2011. április 26., kedd

Ünnep utáni kijózanítós találós

Cnerefföld közismertebb neve.
Ez az az ország, ahová legfeljebb ajánlólevéllel lehet bejutni.
Megfejtés (ha mástól addig nem érkezik) hamarosan a megjegyzésekben.

2011. április 14., csütörtök

Androidos Galaxyt kaptam, lájf!

Mármint nem telefont, hanem egy számot az amerikai Galaxy SF-magazinból, amiben történetesen volt egy androidos novella is. :)

A magazin irigylésre méltó 160 oldalas terjedelmét szinte teljes egészében a szöveg teszi ki, alig néhány oldalnyi illusztrációval és hirdetéssel. Sam Reed barátomtól kaptam kölcsön azzal, hogy megtalálom benne Fred Pohl Átjárójának eredeti befejezését, amit a szerző végül lehagyott a könyv végéről – annak magyarázatával együtt, hogy miért. Ahelyett, hogy csak ezt olvastam volna el, nekiálltam, és elejétől a végéig átrágtam magam a lapszámon. Az irodalmi tartalmat két kisregény és két novella adta, plusz egy folytatásos regény befejező része, no ezt az egyet kihagytam.

De nézzük a részleteket: a folytatásos A Dosadi kísérlet volt Frank Herberttől, ez magyarul is megjelent, kötetben. Charles Sheffield novellája két kóklerről szólt, akik ezúttal (egy ciklus ikszedik darabjáról lévén szó) a Marson nyitnak ügyvédi irodát, és egy rendkívüli szabadalomból próbálják megszedni magukat. Ez nem volt túl erős, és hasonlóképpen Jay Brandon írása, amely Isten és a Mennyország fogalmának próbált kis evolúciós-scifis hátteret adni. A kisregények közül H. C. Petleyé régimódi űrmentős-kolonizációs sztori, ami terjedelméhez képest nem tart sehova. Az egyetlen valamirevaló történet Arsen Darnayé, aki érdekes világot teremt egy moderáltan érdekes cselekményhez, a feromonok hasznáról a tömeghipnózis és a szervezett bűnözés terén – ó, és ő tartalmazta azt a bizonyos androidot is, valamint nem mellékesen egyes részleteiben a Hasonmás című filmre emlékeztetett (ismétlem, a magazin 1977-es!).

Érdekes módon a rovatok vonultatták föl a nagyobb neveket, a már említett Pohl-magyarázkodástól kezdve James Baen szerkesztői előszaván, Jerry Pournelle tudományos eszmefuttatásán és Spider Robinson könyvajánlóján keresztül egészen az olvasói levelekig, melyek között van egy egy bizonyos Orsen (sic!) Scott Cardtól. Ja, és a borítót Frank Kelly Freas készítette.

2011. április 11., hétfő

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem

Két úgymond vidám könyvet olvastam el a közelmúltban. Hogy vidámságukat milyen sikerrel adják át az olvasónak, arra a cím utal. Profi mulattatással a klasszikus szolgált, Rejtő Jenő Piszkos Fred, a kapitánya. Valamikor gyerekkoromban olvastam már, vagy ha nem a könyvet, akkor Korcsmáros Pál méltán örökbecsű képregény-adaptációját a Fülesben. Mindazonáltal most ugyanannyira élveztem, mint akkor, sőt talán még jobban. Már az első mondatok belerántják az embert a sajátosan rejtői világba („Uram! A késemért jöttem!”), és onnantól kezdve nincs megállás, a kacagtató cselszövések és ellencselszövések, no meg persze rettentő nagy taslik lendületesen forgattatják a lapokat az olvasóval.

Azóta (és már akkor is) sokan próbálták leutánozni a szerző stílusát, de legtöbben elvesztek a külsőségekben, nem véve számításba, milyen nagy a különbség aközött, ha egy papírmasé figurát talál szeme közt a habostorta vagy ha egy olyan szereplőt, akit előzőleg megkedveltünk.

Nem kívánok belemélyedni a „péhowardság” elemzésébe, ezt nálam hozzáértőbb emberek remekül megtették már korábban. Csak annyit szeretnék elmondani, hogy ha valakinek rossz kedve van, nyugodtan kapjon elő egy Rejtő-könyvet (például ezt), nem fog csalódni. Ja, és lehetőleg egy kisalakú, puhafedeles kiadást olvasson, mert a keményborítós, gyűjteményes féltéglák nem adják ugyanazt a fílinget.

És ide most minden összefüggés nélkül beszúrnék egy Rejtő-idézetet (nem ebből a könyvből), csak mert nagyon megtetszett: „A nő olyan, mint egy költői hasonlat – ha szép, az sem baj, ha semmi értelme.”

Következzen a mérleg negatív oldala (hogy egy helyes kis képzavarral éljek), Stephfordy Mayo New Mona című paródiája. A névből és a címből könnyedén kitalálható, mit parodizál a mű, melyet német kiadója nyilván viccből, ám mégis döbbenetesen találóan „Vérszegény paródiá”-nak titulált – lehet, hogy németül a szónak nincs olyan pejoratív másodlagos jelentése, mint magyarul?

Na szóval: nem vagyok rajongója az eredeti szériának, de ismerem annyira, hogy leessen, mikor miből akart gúnyt űzni a névtelenségét kényesen őrző szerző. Nevetést ezzel együtt csak nagyon ritkán csalt elő belőlem a szöveg, és mivel az eredeti több helyen is óvatosan pozitív kritikákat kapott, gyanítom, a fordító nem állt a helyzet magaslatán. Őszintén szólva paródián eddig kétszer szórakoztam igazán jól, először amikor Karinthy Így írtok tijét olvastam, másodszor pedig a Harvard Lampoon-féle Gyűrűkúra tényleg jól összerakott, eredeti magyar fordításán (a más kezek által „bővített és javított” későbbi kiadáshoz azóta sem mertem két méternél közelebb menni).

Hogy mi mindebből a tanulság? Először is, a humor nehéz kenyér, akár írják, akár fordítják. Másodszor, paródiát úgy érdemes olvasni, ha az ember jól ismeri (ne adj' isten, szereti) a kifigurázás eredeti tárgyát.

És így a végére minden összefüggés nélkül még egy Rejtő-idézet: „Az nevet utoljára, aki először üt.” Mint a bolondóra.