Minimál-kiber a föld alatt

Elhatároztam, hogy elolvasom Richard Paul Russo Subterranean Gallery című regényét, ami 1989-ben elnyerte a Philip K. Dick-díjat. Az elhatározást tett követte... volna, ha be tudtam volna szerezni a könyvet. Csakhogy hónapokon át hiába kerestem, tavaly Kanadában járva végigtúrtam a boltokat is, de eredmény nélkül. Végül Bagi Gábor torontói barátom könyörült meg rajtam, és nyáron hazalátogatva meglepetésként kezembe nyomta a regényt. És én olvasni kezdtem...

A Subterranean Gallery, mint kiderült, egy amolyan „elkésett lövész”, a kiberpunk utolsó utáni vergődése, de nevezzük jótékonyan poszt-kiberpunknak. A San Franciscó-i művészvilág a kulissza, de ez a San Francisco egy diktatórikus, mégis az anarchia felé zuhanó Egyesült Államok része. Rendőrállam ez a javából, ahol a virággyermekek késői leszármazottait előszeretettel mentik meg a „bajba kerüléstől” azáltal, hogy gyorsan besorozzák őket, és eltranszportálják az ország hátsó ajtaján kopogtató új Vietnamba, a véres dzsungelharcokban tobzódó Dél-Amerikába.

A regény hőse, a szobrász Rheinhardt belefásult az életébe, elvesztette minden ihletét, és amikor egy röpke pillanatra mégis visszatér az alkotás vágya, az elkészült művet felbujtó jellege miatt sokan leginkább elpusztítanák. A végképp kiégett művész elhagyja a várost, hogy feltöltődjön. Ám amikor öt év elteltével visszatér, még zordabb körülmények fogadják, az elnyomás még szigorúbb, a félig-meddig underground művésztelepet épp felszámolják, és általában mindenki keresi a helyét, önmagát. Aztán felcsillan egy reménysugár, a még undergroundabb underground gerilla-művészei harcba szállnak a rendszer ellen. A frontot megjárt Rheinhardt úgy érzi, öreg már a küzdelemhez, de talán részt vehet egy újabb művészgeneráció felnevelésében.

A történet talán nem tűnik soknak, és nem is az, elvégre a szerző nem kalandregénynek szánta. Egyfajta bildungsroman inkább, az antihős Rheinhardt fejlődéstörténete, ami nem mellesleg kaput nyit még néhány szereplő fejébe. Az ő gondolataikon, érzelmeiken keresztül merülhetünk bele igazán ennek a lo-tech jövőnek a nyomasztó világába. Nem egy szívderítő olvasmány, de megéri átrágni magunkat rajta.

Russo igazán nem nevezhető termékeny szerzőnek, pályafutása eddigi szűk 30 éve alatt mindössze nyolc regény került ki a keze alól, valamint két tucat novella. Volt ezek között kiberpunk, klasszikus hard-SF és noir hangulatú futurisztikus krimi egyaránt. Tizenkét év különbséggel kétszer nyerte el a Philip K. Dick-díjat, két regényét pedig az Arthur C. Clarke-díjra is felterjesztették. Öt éve jelent meg utoljára könyve. Vajon mi lehet vele? Most már kapcsolatban vagyok az ügynökével. Egyszer talán megkérdezem.

A Kirk őzepén áll, OK

Bocs a plágiumért, Magdi, de ennél jobb cím nem jutott eszembe a bejegyzés írásakor. Amúgy semmi különös nem történt velem, csupán szeretném megosztani olvasóimmal, mit hallgatok mostanában. William Shatner komolykodó dal-átértelmezései és szavaló éneklésmódja az 1968-ban megjelent első lemeze után hamar legendává és egyben köznevetség tárgyává váltak. Az idősödő színész most (na jó, 2004-ben, de hozzám csak most jutott el) úgy döntött, visszavág, és az alternatív Ben Foldsszal közösen elkészítette második albumát, ami meglepően nívósra sikeredett. Ezen immár nem a Beatles- és Bob Dylan-feldolgozások dominálnak, hanem az eredeti szerzemények. Shatner persze még mindig nem képzett énekes, de nem is az a lényeg, hanem a szívből szóló, őszinte dalszövegek. És a zene sem rossz. A Has Been című lemez minden hasonszőrű Shatner-rajongónak melegen ajánlott. Következzen egy kis ízelítő:

És bónusznak még egy nagyon jó reklám-videó a Mester főszereplésével (angolul tudók előnyben):

Látható angyalok

Legtöbben kötelező olvasmányok szerzőjeként gondolnak Gárdonyi Gézára, főként történelmi regényei, az Egri csillagok vagy maximum A láthatatlan ember alapján. A most elolvasott Evangéliumi álmok egészen más oldaláról mutatja be ezt a klasszikus írót.

A könyv novelláskötet, és Gárdonyi vallásos témájú elbeszéléseiből válogat. Példabeszédei, legendái azonban nem annyira időtlen mesék, mint inkább a világ megírásukkor aktuális állapotának lenyomatai. Megjelennek az első világháború borzalmai, a szegénység-hajléktalanság drámái, az egyszerű, falusi emberek mindennapi élete. E hétköznapi, hol tragikus, hol csupán melankolikus történetekben aztán felüti fejét a csoda, angyalok, ördögök, szentek és látomások formájában, hogy ha nem is mindig hepiendet, de legalább megnyugtató lezárást adjon.

A kötetet, nem meglepő módon, a Szent István Társulat adta ki, amennyiben az OSZK katalógusának hinni lehet, 2002 óta már háromszor. Ez szolgáltatja az egyetlen bosszantó hibát is: a belül immár 2009-es dátumot viselő harmadik nyomás még mindig ugyanazt a, Gárdonyi dédunokájától származó ajánlást hordozza hátsó borítóján, ami közli, hogy „idén nyolcvan éve annak, hogy dédapám már nem ír újabb meséket és legendákat”. Az évforduló természetesen csak 2002-re értelmezhető. Amúgy a könyv belseje nemigen szolgál kötekednivalóval, csak 11 emlékezetes novellával, ami maradandó élményt nyújt, akár vallásos az ember, akár nem.