Perverz közszolgálat

Ma valami nagyon beteg dolgot találtam a Duna TV műsorában. És még van képük ezt HD-ben is adni! A japán televíziók, gondolom, már versengenek a jogokért. :)

Nesze neked, találós!

Miért nem célszerű a teli bödönt az ágy mellett tartani?
(Válasz alant. Tessék kijelölni!)











Mert az ember felkeléskor könnyen fél lábbal a zsírban találhatja magát.

Hiperkultúra

A magamfajta férfiember számára valóságos gyötrelem egy-egy hipermarketes bevásárlás. Míg az asszony lépten-nyomon izgalmas akciókba és érdekes új termékekbe botlik, én rendszerint már akkor kiborulok, amikor félórája tart a bugyi- és harisnyaválogatás. Régebben az ilyen túrák jó kis veszekedésekbe torkolltak.

Néhány éve azonban remek ellenszert találtam a jelenségre. Lelki békém megőrzése érdekében első utam a könyves gondolákhoz vezet, ahol addig keresgélek, míg nem találok magamnak valami alkalmas olvasnivalót. Azt aztán fogom, és miközben faarccal tologatom az egyre nehezebben manőverezhető, döcögő vagy akadó kerekű kocsit, belemerülök a szövegbe. Mire a fizetésre kerül a sor, túl vagyok már 50 oldalon, és ha ennyi alapján úgy döntök, kell a könyv, azt is földobom a pénztár futószalagjára. Ha meg nem, akkor szépen visszaviszem, míg kapcsolt részem a sorban araszol.

Nos, a minap is hipermarketben jártunk, és a választásom Kurt Vonnegut nemrég megjelent, poszthumusz novelláskötetére esett, A repülő macskára. Hogy milyen volt? Nagyon jó, érthetetlen, miért végezték ezek az írások egy fiók mélyén, míg az örökösök rájuk nem bukkantak. Rögtön az első így kezdődik:

„A Nyarat álmában lepte meg a halál. Az Ősz, ez a halk szavú végrehajtó, jól lelakatolt minden életet. Majd csak a Tavasz nyitja fel a zárat.”

Ugye milyen szép? Ez az ember tudott írni (és említsük meg a fordítót, Szántó György Tibort is). Már megérte hipermarketbe menni. Persze most már eszem ágában nem volt ott megvenni a könyvet, majd jól megrendelem a Bookeren, ahol kedvezményt is kapok az árából (fúj, reklám!). De egy biztos, ez a Vonnegut sem hiányozhat a polcomról (már csak a benne szereplő fantasztikus novellák okán sem).
Ja, és ha már itt tartunk, mindenki ismételje utánam: Vonnegut. Nem Fonnegut, Vonnegut.
Köszönöm a figyelmet.

Háború a kulisszák mögül

Ó, azok a boldog '50-es évek! Amikor még regénynek számított egy alig 130 oldalas könyvecske, és egy valamirevaló írónak nem kellett mindjárt féltéglának beillő trilógiákkal megostromolni a sikerlistákat.

Ebben a boldogabb korban született (egészen pontosan 1957-ben) Fritz Leiber klasszikus SF-je, a The Big Time, egy az egész univerzumot megrengető háború története. Nos, aki ez alapján valami nagyszabású űr-csihipuhira számít, az nagyot csalódik a regényben. Leiber ugyanis nem a frontvonalba viszi el az olvasót, hanem a vonalak mögé, egy rehabilitációs és rekreációs központba, ahol sztoriját egyfajta kamaradrámaként tálalja, nagyjából fél tucat szereplő mozgatásával, beszéltetésével. Rendhagyó, semmi kétség. Ahogy maga a háttérben zajló háború is, a Változás Háborúja. Ez ugyanis az időben zajlik, sőt az időért. Két fél birkózik egymással, a Pókok és a Kígyók, segítőiket pedig a legkülönbözőbb korokból toborozzák: férfiakat és nőket (no meg egyéb lényeket) az univerzum ismert és ismeretlen világaiból.

