Egy idős férfi fölébred egy szobában, és ismerkedni kezd környezetével. Talán kórházban van, talán börtönben, talán bezárták ide, talán szabadon jöhet-mehet. Ezekre a fontosnak tűnő körülményekre azonban nem derül fény, mert az öregúr láthatóan megelégszik a szoba bezártságával. A berendezés spártai, és mindenen kis, öntapadós címkék jelzik, hogy az ágy ágy, az ajtó ajtó, a szék pedig szék...
Időnként látogatók is érkeznek, akik föllebbentenek egy aprócska kis fátylat hősünk múltjáról, de olyan kicsikéket, hogy az összkép sosem rajzolódik ki. Ugyanakkor többen is rábeszélik, hogy foglalkozzon az íróasztalon sorakozó dokumentumokkal, fényképekkel, mert azok jelenthetik a megoldást helyzetére. Ja, és míg el nem felejtem, valamivel vádolják is őt, de ez pontosabban nem kerül kifejtésre.
A dokumentumok egyike egy befejezetlen kézirat, visszaemlékezés a múltra, de nem az öregúréra, és nem is a valóságosan létező világ múltjára. Felvetődik a párhuzamos univerzumok elmélete, de aztán a történet még meglepőbb irányba fordul.
Vigyázat, ha valaki még nem olvasta a könyvet, az alábbiakban erős SPOILERezés következik, hát gyorsan beszúrom ide a borítót, addig lehet gondolkodni a továbbolvasáson.
Igen, Paul Auster rövidke kötetéről van szó, az Utazások a szkriptóriumban címűről. A szerző mintha vezekelni próbálna az általa elkövetett bűnökért ezzel a kisregénnyel. Sorra bukkannak fel korábbi műveinek mellőzött, befejezetlen életútú szereplői, és kafkai bosszúként egyre mélyülő bizonytalanságba taszítják múltját, jelenét és jövőjét illetően a főhőst, Mr. Blankot, aki egyértelműen Auster alteregója – csakúgy, mint a töredékes kézirat szerzője, egy bizonyos Trause (micsoda frappáns anagramma!).
A cím szkriptóriuma (ez a szó a középkorban a kolostorok kódexmásoló műhelyét jelentette, az olvasás és az írás szakrális helyét) nem más, mint a szerző tudata. Erről lehetne asszociálni akár az Utazás a koponyám körülre is, de Auster aligha olvasott Karinthyt (bár ki tudja?).
Na szóval, a szerző irodalmi teremtményei igazán nemes bosszút állnak kiagyalójukon, ugyanis a felvetett szörnyű halálnemek helyett őt magát is visszaadják a feledésnek, hogy minden napot ugyanolyan tudatlanul kezdjen, és mire valami felderengene fejében a megoldásból, újra ráesteledjen. A leghátborzongatóbb az egészben az, hogy ezt a történetet ő maga írta, tehát jó sötét sarkok lehetnek abban a szkriptóriumban.
Végül, hogy a szinkronicitást még magasabb szintre emeljem, az egészről egy színdarab címének parafrázisa jutott eszembe: Hat szerep keres egy szerzőt, hogy jól megkínozza. A szinkronicitás pedig ott jön a képbe, hogy Pirandello eredetijét na ki fordította először magyarra? Úgy van, Karinthy Frigyes. Akit a „minden mindennel összefügg” elméletével az is összekapcsolja, hogy egy 1929-es novellájában („Láncszemek”) megalkotta a hat lépés távolság-teória alapjait. No de ez már túl messzire vezet. Jó agyalást, és olvasást...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése