnám a továbbiakat. A szombat a munka jegyében telt, prezentációk hallgatásával és tartásával, szavazásokkal meg más effélével. Sikerült egy előadást is meghallgatnom, amin svéd, angol és finn megmondóemberek az idei Hugo-jelöltek esélyeit latolgatták. Próbáltam a könyvárusoktól valami svéd SF-et is fölhajtani, de döbbenetemre csak a vállukat vonogatták. Pedig mintha emlékeztek volna egy antológiára…
Végül Sam Lundwall magazinjának, a Jules Verne Magasinetnek két számát vettem meg. Az egyikben találtam egy darab hazai novellát, a másikban pedig Harry Harrison beszámolóját budapesti ebédjükről az 1988-as World SF találkozón, Brian Aldiss, Norman Spinrad és Lundwall társaságában – a borítón még egy fotó is mutatta a díszes társaságot.
Kábé öt perccel a magazinok megvásárlása után kisebb csoportosulásra lettem figyelmes. Idősebb, öltönyös férfit kérdezgetett mindenki, aki csak a közelébe jutott. De hiszen ez maga Lundwall! – kaptam észbe, és visszafogottan furakodni kezdett. Amikor éppen levegőt vett, és kis csend állt be, előkaptam régi, magyar kiadású könyvemet (Visszatérés a Földre – Alice világa), neki szegezve a kérdést, látott-e már ilyet. Kiderült, hogy igen, sőt nem győzött nyugtatgatni, hogy ki is fizették. Fölidézte, hogy járt ő már Budapesten is, mire legott előkaptam a nemrég vásárolt magazint, és megmutattam neki. Egészen meghatódott, és mesélni kezdte emlékeit, kérdezte, mi van Kuczka Péterrel és Szentmihályi Szabó Péterrel, élnek-e még.
Aztán bevonultunk a díjátadó ünnepségre, amin természetesen Lundwall is díjat kapott, mivel korábban egyhangú szavazással megválasztottuk az év Európai Nagymesterévé. Az ESFS díjait a szerzők közül Alastair Reynolds nyerte, a legjobb képzőművész David Hardy lett. A kiadók közül a veterán Lenizdatot tüntették ki, míg a magazin-díjat megosztva kapta egy horvát lap és egy orosz weboldal. A promóteri díjat egy angol és egy orosz vitte holtversenyben (gondolom, azóta kettéfűrészelték már), az idei legjobb fordítót viszont szerénységem tiltja, hogy megnevezzem.
A teljes lista amúgy itt olvasható.

Folytatás következik (hiszen még a szombatnak sem értem a végére).

Elvesztem (de azért megvagyok)

Az első nap jó része a beszerzések jegyében telt. Tájjellegű enni- és innivalókat vettem, heti bérletet, amivel közlekedhetek, és ráadásnak egy kiadós megfázást is beújítottam. Az utóbbinak kettős oka van, ami a következő három: Az esőről, ugye, már meséltem, azt ernyő nélkül kellett abszolválnom, de viszonylag jól megúsztam. Ennél komolyabb, ami az első este még nem tűnt föl nekem, mégpedig hogy veszett hideg van a szobában. Mivel ezt a kinti hőmérséklet nem igazán indokolja, alighanem légkondival érik el. Kezdeti aggodalmamat, hogy hűtő híján hogy fognak megmaradni a kaják, ez gyorsan eloszlatta: az egész szoba egy marha nagy frizsider. No és aztán jött a fürdés. A zuhany csapját csutkára tekertem, hogy legalább a vízsugár alatt fölmelegedjek. Nem úgy megy az! A víz legnagyobb meglepetésemre egyre hidegebb lett. Pedig tisztán látszott a csapon a jelölés, merre kell tekerni meleg és hideg irányba. Amivel nem számoltam, az az, hogy a trükkös svéd szakik fordítva kötötték be a cuccot. Hála a jó égnek, hideg irányba forgatva a csapot, megérkezett a meleg víz. Persze addigra már az orromból is jégcsapok lógtak, és sűrűn szidalmaztam a Valhalla minden lakóját.
A bevásárlás ezután már gyerekjátéknak ígérkezett. Eltekintve attól, hogy fizetéskor kiderült, a kártyámon valamiért nem jelent még meg a pénz, amit rátöltettem a biztonság kedvéért, váltani pedig még mindig nem volt alkalmam. És hiába van köpésnyire egy pláza meg egy IKEA is, váltóhelyet egyikben sem találtam. Sebaj. Legaláb a buszjegyárusító helyet is csak másodjára találtam meg. Ja, és a buszmegállók menetrendjein (amik voltaképpen gagyi fénymásolt A4-es papírlapok plasztikborítás védelmében) gyönyörűen feltüntetik ugyan az indulási időket, de a megállókat már nem, így az egyszeri ember az első napján idegen földön csak retteghet, hogy esetleg az ellenkező irányba bumlizik el.
Lényeg a lényeg, bekeveredtem a metróállomásig, ahol először is heti jegyet akartam venni. A pasas a pénztárban megértően végighallgatott, majd közölte, euróért ő nem ad nekem semmit, menjek el pénzt váltani. Semmi gond, még ajánlott is helyet. Végigvártam a soromat, váltottam, majd visszamentem. Mire ugyanaz a pasas megértően közölte velem, hogy remek, de ő nem árul heti jegyet, menjek oda, ahol azt is adnak. Grrr!
Már csak a metróval kellett megküzdenem, mert elsőre kissé megkavarta az agyamat a párhuzamos és elágazó vonalak rendszere. És elismerem, a tájékozódás terén is kihívásokkal küzdök, aminél már csak a svédtudásom gyengébb. Így aztán a rendezvény helyszínére jókora késéssel érkeztem, bebóklászva előbb a városnegyednyi egyetem (meg a mellette levő kórház) teljes területét. A végén egy stadionnál lyukadtam ki, ahol tévés közvetítőkocsik sorakoztak és nagyon hangoltak valamire. (Hmm, csak nem Wolf Katit várták? Ha igen, az a nő üldöz engem.)
Ó, míg el nem felejtem: előző blogbejegyzésemre váratlan reakció is jött, egy sms Pék Zoli barátomtól, hogy most olvasta, és ő is Stockholmban van. LOL! Miután megbeszéltünk egy randit, a kapuban ő maga fogadott, úgy, hogy előtte végigülte helyettem a megnyitót. Legalább beleszagolhatott egy Euroconba ő is. Szerencsére jutott időnk egy kiadós beszélgetésre is.
Az már nem is szokatlan egy ilyen rendezvényen, hogy az ember hol egy Charles Strossba botlik, hol egy Ian McDonaldba, hol meg egy Roberto Quagliába. Engem elsősorban a helyi írók és szerkesztők érdekeltek, mint például Ahrvid Engholm és John-Henri Holmberg. Ha egy kis szerencsém lesz, még gyerekkorom nagy kedvencével, Sam Lundwall-lal is találkozhatok.
Kicsit még megváltottuk a világot, különös tekintettel a cider alattomos természetére, de a továbbiakról majd legközelebb, mert most indulnom kell, de izibe.

Megint úton

Hol is kezdjem? Talán ott, hogy előre tudtam, rázós lesz ez az út. Mivel a repülő indulása eleve este hét utánra volt kiírva, sejtettem, hogy normális időben nem érkezem meg Stockholmba, de arról fogalmam se lehetett, miket tartogat még számomra a nap…
Először is a poggyászleadós sorbanállásnál ismerős arc (orr) tűnt fel: Wolf Kati, aki, mint később megtudtam, háromszor is fellép a hétvége folyamán a skandináv országban. Menő dolog lett a fapados. Hátha hazafelé a Stonesszal utazom…
Na szóval, a kötelező negyedórás csúszást követően a gép kigurult a kifutóra, majd közölték, hogy most szépen elindulunk vissza, mert az egyik utas rosszul lett. Őt levették a gépről, a többieknek meg a kézipoggyászukról kellett számot adni egy biztonsági ellenőrzés során. A testüregi motozás legnagyobb sajnálatomra elmaradt. Mindeközben alaposan jutott időm végiggondolni, mit hagytam otthon, mert ez az ilyen utazásoknál szinte kivédhetetlen. Meglepő módon semmi nem jutott eszembe.
Végül laza egyórás késéssel szállt föl a gép, és én számolgatni kezdtem, hogy az összes csatlakozásomat a város felé le fogom késni – mert azt mondanom sem kell, hogy a Lég Varázslója által Stockholmként feltüntetett úti cél valójában jó 100 kilométerre volt a fővárostól.
Az utazást kéziratolvasással töltöttem meg beszélgetéssel, de sem a mellettem ülő kedves lány, sem a maximumra csavart légáramlat nem tudta feledtetni, hogy a mögém telepedő figura kábé egy éve nem cserélhette már le műszálas pólóját.
A leszállás külön tragédia volt, a pilóta olyan gyorsan ereszkedett le, hogy azt hittem, a dobhártyámat végül majd a kabinfalról kell lekaparni. De végre megérkeztem – igaz, fél-süketen –, és nekiállhattam kitalálni, hogyan tovább. Elvégre nem szívesen éjszakáztam volna a tundrán.
Mint előre sejtettem, az összes értelmes csatlakozást lekéstem, ami azért volt kínos, mert az egyetlen elérhető buszjárat a városközpontba vitt be, megállás nélkül – menet közben pedig félút körül integethettem a szállodának, ahová vissza kellett még jutnom.
A kellemes meglepetés egy másik ismerős arc volt a buszállomáson, ám ez szakállasabb. Mikor leszólítottam, előbb gyanúsan méregetett, miután azonban tisztáztuk, hogy egyaránt az Euroconra érkeztünk, megnyugodott valamelyest. A következő találkozót szervező horvát csapat egyik oszlopos tagja volt az, élete párjával. Legalább lehetett kivel beszélgetni az utazás következő szakasza alatt, mert…
A buszsofőr közölte, hogy a menetidő általában 80 perc – majd hozzátette: de most épp lezárták az autópályát. Vagy két órán át kacskaringóztunk mindenféle erdei utakon, és mire Stockholmba értünk, már a metró sem járt. Remek. Rövid keringőzést követően a főpályaudvaron, mivel éjjel egy felé járt már az idő, úgy döntöttem, egy életem, egy halálom, én taxiba vágom magam.
Pillanatok alatt behálózott az afrikai taxismaffia, és olyan alkudozásba keveredtem, amilyet tunéziai rémnyaralásom óta nem kellett átélnem. Végül megállapodtam az egyik sofőrrel, minek eredményeként őt majdnem meglincselték – de én attól tartottam, nekem is közel már a vég.
Percek teltek el azzal, hogy vártam, mikor áll le valami félreeső mellékutcában, és forgat ki minden nálam lévő vagyontárgyból lesben várakozó cimboráival. Aztán amikor már harmadszor kellett jeleznem neki, hogy a GPS mozgó nyila igazából nem dísz, hanem a követendő útirányt jelzi, kezdtem sejteni, hogy a fickó mégsem annyira dörzsölt útonálló – főleg mivel az összeget előre kialkudtuk, tehát nem igazán fűződött érdeke az eltévedéshez.
Amúgy itt még éjfélkor is alkonyi derengés uralkodott, és vörös volt az ég alja. Mire azonban a szállodához értünk, mégiscsak teljesen besötétedett. De legalább az előrejelzett eső nem érkezett meg, sőt kellemesen langyos volt az idő. A portást szerencsére nem kellett fölkeltenem, és könyörületes gyorsasággal hozzájutottam a szobakulcshoz… ami természetesen nem nyitotta az ajtót. Illetve mégis, de akkor már őrjöngve rángattam mindent, amit csak lehetett. Bejutván meg bezárni nem tudtam, és amikor idegesen föltéptem, a frászt hozta rám a portás, mert ott állt tőlem tíz centire, az ajtó túloldalán. Ordításomra, hála az égnek, nem csődült össze tömeg, a pasi meg igyekezett megnyugtatni, az a zár voltaképp dísznek van ott, ha egyszer becsukom az ajtót, kulcs nélkül senki sem juthat be. Idegrángásaimat a svéd tévé adásával csillapítottam, majd álomba merültem…
Reggelre pedig megérkezett a várva várt (?) eső, és végre eszembe jutott, mit hagytam otthon: az ernyőmet.