A harcok során a felek a múltat manipulálják, és a végső cél az egyeduralom, amit úgy próbálnak elérni, hogy a másikat már keletkezése előtt elpusztítják. A regény lapjain ez a harc a rehabilitációs központba is beszivárog, noha az efféle létesítmények hagyományosan semleges területek. Ügynökök és ellenügynökök csapnak össze, és az idő folyásából kizárt kis területen a multidimenzionális pokol szabadul el.

Leiber szokatlan kötete elég figyelmet vont magára ahhoz, hogy 1958-ban elnyerje a Hugo-díjat, de valószínűleg a szerző is úgy érezte, hogy egy ilyen nagyszabású összecsapás leírásához kevés ez az egy kis klausztrofóbiás történet, ezért aztán a következő évek során még több novellát is írt ebbe a világba, melyek The Change War címmel kerültek később gyűjteményes kiadásra.

Utóbbiak közül egy jelent meg eddig magyarul, a 151. Galaktikában, „Hagyd békén a múltat!” címmel, egy másik pedig most készül nyomdába a 250. számban. (Ez volt itt a reklám helye.) Egyszer érdemes lenne együtt elolvasni az egész ciklust (vagy akár kiadni magyarul).

Találós a síron túlról is visszatér

Mivel a szokásos munkatorlódás mellett holmi betegségek is emészteni kezdték az időmet, azon vettem észre magam, hogy két hónap telt már el az utolsó bejegyzés óta. Pedig lett volna miről írni bőven. Úgyhogy megpróbálom mielőbb felvenni a fonalat, és addig is itt egy találós, hogy bosszantsam az erre tévedőket. Sőt most meg sem írom a megfejtést, lehet tippelni a kommentekben.

Tehát: kit reklámoz az alábbi hirdetés?

A megfejtők közt értékes tapasztalatokat sorsolunk ki.

Minimál-kiber a föld alatt

Elhatároztam, hogy elolvasom Richard Paul Russo Subterranean Gallery című regényét, ami 1989-ben elnyerte a Philip K. Dick-díjat. Az elhatározást tett követte... volna, ha be tudtam volna szerezni a könyvet. Csakhogy hónapokon át hiába kerestem, tavaly Kanadában járva végigtúrtam a boltokat is, de eredmény nélkül. Végül Bagi Gábor torontói barátom könyörült meg rajtam, és nyáron hazalátogatva meglepetésként kezembe nyomta a regényt. És én olvasni kezdtem...

A Subterranean Gallery, mint kiderült, egy amolyan „elkésett lövész”, a kiberpunk utolsó utáni vergődése, de nevezzük jótékonyan poszt-kiberpunknak. A San Franciscó-i művészvilág a kulissza, de ez a San Francisco egy diktatórikus, mégis az anarchia felé zuhanó Egyesült Államok része. Rendőrállam ez a javából, ahol a virággyermekek késői leszármazottait előszeretettel mentik meg a „bajba kerüléstől” azáltal, hogy gyorsan besorozzák őket, és eltranszportálják az ország hátsó ajtaján kopogtató új Vietnamba, a véres dzsungelharcokban tobzódó Dél-Amerikába.

A regény hőse, a szobrász Rheinhardt belefásult az életébe, elvesztette minden ihletét, és amikor egy röpke pillanatra mégis visszatér az alkotás vágya, az elkészült művet felbujtó jellege miatt sokan leginkább elpusztítanák. A végképp kiégett művész elhagyja a várost, hogy feltöltődjön. Ám amikor öt év elteltével visszatér, még zordabb körülmények fogadják, az elnyomás még szigorúbb, a félig-meddig underground művésztelepet épp felszámolják, és általában mindenki keresi a helyét, önmagát. Aztán felcsillan egy reménysugár, a még undergroundabb underground gerilla-művészei harcba szállnak a rendszer ellen. A frontot megjárt Rheinhardt úgy érzi, öreg már a küzdelemhez, de talán részt vehet egy újabb művészgeneráció felnevelésében.

