Hol is kezdjem? Talán ott, hogy előre tudtam, rázós lesz ez az út. Mivel a repülő indulása eleve este hét utánra volt kiírva, sejtettem, hogy normális időben nem érkezem meg Stockholmba, de arról fogalmam se lehetett, miket tartogat még számomra a nap…
Először is a poggyászleadós sorbanállásnál ismerős arc (orr) tűnt fel: Wolf Kati, aki, mint később megtudtam, háromszor is fellép a hétvége folyamán a skandináv országban. Menő dolog lett a fapados. Hátha hazafelé a Stonesszal utazom…
Na szóval, a kötelező negyedórás csúszást követően a gép kigurult a kifutóra, majd közölték, hogy most szépen elindulunk vissza, mert az egyik utas rosszul lett. Őt levették a gépről, a többieknek meg a kézipoggyászukról kellett számot adni egy biztonsági ellenőrzés során. A testüregi motozás legnagyobb sajnálatomra elmaradt. Mindeközben alaposan jutott időm végiggondolni, mit hagytam otthon, mert ez az ilyen utazásoknál szinte kivédhetetlen. Meglepő módon semmi nem jutott eszembe.
Végül laza egyórás késéssel szállt föl a gép, és én számolgatni kezdtem, hogy az összes csatlakozásomat a város felé le fogom késni – mert azt mondanom sem kell, hogy a Lég Varázslója által Stockholmként feltüntetett úti cél valójában jó 100 kilométerre volt a fővárostól.
Az utazást kéziratolvasással töltöttem meg beszélgetéssel, de sem a mellettem ülő kedves lány, sem a maximumra csavart légáramlat nem tudta feledtetni, hogy a mögém telepedő figura kábé egy éve nem cserélhette már le műszálas pólóját.
A leszállás külön tragédia volt, a pilóta olyan gyorsan ereszkedett le, hogy azt hittem, a dobhártyámat végül majd a kabinfalról kell lekaparni. De végre megérkeztem – igaz, fél-süketen –, és nekiállhattam kitalálni, hogyan tovább. Elvégre nem szívesen éjszakáztam volna a tundrán.
Mint előre sejtettem, az összes értelmes csatlakozást lekéstem, ami azért volt kínos, mert az egyetlen elérhető buszjárat a városközpontba vitt be, megállás nélkül – menet közben pedig félút körül integethettem a szállodának, ahová vissza kellett még jutnom.
A kellemes meglepetés egy másik ismerős arc volt a buszállomáson, ám ez szakállasabb. Mikor leszólítottam, előbb gyanúsan méregetett, miután azonban tisztáztuk, hogy egyaránt az Euroconra érkeztünk, megnyugodott valamelyest. A következő találkozót szervező horvát csapat egyik oszlopos tagja volt az, élete párjával. Legalább lehetett kivel beszélgetni az utazás következő szakasza alatt, mert…
A buszsofőr közölte, hogy a menetidő általában 80 perc – majd hozzátette: de most épp lezárták az autópályát. Vagy két órán át kacskaringóztunk mindenféle erdei utakon, és mire Stockholmba értünk, már a metró sem járt. Remek. Rövid keringőzést követően a főpályaudvaron, mivel éjjel egy felé járt már az idő, úgy döntöttem, egy életem, egy halálom, én taxiba vágom magam.
Pillanatok alatt behálózott az afrikai taxismaffia, és olyan alkudozásba keveredtem, amilyet tunéziai rémnyaralásom óta nem kellett átélnem. Végül megállapodtam az egyik sofőrrel, minek eredményeként őt majdnem meglincselték – de én attól tartottam, nekem is közel már a vég.
Percek teltek el azzal, hogy vártam, mikor áll le valami félreeső mellékutcában, és forgat ki minden nálam lévő vagyontárgyból lesben várakozó cimboráival. Aztán amikor már harmadszor kellett jeleznem neki, hogy a GPS mozgó nyila igazából nem dísz, hanem a követendő útirányt jelzi, kezdtem sejteni, hogy a fickó mégsem annyira dörzsölt útonálló – főleg mivel az összeget előre kialkudtuk, tehát nem igazán fűződött érdeke az eltévedéshez.
Amúgy itt még éjfélkor is alkonyi derengés uralkodott, és vörös volt az ég alja. Mire azonban a szállodához értünk, mégiscsak teljesen besötétedett. De legalább az előrejelzett eső nem érkezett meg, sőt kellemesen langyos volt az idő. A portást szerencsére nem kellett fölkeltenem, és könyörületes gyorsasággal hozzájutottam a szobakulcshoz… ami természetesen nem nyitotta az ajtót. Illetve mégis, de akkor már őrjöngve rángattam mindent, amit csak lehetett. Bejutván meg bezárni nem tudtam, és amikor idegesen föltéptem, a frászt hozta rám a portás, mert ott állt tőlem tíz centire, az ajtó túloldalán. Ordításomra, hála az égnek, nem csődült össze tömeg, a pasi meg igyekezett megnyugtatni, az a zár voltaképp dísznek van ott, ha egyszer becsukom az ajtót, kulcs nélkül senki sem juthat be. Idegrángásaimat a svéd tévé adásával csillapítottam, majd álomba merültem…
Reggelre pedig megérkezett a várva várt (?) eső, és végre eszembe jutott, mit hagytam otthon: az ernyőmet.