Díjkereső

Jó ideje frusztrál már az ESFS honlapja azzal, hogy csak évek szerint listázza az Eurocon-díjasokat, a legkevésbé sem áttekinthetően. Ma végre betelt a pohár, és úgy döntöttem, csinálok magamnak egy átláthatóbb, privát listát legalább az írókból. Ez több érdekes következménnyel is járt.

Először is, értetlenkedve nézem egy ideje, hogy az 1988-as budapesti Euroconhoz azt írták: "List unavailable", vagyis lista nem áll rendelkezésre. Volt tehát nekünk egy saját rendezésű Euroconunk, ahol kiosztottak díjakat is, de ezekről azóta sem tud a nagyvilág. Futottam néhány kört hazai rajongói körökben, de mindenhol csak vállvonogatást kaptam válaszul. Senki nem emlékszik, aki meg emlékezhetne, már nem él. Le is mondtam az egészről, mígnem mai keresgéléseim során egyszer csak elvetődtem egy orosz honlapra, és ott ezt találtam:

A nagy reveláció elmaradt, hiszen a lista szerint írói díjat nem adtak ki. A képzőművészeti elismerést a bolgár Sztefan Lefterov nyerte, legjobb kritikusnak a cseh Ondrej Neffet választották, a legjobb szerkesztő Vlagyimir Mihajlov lett, egy bizonyos T. Hermany pedig rajongói díjat kapott.
A szomorú az egészben a totális elfeledettség mellett az, hogy egy magyar sem részesült semmiféle elismerésben hazai pályán. Vagy legalábbis nem tudunk róla.
Kárpótlásul kigyűjtöttem a magyar szerzőket, akik valaha elnyerték a legjobb európai író díját:

Lőrincz L. László (1989)
Mesterházi Lajos (1972)
Mónus Miklós (1987)
Nemere István (1983)
Preyer Hugo (1989)
Szélesi Sándor (2007)
Zsoldos Péter (1976)

Gratulációim mindannyiuknak. És remélem, hogy a legközelebbi magyar Eurocon díjazottjaira, akár lesz hazai győztes, akár nem, többen emlékeznek majd évtizedek múltán.

Do you speak English?

Úgy látszik, ez az év az angol nyelvű beszéd jegyében fog telni. Ami vegyes érzelmekkel tölt el. Egyrészt élvezem, hogy használhatom és bővíthetem a nyelvtudásom, másrészt azonban frusztrál, hogy mennyi minden nem jut eszembe az élőbeszéd során, vagy esetleg nem úgy jut eszembe, ahogy kéne. Mit is értek ez utóbbi alatt? Ha valakivel angolul próbálok beszélgetni, egyes szavak kitartóan németül bukkannak föl amúgy is selejtes memóriámból. Amivel természetesen az esetek többségében semmire sem megyek. (Persze ez fordítva is működik, ha németül próbálok összerakni egy mondatot, gyakran az angol szavak jutnak eszembe.)

De vegyük sorra, hogy is néz ki ez az év angolban:

1. márciusban Olaszországban jártam az Euroconon
2. áprilisban vendégül láttuk Robert Charles Wilsont Kanadából, akivel nem állítom, hogy én voltam a legtöbbet, de azért itt töltött hét napjából négyen sokat kísérgettem
3. májusban hivatalos vagyok egy barcelonai tanácskozásra, ahol prezentációt kell tartanom
4. még mindig van valami minimális esély rá, hogy júniusban ellátogasson a Könyvhétre Szergej Lukjanyenko, aki ugyan orosz, de nyilván nem oroszul fogok társalogni vele
5. augusztusban lehet, hogy én megyek Kanadába, a Worldconra
6. ha pedig a kiadó ne adj' isten megint nyer EU-s pályázati pénzt, számíthatok rá, hogy újból a nyakunkra küldenek szeptember környékén egy brüsszeli ellenőrt, akinek lyukat kell beszélni a hasába

Most mindenki döntse el maga, panaszkodtam-e vagy dicsekedtem. :-)

Rengés

Tegnap hallottam először a hírt, hogy vasárnapról hétfőre virradóra földrengés rázta meg Közép-Olaszország nagy részét, köztük azt a városkát is, ahol az Eurocont tartották idén. Azonnal kapcsolatba léptem olasz ismerőseimmel, és megkérdeztem, senkinek sem esett-e baja közülük. Úgy tűnik, mindenki jól van.

Ez sajnos nem vonatkozik arra a közel kétszáz emberre, aki életét vesztette a tragédiában, valamint arról a további 50 ezerről, aki hajléktalanná vált. :-(

Kálvária

Hát, ez a nap... nem volt semmi. Pedig olyan jól elterveztünk mindent! Kolosszeum, Vatikán, Trevi-kút...

Aztán kezdődött a reggel azzal, hogy megtudtuk, Jun kolléga rosszul olvasott egy e-mailt, így a szálloda az eddig hitt árnak a duplájába került. Amikor egy szerény bevásárlással vigasztalódtunk volna, egyszer csak megcsörrent a fent említett személy telefonja, amit hosszú, angol nyelvű társalgás követett. Kiderült, hogy a légitársaság törölte az esti járatunkat, és hirtelenjében úgy döntöttek, helyet szorítanak nekünk egy sokkal korábbin. Természetesen felborult a napirendünk. Vatikán törölve, marad a Forum Romanum és a Kolosszeum. Ezek is inkább csak kívülről, az anyagi források hiányában. Utána pedig irány a reptér!

Amikor kiértünk, szerettünk volna becsekkolni, de az automata nem engedte, a pultnál ülő hölgy meg közölte, hogy valójában nincs is helyünk, csupán várakozólistán vagyunk, és majd meglátják, mi lesz. Kezdtünk bepöccenni, és a lincshangulat tovább fokozódott, amikor azzal az ajánlattal álltak elő, hogy egyvalakit hagyjunk hátra, mert hárman mégis fölférnénk a délutáni gépre. A legkritikusabb pillanatban aztán egyszerre mégis előkerült egy esti járat (majdnem ugyanakkor, mint az eredeti), de így már persze se kedvünk, se pénzünk nem volt visszamenni városnézni.

A sorsunk akkor fordult jobbra, amikor a meg nem nevezendő légitársaság némi morcolánkodás után tisztességes kompenzációt ajánlott fel.

Negyedik nap, meg ami kimaradt

Kezdjük a szombattal: Jim Walker, egy angol rajongó, aki szabadidejében amatőrfilmeket ír, rendez és vág, megmutatta egy rövid, pár perces etűdjét, aminek címe The Paradigm Machine volt. Hangsúlyozta, hogy mindenben ragaszkodott az amatőrséghez, tehát a közreműködők (őt magát is beleértve) nem kaptak semmiféle honoráriumot. Ennek fényében a film kimondottan zseniális, remek ötletekkel és fantasztikus trükkfelvételekkel (amelyek egy részét észre se vette az ember).

Délelőtt sor került még az Eurocon-díjak jelöltjeinek prezentációjára, valamint a 2011-es találkozó helyszínének megszavazására. Ez, ha minden a tervek szerint alakul, Svédország, pontosabban Stockholm lesz. Majd lezajlott a díjak szavazása is, és következett több órányi ideges várakozás az eredményekre. A voksokat ugyanis még déli egy előtt leadtuk, a díjátadásokra azonban csak este tíz után került sor.

A feszültséget oldandó először beültem Max Grodénchik „dalestjére”, azután Marina Sirtis fellépését is végignéztem. Mint az tegnapi bejegyzésemből már kiderülhetett, előbbi kifejezetten belopta magát a szívembe, utóbbi azonban annál kevésbé.

A gálavacsora még az előző napokban megszokottnál is bőségesebbre sikeredett, majd mindenki köszönetet mondott mindenkinek, és átvonultunk a ceremóniára. Először rengeteg olasz díjat osztottak ki, a legjobb szerzőtől a legjobb DVD-kiadású tévésorozat legjobb utolsó ötpercéig mindent jutalmazva. Az Eurocon-díjak is olasz fölénnyel indítottak, elhozták a legjobb szerző és a legjobb fordító címét, majd a németeké lett a legjobb fanzin és a svédeké a legjobb magazin. Hogy mi lett a legjobb kiadó, azt már tudjuk. :-)

Ma a késői (vagy korai, nézőpont kérdése) fekvés, illetve az óra-előreállítás miatt nem sikerült időben felkelnem, így csúszással indult a nap. A délelőtt maradék részét a csomagolás és a búcsúzkodás – a „jövőre, veled, csak nem ugyanitt” – töltötte ki, de azért jutott idő egy kis könyvvásárlásra is, sőt részt vettem egy beszélgetésen Geoffrey Landisszel és feleségével, Mary Turzillóval.

A déli reptéri buszjáratot sikerrel eltérítettük, így az elvitt minket egészen a római szállodánkig. A gyors lepakolást követően bebarangoltuk a fél várost, amit teleszórtak szeméttel, de ezt ellensúlyozzák a legendás romok, a fantasztikusan jó pizza és az igazi olasz fagylalt.

Meleg van, elfáradtam, megyek aludni.

Három a magyar igazság

Ez a reggel azzal kezdődött, hogy... Francba az egésszel, kit érdekel a reggel?
Megvolt a díjkiosztás, és NYERTÜNK!
A 2005 óta végzett kitartó munka, tárgyalások és prezentációk (valamint ivászatok) sora végre meghozta gyümölcsét, a Metropolis Media elnyerte a legjobb európai SF könyvkiadó címét. Azt hiszem, köszönettel tartozom a cég nevében is azoknak, akik a legtöbbet segítettek e cél elérésében: magyar részről Szélesi Sándornak és Miyazaki Junnak, a nemzetközi mezőnyből pedig Flora Staglianónak, Roberto Quagliának és Borisz Szigyjuknak.

Köszönöm továbbá családomnak, az ügynökömnek... Ó, ez nem az Oscar-gála?

Na jó, hajnali fél öt van, nemrég jöttem meg egy szig. biz. olasz borkóstolásról, ahol a bónusz Marina Sirtis panaszáradata volt, úgyhogy egyelőre ennyi elég.
És ha már bónuszról beszélünk, itt egy elmaradt kép az első napról:

Attila, l'irresistibile

Második nap olaszban

Ennek a fele se tréfa! Olasz barátaink nem viccelnek! Náluk a reggeli ugyan csak édes péksütemények piramisa mindenféle lekvárral, meg egyéb édességek, némi füstölt sonkával meg sajttal a pártatlanság látszatának fenntartása érdekében, a vacsora és az ebéd azonban minimum négyfogásos fieszta. Van tészta hússal, tészta hallal, tészta zöldséggel, tészta csokoládéval, tészta tésztával... Legény (vagy leány) a talpán, aki ezt nyolc napon túl gyógyuló önérzetbeli sérülések nélkül megússza – a szálloda ráadásul tele van könyörtelen tükrökkel is. De elég a panaszból, vissza a történethez!

A nap jól kezdődött, sikerült elkapni egy rövid beszélgetésre Bruce Sterlinget, aki aztán dedikálta a magammal hozott Gépezetet. Rengeteg olasz íróval is összeismerkedtem, van, akivel korábban már leveleztem, de személyesen csak most találkoztunk először. Vittorio Catani az egyetlen, aki magyarul olvasható közülük, ám ígérem, ez változni fog. Elisabetta Vernier, a ClipArt szerzője is megérkezett, családostul, egy nemrég született kisfiúval a nyakában.

Megint sétáltunk egyet a városban, kiderült, hogy azért volt tegnap akkora csönd, mert valamit ünnepeltek, ma már kinyitottak a boltok, és embereket is lehetett látni. Pár német turista helybélinek nézett minket, és útbaigazítást akartak. Keserűen kellett csalódniuk, de Szélesivel ketten legalább egészen érthető német mondatokat raktunk össze.

Mint az várható volt, sokan nem az írók miatt érkeztek az Euroconra, hanem hogy a Star Trek hírességeivel találkozzanak. A legfőbb díszvendég közülük Marina Sirtis, aki az Új Nemzedékben Deanna Troit játszotta. Őt eddig csak elsuhanni láttam, mire rájöttem, ki közeledik, már távolodott. Max Grodénchik, avagy Quark testvére, Rom a Deep Space Nine-ban már sokkal társaságkedvelőbb, egész nap az egyszeri emberek között jár, nem átall beszélgetésbe is elegyedni velük. Mi vacsoránál egy asztalhoz kerültünk vele, és meglepetten konstatáltam, hogy pontosan ugyanúgy beszél civilben, mint ahogy a szerepe szerint. Elképesztő figura, és minden érdekli. Rajtuk kívül még néhány forgatókönyvíró meg ilyesmi érkezett sztorizni, enni-inni, híreskedni.