A történet talán nem tűnik soknak, és nem is az, elvégre a szerző nem kalandregénynek szánta. Egyfajta bildungsroman inkább, az antihős Rheinhardt fejlődéstörténete, ami nem mellesleg kaput nyit még néhány szereplő fejébe. Az ő gondolataikon, érzelmeiken keresztül merülhetünk bele igazán ennek a lo-tech jövőnek a nyomasztó világába. Nem egy szívderítő olvasmány, de megéri átrágni magunkat rajta.

Russo igazán nem nevezhető termékeny szerzőnek, pályafutása eddigi szűk 30 éve alatt mindössze nyolc regény került ki a keze alól, valamint két tucat novella. Volt ezek között kiberpunk, klasszikus hard-SF és noir hangulatú futurisztikus krimi egyaránt. Tizenkét év különbséggel kétszer nyerte el a Philip K. Dick-díjat, két regényét pedig az Arthur C. Clarke-díjra is felterjesztették. Öt éve jelent meg utoljára könyve. Vajon mi lehet vele? Most már kapcsolatban vagyok az ügynökével. Egyszer talán megkérdezem.

A Kirk őzepén áll, OK

Bocs a plágiumért, Magdi, de ennél jobb cím nem jutott eszembe a bejegyzés írásakor. Amúgy semmi különös nem történt velem, csupán szeretném megosztani olvasóimmal, mit hallgatok mostanában. William Shatner komolykodó dal-átértelmezései és szavaló éneklésmódja az 1968-ban megjelent első lemeze után hamar legendává és egyben köznevetség tárgyává váltak. Az idősödő színész most (na jó, 2004-ben, de hozzám csak most jutott el) úgy döntött, visszavág, és az alternatív Ben Foldsszal közösen elkészítette második albumát, ami meglepően nívósra sikeredett. Ezen immár nem a Beatles- és Bob Dylan-feldolgozások dominálnak, hanem az eredeti szerzemények. Shatner persze még mindig nem képzett énekes, de nem is az a lényeg, hanem a szívből szóló, őszinte dalszövegek. És a zene sem rossz. A Has Been című lemez minden hasonszőrű Shatner-rajongónak melegen ajánlott. Következzen egy kis ízelítő:

És bónusznak még egy nagyon jó reklám-videó a Mester főszereplésével (angolul tudók előnyben):

Látható angyalok

Legtöbben kötelező olvasmányok szerzőjeként gondolnak Gárdonyi Gézára, főként történelmi regényei, az Egri csillagok vagy maximum A láthatatlan ember alapján. A most elolvasott Evangéliumi álmok egészen más oldaláról mutatja be ezt a klasszikus írót.

A könyv novelláskötet, és Gárdonyi vallásos témájú elbeszéléseiből válogat. Példabeszédei, legendái azonban nem annyira időtlen mesék, mint inkább a világ megírásukkor aktuális állapotának lenyomatai. Megjelennek az első világháború borzalmai, a szegénység-hajléktalanság drámái, az egyszerű, falusi emberek mindennapi élete. E hétköznapi, hol tragikus, hol csupán melankolikus történetekben aztán felüti fejét a csoda, angyalok, ördögök, szentek és látomások formájában, hogy ha nem is mindig hepiendet, de legalább megnyugtató lezárást adjon.

A kötetet, nem meglepő módon, a Szent István Társulat adta ki, amennyiben az OSZK katalógusának hinni lehet, 2002 óta már háromszor. Ez szolgáltatja az egyetlen bosszantó hibát is: a belül immár 2009-es dátumot viselő harmadik nyomás még mindig ugyanazt a, Gárdonyi dédunokájától származó ajánlást hordozza hátsó borítóján, ami közli, hogy „idén nyolcvan éve annak, hogy dédapám már nem ír újabb meséket és legendákat”. Az évforduló természetesen csak 2002-re értelmezhető. Amúgy a könyv belseje nemigen szolgál kötekednivalóval, csak 11 emlékezetes novellával, ami maradandó élményt nyújt, akár vallásos az ember, akár nem.

Hernádi Gyula az SF-ről

Ma meg 84 éves lenne Az erőd, Az elnökasszony, a Drakula, az Egri csillagok háborúja és még számos más fantasztikus mű írója, az öt esztendeje elhunyt Hernádi Gyula. A szinkronicitás nem először tapasztalt, fura véletlene folytán tegnap vettem kézbe Gera György Az endogén expedíció című regényét, és ezt találtam a Hernádi által jegyzett szerzőméltatásban (181-182. o.):

„A tudományos-fantasztikus regény azért fontosabb számomra, mint a nem tudományos-fantasztikus, mert az ember és ember közötti viszonyt az ember és természet közötti viszony segítségével átvilágítja, mintegy megröntgenezi, s ezzel megduplázza a felismerés, a vizsgálódás, a ráismerés lehetőségét. A sebészkés és a röntgenfelvétel együtt nyilvánvalóan több és hasznosabb, mint a sebészkés egymagában.”

Boldog születésnapot, Ray Bradbury!

Ma lett 90 éves a Mars álmodója. Egyike annak a néhány írónak, aki kora gyerekkoromtól kezdve terelgetett az SF felé, és azóta is nagy hatást gyakorol rám több írása, valahányszor találkozom vele. „Együttélésünk” szubjektív krónikája 1976-ban kezdődött, amikor kilencévesen kezembe került a Fiúk-lányok könyve, és rátaláltam benne „Az űrhajó” című csodálatos novellára az apáról, akinek nincs elég pénze, hogy családját elvigye kirándulni az űrbe, kis furfanggal és rengeteg munkával mégis megajándékozza gyermekeit a fantasztikus élménnyel.

Innen egyenes út vezetett a Kaleidoszkóp elbeszéléseihez, majd a Galaktikához. Katona voltam '88-ban, amikor a Marsbéli krónikákra (és a Fahrenheit 451-re) sort kerítettem, és úgy érzem, megérte várni, mert huszonéves fejjel már jobban megértettem. Alig három esztendővel később már saját fordításomban jelent meg egy novellája („A Toynbee-konvektor”) a Galaktikában, nem sokkal később pedig dolgozni kezdtem A tetovált ember magyarul még meg nem jelent részein. Ezt a kötetet megjelenése után odaadtam a papnak, aki összeadni készült bennünket leendő feleségemmel. Elképzelhető a meglepetésem, amikor a szertartás szövegébe beleszőtte „A lángléggömbök” című történet gondolatait a Marson is a Megváltót kereső tiszteletesről. (Sajnos nem figyelhettem meg, Kuczka Péter milyen arcot vágott ennél a résznél, mert háttal álltam neki, és majd kiugrottam az öltönyömből idegességemben.)

2005-ben már az új Galaktikába fordítottam egy Bradbury-írást, és hogy a mesém szépen körbeérjen, most télen, a MiniSpaceWorld pályázat ünnepélyes díjátadóján a műsor részeként mikrofonhoz lépett Gáti Oszkár, és szépen zengő hangján felolvasta... Ray Bradbury „Az űrhajó” című csodálatos novelláját.

És hogy mi köze Bradburynek az aszalt szilvához? Megtudhatja, aki megnézi ezt a bónusz-videót:

Abszurdum!

Nemrég átrágtam magam egy gyűjteményes Alfred Jarry-köteten, ami a szerző különbejáratú Hököm-színházának, az Übü-drámáknak teljes repertoárját kötötte csokorba, megtoldva Jarry színházi témájú cikkeivel. Noha kora ifjúkorom óta érthetetlen rokonszenvvel viseltetek az abszurd iránt, be kell vallanom, ez a kötet nem ejtett rabul. Az Übük társadalmi szatírája – a később belemagyarázott komoly, sőt komor értelmezéseket lefejtve – nekem túl infantilis volt, mégis teljességgel humortalan. Ezeket a darabokat valószínűleg színházi előadásként lehet igazán élvezni, amikor a színészek „felöltöztetik” a szöveget, melyben ott rejlik akár egy fergeteges burleszk lehetősége is. Szárazon olvasva a sorokat azonban hamar legyűrt a motívumok ismétlődésének egyhangúsága, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy az alapszövegnél sokkal nagyobb érdeklődéssel olvasom a bőséggel adagolt jegyzeteket és kísérő írásokat. Ezek éppúgy meséltek Jarry életéről, mint a darabok keletkezésének körülményeiről és a 20. század fordulójának színházi világáról.

És ha már szóba került a motívumok ismétlődése, eszembe jutott egy nagy kedvencem, a szintén abszurd Stílusgyakorlatok, Raymond Queneau-tól. Ebben már maga a szöveg is szikrázik az ötletességtől – igaz, nem is drámának készült eredetileg, csak később dramatizálták, hogy kiváló színészek még több rétegét keltsék életre. Jarry és Queneau között további kapcsolódási pont, hogy utóbbi 1950-ben tagja lett a Patafizikai Társaságnak. A patafizika fogalmát Jarry alkotta meg még 1893-ban.

Ha pedig szóba kerültek a stílusgyakorlatok, még májusban színházban voltam, megnéztem Balázs Ágnes Ephraim Kishon (Kishont Ferenc) írásaiból adaptált, az abszurd határát súroló darabját, a kétszereplős CSakAzértisJátékot. Kálloy Molnár Péter és Gáspár András játéka ugyanazt az önfeledt, improvizatív, mégis összeszedett komédiázást valósította meg a színpadon, amit annak idején Bán János, Dörner György és Gáspár Sándor a Queneau-darabban. És hogy visszacsatoljak a kiindulóponthoz, hasonlóan minimalista színházképet valósít meg a CSAJ, mint amilyet bő száz évvel korábban Alfred Jarry megálmodott.

Jarry Übü királyát a Maladype Színház játssza, Queneau Stílusgyakorlatokját a Komédium, Balázs CSakAzértisJátékát pedig a Budapesti Kamaraszínház Ericsson Stúdiója.

Ez történt eddig... (The Story So Far...)

A hátam mögé lopakodott, és váratlanul rám vetette magát az emlékezés. Amikor az irányítópulton megnéztem a számlálót, azt írta ki, hogy 99 bejegyzésnél tartok. Századiknak mindenki megpróbál valami nagyot, jelentőségteljeset alkotni, és én is eltöprengtem, mit csinálhatnék. Akkor hirtelen eszembe jutott: pontosan 20 éve annak, hogy bekopogtattam a Galaktika szerkesztőségébe, hónom alatt pár gépelt lappal, Brian W. Aldiss „Újonnan érkezők, régi ismerősök” (New Arrivals, Old Encounters) című novellájának fordításával. Ezzel indult útjára műfordítói pályám – és egyben kapcsolatom a magazinnal. Filmeket már egy évvel korábban elkezdtem fordítani, de mégis inkább ezt érzem igazi kezdetnek. Arra gondoltam, a nevezetes évforduló okán érdemes végignéznem, mi minden került ki azóta a kezem alól. Az egyszerűség kedvéért (némileg foghíjas) betűrendbe szedve, a teljesség igénye nélkül.

A: Isaac Asimov Előjáték az Alapítványhoz (Forward the Foundation) c. regénye mellett még a szerző jó néhány novellája, Douglas Adams negyedik Útikalauza, a Viszlát, és kösz a halakat! (So Long and Thanks for All the Fish), Aldiss két Szuperjátékok-elbeszélése (Kubrick és Spielberg A. I.-ának irodalmi inspirációi – a filmek terén pedig A bolygó neve Halál (Aliens) rendezői változatának magyar szövege, az eddigi két Alien vs. Predator-mozi, a Földönkívüli zsaru (Alien Nation), valamint a Nyomul a nyolcadik dimenzió (The Adventures of Buckaroo Banzai).

B: A könyvek közül Ray Bradbury A tetovált embere (The Illustrated Man) a legemlékezetesebb, mert ebben olyan nagy öregek társaságába kerülhetett a nevem, mint Apostol András, Gálvölgyi Judit, Göncz Árpád, Kuczka Péter és Vámosi Pál. Fordítottam még rövidebb írásokat Stephen Baxtertől, M. Shayne Belltől (nagy kedvencem), Terry Bissontól, James Blishtől, Robert Blochtól, Anthony Bouchertől, Fredric Browntól és Algis Budrystól, Dmitrij Bilenkintől pedig egy kísérlet erejéig oroszról – a filmek közül kiemelném a Szárnyas fejvadász (Blade Runner) új, ötlemezes DVD-kiadását, ami, bár részemről rég kész, még mindig megjelenésre vár.

C: Határozottan Arthur C. Clarke 3001-e, még egy kazalnyi Clarke-novella, a „Szonáta egy hangra” (Unaccompanied Sonata) Orson Scott Cardtól, de magyarítottam Terry Carrt, Lin Cartert és C. J. Cherryh-t is. Filmben hozzátenném a J. G. Ballard regényéből készült Karambolt (Crash) és több epizódnyi Columbót.

D: Igazi kihívás volt Philip K. Dick UBIK-ja, és a szerző rövidebb műveit is kedvelem, kedvenc novellám ehhez a betűhöz mégis Lester del Rey „Gép Heléná”-ja (Helen O'Loy). A filmek közül kiemelném a Dűnét (Dune), aminek két változatát is magyarra fordítottam (de David Lynch-é messze a jobb).

E: Ha E, akkor Harlan Ellison, két novellával. Filmben a Föld 2 (Earth 2) néhány epizódja meg Roland Emmerich főiskolai vizsgafilmje (és egyben utolsó igazán jó filmje), a Noé bárkája elv (Das Arche Noah Prinzip).

F: Patricia Flosstól egy két folytatásban megjelent Darkover-kisregényt fordítottam, Herbert W. Frankétól pedig egy novellát német nyelvről. És ki tudná elfelejteni az első Fantasztikus négyes filmet (Fantastic Four)?

G: Itt kiemelném William Gibson „Az öreg szobája” (Skinner's Room) c. novelláját és Peter Greenaway rövidfilmjeit.

H: Könyv – Elizabeth Hand: 12 majom (12 Monkeys); novellák Harry Harrisontól (egyet, mint azt nem győzik az orrom alá dörgölni, Arany Jánossal „közösen”), Robert A. Heinleintől Nina Kiriki Hoffmantól, Fred Hoyle-tól és Evan Huntertől (aki nem más, mint Ed McBain!); film – Hegylakó 4 (Highlander 4), valamint Stephen Hawking dokumentumfilmje, Az idő rövid története (The Brief History of Time).

J: Egy merész bakugrással az eseménytelen I helyett máris a J következik, amit egyetlen címmel lehet jellemezni: Johnny Mnemonic. Ezt mind könyvben, mind filmen sikerült magyarítanom, ritka lehetőséget kapva arra, hogy minden szó és hangsúly ugyanott legyen a két műben. (A film minősége már nem rajtam múlt.)

K: Első, önálló kötetben megjelent fordításom Stephen King Világnagy strandja volt, ami válogatott novellákat tartalmazott a szerző Skeleton Crew és Night Shift c. gyűjteményeiből. Novella-kedvencek még T. E. D. Kleintől, Damon Knighttól, Cyril Kornbluthtól, Nancy Kresstől és Henry Kuttnertől.

L: Ehhez a betűhöz egy szép kivitelű életrajz/album kívánkozik, aminek címe George Lucas – A szárnyaló képzelet (George Lucas – The Creative Impulse). Ez a mai napig az egyetlen non-fiction könyvfordításom, noha dokumentum- és ismeretterjesztő filmből többet is magyarítottam. És ide tartozik még David Langford remekbe szabott stílusparódiája, „A nap lándzsája” (The Spear of the Sun), no meg további novellák Tanith Lee-től, Fritz Leibertől, Murray Leinstertől és David D. Levine-tól.

M: A Harcikutya (The War Hound and the World's Pain) Michael Moorcocktól – egy újabb kedvenc, remek alternatív történelmi fejtegetésekkel; novellák: Bruce McAllister, Paul J. McAuley, Jack McDevitt, James Morrow; filmben a Meteor (első magyar szövegem) és a Mátrix – Forradalmak (The Matrix: Revolutions).

N: Ruth Nestvold, Larry Niven és Andre Norton novellái, David Cronenberg filmje, a Meztelen ebéd (Naked Lunch), valamint Michael Radford Orwell-adaptációja, az 1984 (Nineteen Eighty-Four).

O: Egy korai filmfeliratom, és egyben nagy kedvencem, az SF-köntösbe bújtatott western, a Gyilkos bolygó (Outland).

P: Frederik Pohl novellája, a „Puncs” (Punch), ami nehezítésként kétnyelvűen jelent meg az Orion magazinban. No és a Pitch Black, a filmtörténet legjobb Aliens-utánzata.

R: Q-val qtya legyek, ha eszembe jut valami, szóval R. Kim Stanley Robinson novellája, a „Kojot bajt kever” (Coyote Makes Trouble), de még ennél is fontosabban Ray Russell rövid remeke, az azóta meg is filmesített (hááát...) „Emberkomplexus” (The Humanic Complex). Filmben a Roswell.

S: Azt hiszem, nem lehet kérdéses: Star Trek, minden mennyiségben. A legtöbb magyarul megjelent könyv (4 darab), jó néhány tévéepizód és több mozifilm. Az írók közül azért még megemlíteném Fred Saberhagent, Robert J. Sawyert, Bob Shaw-t, Robert Sheckleyt, Charles Sheffieldet, Robert Silverberget, Clifford D. Simakot, John Sladeket, Joan Slonczewskit, Clark Ashton Smitht, Allen Steele-t és Bruce Sterlinget. De ott volt még a Csillagkapu sorozat (Stargate SG1), aminek teljes első évadját egyedül írhattam, a SeaQuest DSV meg a Sliders.

T: Imádtam William R. Thompson novelláját, a „VFM-547”-et (VRM-547), de James Tiptree Jr.-t is élvezettel fordítottam, csakúgy, mint a jókedvvel ripacskodó Tank Girlt.

U: Steven Utley egész sorozatot írt a földtörténeti őskort kutató, időutazó tudósokról, volt szerencsém egyet ezekből a novellákból is magyarra ültetni.

V: Kurt Vonnegut, ki más? Két írását is lefordítottam, de az egyikről később kiderült, hogy nem elsőként. Így megy ez. Film? Az is van: SID 6.7 – A tökéletes gyilkos (Virtuosity). A zenéje jobb volt, mint a film, azóta is megvan a cédé.

W: Ian Watson és az ő „Nagyon lassú időgép”-e (The Very Slow Time Machine). De Jack Williamsontól is fordítottam: „A Kozmikus Expressz” (Cosmic Express).

X: A három X-Men mozifilm (meg pár tévés rajzfilmepizód).

Z: Rögtön a betűrend végére ugorva említésre kívánkozik Roger Zelazny és az ő „Szent őrület”-e (Divine Madness), filmben meg a Szupersuli (Zoom) c. szuperhős-mozi.

Jó kis 20 év volt, szeretnék még egyszer ennyit, legalább ilyen élvezetes munkákkal. És köszönöm mindenkinek, aki az eddigieket lehetővé tette.

