Negyedik nap, meg ami kimaradt

Kezdjük a szombattal: Jim Walker, egy angol rajongó, aki szabadidejében amatőrfilmeket ír, rendez és vág, megmutatta egy rövid, pár perces etűdjét, aminek címe The Paradigm Machine volt. Hangsúlyozta, hogy mindenben ragaszkodott az amatőrséghez, tehát a közreműködők (őt magát is beleértve) nem kaptak semmiféle honoráriumot. Ennek fényében a film kimondottan zseniális, remek ötletekkel és fantasztikus trükkfelvételekkel (amelyek egy részét észre se vette az ember).

Délelőtt sor került még az Eurocon-díjak jelöltjeinek prezentációjára, valamint a 2011-es találkozó helyszínének megszavazására. Ez, ha minden a tervek szerint alakul, Svédország, pontosabban Stockholm lesz. Majd lezajlott a díjak szavazása is, és következett több órányi ideges várakozás az eredményekre. A voksokat ugyanis még déli egy előtt leadtuk, a díjátadásokra azonban csak este tíz után került sor.

A feszültséget oldandó először beültem Max Grodénchik „dalestjére”, azután Marina Sirtis fellépését is végignéztem. Mint az tegnapi bejegyzésemből már kiderülhetett, előbbi kifejezetten belopta magát a szívembe, utóbbi azonban annál kevésbé.

A gálavacsora még az előző napokban megszokottnál is bőségesebbre sikeredett, majd mindenki köszönetet mondott mindenkinek, és átvonultunk a ceremóniára. Először rengeteg olasz díjat osztottak ki, a legjobb szerzőtől a legjobb DVD-kiadású tévésorozat legjobb utolsó ötpercéig mindent jutalmazva. Az Eurocon-díjak is olasz fölénnyel indítottak, elhozták a legjobb szerző és a legjobb fordító címét, majd a németeké lett a legjobb fanzin és a svédeké a legjobb magazin. Hogy mi lett a legjobb kiadó, azt már tudjuk. :-)

Ma a késői (vagy korai, nézőpont kérdése) fekvés, illetve az óra-előreállítás miatt nem sikerült időben felkelnem, így csúszással indult a nap. A délelőtt maradék részét a csomagolás és a búcsúzkodás – a „jövőre, veled, csak nem ugyanitt” – töltötte ki, de azért jutott idő egy kis könyvvásárlásra is, sőt részt vettem egy beszélgetésen Geoffrey Landisszel és feleségével, Mary Turzillóval.

A déli reptéri buszjáratot sikerrel eltérítettük, így az elvitt minket egészen a római szállodánkig. A gyors lepakolást követően bebarangoltuk a fél várost, amit teleszórtak szeméttel, de ezt ellensúlyozzák a legendás romok, a fantasztikusan jó pizza és az igazi olasz fagylalt.

Meleg van, elfáradtam, megyek aludni.

Második nap olaszban

Ennek a fele se tréfa! Olasz barátaink nem viccelnek! Náluk a reggeli ugyan csak édes péksütemények piramisa mindenféle lekvárral, meg egyéb édességek, némi füstölt sonkával meg sajttal a pártatlanság látszatának fenntartása érdekében, a vacsora és az ebéd azonban minimum négyfogásos fieszta. Van tészta hússal, tészta hallal, tészta zöldséggel, tészta csokoládéval, tészta tésztával... Legény (vagy leány) a talpán, aki ezt nyolc napon túl gyógyuló önérzetbeli sérülések nélkül megússza – a szálloda ráadásul tele van könyörtelen tükrökkel is. De elég a panaszból, vissza a történethez!

A nap jól kezdődött, sikerült elkapni egy rövid beszélgetésre Bruce Sterlinget, aki aztán dedikálta a magammal hozott Gépezetet. Rengeteg olasz íróval is összeismerkedtem, van, akivel korábban már leveleztem, de személyesen csak most találkoztunk először. Vittorio Catani az egyetlen, aki magyarul olvasható közülük, ám ígérem, ez változni fog. Elisabetta Vernier, a ClipArt szerzője is megérkezett, családostul, egy nemrég született kisfiúval a nyakában.

Megint sétáltunk egyet a városban, kiderült, hogy azért volt tegnap akkora csönd, mert valamit ünnepeltek, ma már kinyitottak a boltok, és embereket is lehetett látni. Pár német turista helybélinek nézett minket, és útbaigazítást akartak. Keserűen kellett csalódniuk, de Szélesivel ketten legalább egészen érthető német mondatokat raktunk össze.

Mint az várható volt, sokan nem az írók miatt érkeztek az Euroconra, hanem hogy a Star Trek hírességeivel találkozzanak. A legfőbb díszvendég közülük Marina Sirtis, aki az Új Nemzedékben Deanna Troit játszotta. Őt eddig csak elsuhanni láttam, mire rájöttem, ki közeledik, már távolodott. Max Grodénchik, avagy Quark testvére, Rom a Deep Space Nine-ban már sokkal társaságkedvelőbb, egész nap az egyszeri emberek között jár, nem átall beszélgetésbe is elegyedni velük. Mi vacsoránál egy asztalhoz kerültünk vele, és meglepetten konstatáltam, hogy pontosan ugyanúgy beszél civilben, mint ahogy a szerepe szerint. Elképesztő figura, és minden érdekli. Rajtuk kívül még néhány forgatókönyvíró meg ilyesmi érkezett sztorizni, enni-inni, híreskedni.

Ma már kezdetüket vették a komoly tanácskozások is, beszámolókkal, szavazásokkal, vitákkal és diplomáciai manőverezésekkel. Lassan felrajzolódnak az érdekvonalak, amelyek mentén a küldöttségek lavírozhatnak saját jelöltjeikkel. Izgalmas játék ez, bár olykor frusztráló.

Lazításként szobánk kényelmi berendezéseivel ismerkedtem: az ablakredőny például kurblira jár, ilyet még nem láttam. A vécélehúzó ugyanakkor egy gomb a falban, a tartálytól jó messze. Ezt be kell nyomni, akkor lezúdul a víz. A gomb bent marad, majd ahogy a tartály újra feltöltődik, lassan ismét kiemelkedik a falból. Érdekes. A legtöbb macerát azonban az okozza, hogy a szoba ajtaja csukhatatlan, csak kulcsra zárható. Ma ennek is megfejtettem prózai titkát: a zár nyelvét fél centivel alacsonyabbra szerelték, mint a lyukat, amibe passzolnia kellene.

Hogy valami örömteli dolgot is írjak, meleg van. Nem tudom, otthon milyen most az idő, de itt nyitott ablaknál lehet aludni. És nem, nem azért, mert az sem csukható...

Na jó, mára elég ennyi, holnap találkozunk!