Ma már kezdetüket vették a komoly tanácskozások is, beszámolókkal, szavazásokkal, vitákkal és diplomáciai manőverezésekkel. Lassan felrajzolódnak az érdekvonalak, amelyek mentén a küldöttségek lavírozhatnak saját jelöltjeikkel. Izgalmas játék ez, bár olykor frusztráló.

Lazításként szobánk kényelmi berendezéseivel ismerkedtem: az ablakredőny például kurblira jár, ilyet még nem láttam. A vécélehúzó ugyanakkor egy gomb a falban, a tartálytól jó messze. Ezt be kell nyomni, akkor lezúdul a víz. A gomb bent marad, majd ahogy a tartály újra feltöltődik, lassan ismét kiemelkedik a falból. Érdekes. A legtöbb macerát azonban az okozza, hogy a szoba ajtaja csukhatatlan, csak kulcsra zárható. Ma ennek is megfejtettem prózai titkát: a zár nyelvét fél centivel alacsonyabbra szerelték, mint a lyukat, amibe passzolnia kellene.

Hogy valami örömteli dolgot is írjak, meleg van. Nem tudom, otthon milyen most az idő, de itt nyitott ablaknál lehet aludni. És nem, nem azért, mert az sem csukható...

Na jó, mára elég ennyi, holnap találkozunk!

Fiuggi

Ma hajnali fél ötkor keltem volna, ha jut időm egyáltalán lefeküdni. Ötre ugyanis jött értem a reptéri minibusz, hogy elindítson utamon az idei Eurocon felé.

A repülő egykettőre megérkezett Rómába. Útközben dolgoztam kicsit, meg beszélgettem a többiekkel, akik szintén ellátogattak Magyarországról a rendezvényre (Kasza Magdi, Szélesi Sándor, Miyazaki Jun).

Fiumicino repülőterén a helyi szervezők fogadtak minket, valamint egy meglepetés a büfében: egy szendvics, amit Attilának hívtak! Pontosabban „Attila, az ellenállhatatlan”-nak. Természetesen én sem állhattam ellen neki, legott befaltam egyet. Be kell vallanom, druszám nem hozott szégyent a nevére. Jó csípős, szalámis-sajtos melegszendvics volt (közös kép is készült rólunk, ha előkerül, fölteszem).

Megvártunk még néhány illusztrisabb vendéget, Szergej Lukjanyenko, Geoffrey Landis és Mary Turzillo írókat, azután a repülőúttal vetekedő hosszúságú busztúrára indultunk az Eurocon idei helyszíne, Fiuggi felé.

Ez az álmos, hegyi fürdővároska lehet, hogy főszezonban tömve van turistákkal, most azonban élő embert alig látni, az egyedüli aktivitást az SF-találkozó jelenti. A boltok, éttermek túlnyomó többsége zárva, hűvös van, de legalább süt a nap – ellentétben az otthoni hózáporral hajnalban.

Egyelőre nincsenek túl sokan, a többség biztosan csak péntek este-szombat reggel érkezik, élményekben azonban így sincs hiány. A vér megfagyott például az ereimben, amikor a rendezvényhelyszín recepciójánál a kulcsátvételt intéztem, és egyszer csak mennydörgő hang töltötte be a hátam mögött a termet: „Attila!” Egy medvetermetű régi olasz ismerősöm csapott le rám, és úgy megszorongatott, hogy majd kileheltem a lelkemet.

A megnyitóünnepség előtt-alatt-után sikerült beszélnem a belga Frank Roger-val, Lukjanyenkóval – aki valamivel mintha már jobban beszélne angolul –, a brit Ian Watsonnal és az olasz Roberto Quagliával. A szervezők estére nagy traktát ígértek, lélekben most éppen arra készülök. Szerencsére sikerült felfedezni egy fitnesztermet mindenféle remek zsírégető gépekkel, úgyhogy remélhetőleg hazafelé még nem kell új nadrágot vennem.

Ha minden jól alakul, holnap innen folytatom.