Először is a poggyászleadós sorbanállásnál ismerős arc (orr) tűnt fel: Wolf Kati, aki, mint később megtudtam, háromszor is fellép a hétvége folyamán a skandináv országban. Menő dolog lett a fapados. Hátha hazafelé a Stonesszal utazom…
Na szóval, a kötelező negyedórás csúszást követően a gép kigurult a kifutóra, majd közölték, hogy most szépen elindulunk vissza, mert az egyik utas rosszul lett. Őt levették a gépről, a többieknek meg a kézipoggyászukról kellett számot adni egy biztonsági ellenőrzés során. A testüregi motozás legnagyobb sajnálatomra elmaradt. Mindeközben alaposan jutott időm végiggondolni, mit hagytam otthon, mert ez az ilyen utazásoknál szinte kivédhetetlen. Meglepő módon semmi nem jutott eszembe.
Végül laza egyórás késéssel szállt föl a gép, és én számolgatni kezdtem, hogy az összes csatlakozásomat a város felé le fogom késni – mert azt mondanom sem kell, hogy a Lég Varázslója által Stockholmként feltüntetett úti cél valójában jó 100 kilométerre volt a fővárostól.
Az utazást kéziratolvasással töltöttem meg beszélgetéssel, de sem a mellettem ülő kedves lány, sem a maximumra csavart légáramlat nem tudta feledtetni, hogy a mögém telepedő figura kábé egy éve nem cserélhette már le műszálas pólóját.
A leszállás külön tragédia volt, a pilóta olyan gyorsan ereszkedett le, hogy azt hittem, a dobhártyámat végül majd a kabinfalról kell lekaparni. De végre megérkeztem – igaz, fél-süketen –, és nekiállhattam kitalálni, hogyan tovább. Elvégre nem szívesen éjszakáztam volna a tundrán.
Mint előre sejtettem, az összes értelmes csatlakozást lekéstem, ami azért volt kínos, mert az egyetlen elérhető buszjárat a városközpontba vitt be, megállás nélkül – menet közben pedig félút körül integethettem a szállodának, ahová vissza kellett még jutnom.
A kellemes meglepetés egy másik ismerős arc volt a buszállomáson, ám ez szakállasabb. Mikor leszólítottam, előbb gyanúsan méregetett, miután azonban tisztáztuk, hogy egyaránt az Euroconra érkeztünk, megnyugodott valamelyest. A következő találkozót szervező horvát csapat egyik oszlopos tagja volt az, élete párjával. Legalább lehetett kivel beszélgetni az utazás következő szakasza alatt, mert…
A buszsofőr közölte, hogy a menetidő általában 80 perc – majd hozzátette: de most épp lezárták az autópályát. Vagy két órán át kacskaringóztunk mindenféle erdei utakon, és mire Stockholmba értünk, már a metró sem járt. Remek. Rövid keringőzést követően a főpályaudvaron, mivel éjjel egy felé járt már az idő, úgy döntöttem, egy életem, egy halálom, én taxiba vágom magam.
Pillanatok alatt behálózott az afrikai taxismaffia, és olyan alkudozásba keveredtem, amilyet tunéziai rémnyaralásom óta nem kellett átélnem. Végül megállapodtam az egyik sofőrrel, minek eredményeként őt majdnem meglincselték – de én attól tartottam, nekem is közel már a vég.
Percek teltek el azzal, hogy vártam, mikor áll le valami félreeső mellékutcában, és forgat ki minden nálam lévő vagyontárgyból lesben várakozó cimboráival. Aztán amikor már harmadszor kellett jeleznem neki, hogy a GPS mozgó nyila igazából nem dísz, hanem a követendő útirányt jelzi, kezdtem sejteni, hogy a fickó mégsem annyira dörzsölt útonálló – főleg mivel az összeget előre kialkudtuk, tehát nem igazán fűződött érdeke az eltévedéshez.
Amúgy itt még éjfélkor is alkonyi derengés uralkodott, és vörös volt az ég alja. Mire azonban a szállodához értünk, mégiscsak teljesen besötétedett. De legalább az előrejelzett eső nem érkezett meg, sőt kellemesen langyos volt az idő. A portást szerencsére nem kellett fölkeltenem, és könyörületes gyorsasággal hozzájutottam a szobakulcshoz… ami természetesen nem nyitotta az ajtót. Illetve mégis, de akkor már őrjöngve rángattam mindent, amit csak lehetett. Bejutván meg bezárni nem tudtam, és amikor idegesen föltéptem, a frászt hozta rám a portás, mert ott állt tőlem tíz centire, az ajtó túloldalán. Ordításomra, hála az égnek, nem csődült össze tömeg, a pasi meg igyekezett megnyugtatni, az a zár voltaképp dísznek van ott, ha egyszer becsukom az ajtót, kulcs nélkül senki sem juthat be. Idegrángásaimat a svéd tévé adásával csillapítottam, majd álomba merültem…
Reggelre pedig megérkezett a várva várt (?) eső, és végre eszembe jutott, mit hagytam otthon: az ernyőmet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése