A kanadai faló

Szóval a hétfő...
Reggel egy parlamentlátogatással kezdtünk. Tudtam, hogy papírok nélkül nem jutunk be, hát igyekeztem nem otthon felejteni a személyimet. Amikor odaértünk a marcona őrökhöz, elkértem Bobéktól is az útlevelüket, mire ők elkerekedett szemmel rám néztek, és azt mondták, azokat a szálloda széfjében hagyták. Na, gondoltam, ennyit a mai programról. Az őrök tovább komorodtak, Bobék tárcájából viszont szerencsére előkerült egy-egy fényképes tb-kártya, így végül bebocsátást nyertünk, azzal az útbaigazítással, hogy a VII-es kaput keressük. Én az előzetes megbeszélésből ugyan X-esre emlékeztem, de gondoltam, a marcona biztos jobban tudja.

Félórás bolyongás következett, mivel rossz kapun mentünk be, és teljesen eltévedtünk. Olyan folyosókon osontunk végig, ahová kísérő nélkül be sem léphettünk volna, és végül az idegenvezetős csoportot is csak késve értük utol. A lényegről azért nem maradtunk le, s a Parlament történelmének és az országgyűlés működésének megismerését követően következhetett az ebéd, ahol egyszeri ember nemigen ebédel: a képviselői étteremben. Minden szép volt és jó, tele hassal indultunk vissza a Moszkva tér felé. Itt elváltunk, és megegyeztünk abban, hogy este értük megyek.

A délután lázas készülődéssel telt, édesapám, a lecsó mestere kitett magáért, kis családommal pedig igyekeztünk valamiféle rendet teremteni a házban, hogy méltó körülmények közt fogadhassuk a vendégeket. A vacsora remek hangulatban telt, Bobékkal sokat beszélgettünk irodalomról és zenéről, kíváncsian hallgatták végig cédék és mp3-ak formájában a magyar rock mérföldköveit, és amikor kiderült, hogy vendégünk gyűjti a régi bakelitlemezeket, megajándékoztam saját elfekvő készletemből néhány érdekesebb darabbal.

Keddre már csak a reptéri transzfer maradt és az érzékeny búcsú. Azt hiszem, mindent összevetve jól sikerült ez a vendéglátás, nagy élmény volt mindkét fél számára, egy igazán rokonszenves házaspárt ismerhettünk meg az eddig csupán misztikus távolságból csodált Robert Charles Wilson és felesége, Sharry személyében. Mi, a szerkesztőség tagjai immár sokkal inkább családtagokként gondolunk rájuk, és reméljük, találkozunk még a következő években.

Bob, a mester

Nehogy szó érje a ház elejét, írok akkor találkozásaimról Robert Charles Wilson kanadai szerzővel, akit a Könyvfesztivál idején láttunk vendégül Budapesten.
Először szerdán (22.) láttuk egymást, ami így, ebben a formában nem igaz, hiszen az ő portréja egyrészt kint lóg egy ideje szerkesztőségünk falán, másrészt én is küldtem magamról képeket neki, hogy a reptéren könnyebben megtaláljuk majd egymást. Ez nem is okozott gondot, kb. egyszerre kiáltottunk föl, ahogy feltűntek a szétcsusszanó ajtószárnyak mögül: „Ááá!” A reptérről befelé jövet kollégámmal, Csordás Attilával kicsit aggódni kezdtünk, mert Bob felesége, Sharry sokkal bőbeszédűbbnek tűnt, mint maga a szerző. Aztán kiderült, hogy ő is tud és szeret mesélni, csak föl kell engednie, ami az itteni meleg időben hamar sikerült is neki.
Az esti, írószövetségbeli találkozóra már szószátyáran érkezett, és mindenkit sikerült elbűvölnie. Én ekkor még a háttérbe húzódtam, hogy másoknak is lehetőséget adjak a beszélgetésre. A rögtönzött sörözés/vacsora folyamán azonban már jobban megismerhettem mindkettejüket, már csak azért is, mert melléjük ültem le.
Innentől kis szünet következett kapcsolatunkban, mert Chelloveck kolléga vette át a stafétát, amiről a részletek az ő blogján olvashatók.
Legközelebb szombaton futottunk össze a dedikálás kapcsán, amikor már kiderült, mennyire jól érzik magukat, és mennyire tetszik nekik minden, amit láttak. Még töketlen csikicsukizásunkat is jól viselte Bob a különböző helyszínek között, és nekem a hideg futkosott a hátamon, amikor elképzeltem, hogyan reagálna minderre pl. Szergej Lukjanyenko. Elővezettem, mit szólnának egy hétfő esti lecsó-partihoz, amire megint csak nagyokat bólogattak. Hát így. A legtöbb személyes emléket produkáló hétfői napot majd egy következő bejegyzésben taglalom, nehogy a túl sok olvasnivaló megfeküdje valaki gyomrát.

Do you speak English?

Úgy látszik, ez az év az angol nyelvű beszéd jegyében fog telni. Ami vegyes érzelmekkel tölt el. Egyrészt élvezem, hogy használhatom és bővíthetem a nyelvtudásom, másrészt azonban frusztrál, hogy mennyi minden nem jut eszembe az élőbeszéd során, vagy esetleg nem úgy jut eszembe, ahogy kéne. Mit is értek ez utóbbi alatt? Ha valakivel angolul próbálok beszélgetni, egyes szavak kitartóan németül bukkannak föl amúgy is selejtes memóriámból. Amivel természetesen az esetek többségében semmire sem megyek. (Persze ez fordítva is működik, ha németül próbálok összerakni egy mondatot, gyakran az angol szavak jutnak eszembe.)

De vegyük sorra, hogy is néz ki ez az év angolban:

1. márciusban Olaszországban jártam az Euroconon
2. áprilisban vendégül láttuk Robert Charles Wilsont Kanadából, akivel nem állítom, hogy én voltam a legtöbbet, de azért itt töltött hét napjából négyen sokat kísérgettem
3. májusban hivatalos vagyok egy barcelonai tanácskozásra, ahol prezentációt kell tartanom
4. még mindig van valami minimális esély rá, hogy júniusban ellátogasson a Könyvhétre Szergej Lukjanyenko, aki ugyan orosz, de nyilván nem oroszul fogok társalogni vele
5. augusztusban lehet, hogy én megyek Kanadába, a Worldconra
6. ha pedig a kiadó ne adj' isten megint nyer EU-s pályázati pénzt, számíthatok rá, hogy újból a nyakunkra küldenek szeptember környékén egy brüsszeli ellenőrt, akinek lyukat kell beszélni a hasába

Most mindenki döntse el maga, panaszkodtam-e vagy dicsekedtem. :-)