Az egyiknek sikerül, a másiknak nem

Két úgymond vidám könyvet olvastam el a közelmúltban. Hogy vidámságukat milyen sikerrel adják át az olvasónak, arra a cím utal. Profi mulattatással a klasszikus szolgált, Rejtő Jenő Piszkos Fred, a kapitánya. Valamikor gyerekkoromban olvastam már, vagy ha nem a könyvet, akkor Korcsmáros Pál méltán örökbecsű képregény-adaptációját a Fülesben. Mindazonáltal most ugyanannyira élveztem, mint akkor, sőt talán még jobban. Már az első mondatok belerántják az embert a sajátosan rejtői világba („Uram! A késemért jöttem!”), és onnantól kezdve nincs megállás, a kacagtató cselszövések és ellencselszövések, no meg persze rettentő nagy taslik lendületesen forgattatják a lapokat az olvasóval.

Azóta (és már akkor is) sokan próbálták leutánozni a szerző stílusát, de legtöbben elvesztek a külsőségekben, nem véve számításba, milyen nagy a különbség aközött, ha egy papírmasé figurát talál szeme közt a habostorta vagy ha egy olyan szereplőt, akit előzőleg megkedveltünk.

Nem kívánok belemélyedni a „péhowardság” elemzésébe, ezt nálam hozzáértőbb emberek remekül megtették már korábban. Csak annyit szeretnék elmondani, hogy ha valakinek rossz kedve van, nyugodtan kapjon elő egy Rejtő-könyvet (például ezt), nem fog csalódni. Ja, és lehetőleg egy kisalakú, puhafedeles kiadást olvasson, mert a keményborítós, gyűjteményes féltéglák nem adják ugyanazt a fílinget.

És ide most minden összefüggés nélkül beszúrnék egy Rejtő-idézetet (nem ebből a könyvből), csak mert nagyon megtetszett: „A nő olyan, mint egy költői hasonlat – ha szép, az sem baj, ha semmi értelme.”

Következzen a mérleg negatív oldala (hogy egy helyes kis képzavarral éljek), Stephfordy Mayo New Mona című paródiája. A névből és a címből könnyedén kitalálható, mit parodizál a mű, melyet német kiadója nyilván viccből, ám mégis döbbenetesen találóan „Vérszegény paródiá”-nak titulált – lehet, hogy németül a szónak nincs olyan pejoratív másodlagos jelentése, mint magyarul?

Na szóval: nem vagyok rajongója az eredeti szériának, de ismerem annyira, hogy leessen, mikor miből akart gúnyt űzni a névtelenségét kényesen őrző szerző. Nevetést ezzel együtt csak nagyon ritkán csalt elő belőlem a szöveg, és mivel az eredeti több helyen is óvatosan pozitív kritikákat kapott, gyanítom, a fordító nem állt a helyzet magaslatán. Őszintén szólva paródián eddig kétszer szórakoztam igazán jól, először amikor Karinthy Így írtok tijét olvastam, másodszor pedig a Harvard Lampoon-féle Gyűrűkúra tényleg jól összerakott, eredeti magyar fordításán (a más kezek által „bővített és javított” későbbi kiadáshoz azóta sem mertem két méternél közelebb menni).

Hogy mi mindebből a tanulság? Először is, a humor nehéz kenyér, akár írják, akár fordítják. Másodszor, paródiát úgy érdemes olvasni, ha az ember jól ismeri (ne adj' isten, szereti) a kifigurázás eredeti tárgyát.

És így a végére minden összefüggés nélkül még egy Rejtő-idézet: „Az nevet utoljára, aki először üt.” Mint a bolondóra.