Érdekes

Lehet, hogy másnak nem újdonság, de ma, amikor az internetet böngésztem, eljutottam Kirk Douglas Wikipedia-oldalára, és meglepve olvastam, hogy a színész orosz zsidó kivándorlók gyermekeként született Iszur Danielovics néven, de nem is ez az igazán meglepő, hanem hogy első lépcsőben a családnevét Demskyre „amerikanizálták”. Nem sokon múlt, hogy nem Izzy Demskyként került be a filmtörténetbe. :)

Az elsietett születés bosszúja

Tavaly azzal fenyegetőztem, hogy elmesélem egyszer, mi történt 1969-ben (abban az évben, amikor szívesebben születtem volna). Hát, ennél jobb alkalmat nem is találhatnék rá. Lássuk!

1969-ben Csehszlovákia államformáját két egyenjogú állam szövetségére módosították, Kanada hivatalosan is kétnyelvű országgá vált, Kelet-Berlinben megépült a híres tévétorony. Nixont választották az Egyesült Államok 37. elnökévé, Gustav Husák lett a főnök Csehszlovákiában, Georges Pompidou Franciaországban, Jasszer Arafat Palesztinában, Kadafi pedig Líbiában. Emberéleteket követelő robbanás történt a USS Enterprise-on (nem, nem azon), szovjet és kínai katonák csaptak össze a két ország határán, Észak-Korea lelőtt egy amerikai felderítőgépet. Honduras és Salvador között négynapos háború tört ki egy vb-selejtező focimeccs miatt.

Beültették az első mesterséges szívet, Pekingben üzembe helyezték a metrót. Felszállt az első Boeing 747-es, a franciák már a szuperszonikus Concorde-ot tesztelték, egy Malév-gép pedig súlyos balesetet szenvedett Isztambulban. Miközben a szovjetek Venyera szondákat küldtek a Vénuszra, a Szojuzok legénységeivel meg az űrsétát gyakoroltatták, Neil Armstrong és Buzz Aldrin leszálltak a Holdra az Apollo 11 LEM-jével (nem, nem azzal), míg Michael Collins fölöttük keringett a parancsnoki kabinnal. Beindult az ARPANET, a mai internet őse. (Az első, sikeresen elküldött üzenet két betűből állt, aztán a rendszer összeomlott.) Ohióban megnyílt az első Wendy's étterem.

Megjelent a Led Zeppelin, a Santana és Elton John első lemeze, itthon az Omegától a 10000 lépés. A Beatles utolsó, rögtönzött koncertjét adta. Az együttes ekkor még nem bomlott föl, de John Lennon néhány hónappal később már szólóban került föl a slágerlistákra a „Give Peace a Chance”-szel. Nyáron megrendezték a Woodstocki Rockfesztivált. Mozikba került az Éjféli cowboy, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök, valamint elkészült Bacsó Péter A tanúja is, de persze azt még 10 évig nem mutathatták be. Könyvesboltokba került Mario Puzo A keresztapa és Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című regénye. Angliában a BBC vetíteni kezdte a Monty Python sorozatot, Amerikában bemutatkozott a Szezám utca és elbúcsúzott (egy időre) a Star Trek.

Én meg kétéves lettem.

Ugorjunk!

Egyik nap mentem a kocsival, a dugóban sorstársak tucatjai araszoltak, de egyszer csak szemem elé került valami egészen más: egy furgon nyitott oldalajtóval ment a szomszéd sávban. Hátulján a feliratot elolvasva lelki szemeim előtt megjelentek a sisakos-hátizsákos emberek, amint libasorban kivetik magukat azon az oldalajtón. Ilyenkor választások után úgyis alacsonyan szállnak az ejtőernyősök...
(Fotó báj telefon.)

A regény nem vész el, csak átalakul

A múlt hónapban cikket írtam a Galaktikába Georgij Martinov A Föld nővére című regényének képregényadaptációjáról. Az ügy végül amolyan davincikódos nyomozást szült (persze jóval kisebb léptékben), de mivel engem szórakoztatott, közzéteszem, hátha mást is érdekel.


Kezdem a kisebbik rejtéllyel, amire a cikkben szintén kitértem, és a nagyobb titok későbbi felgöngyölítésében még szerepet fog játszani. Tehát: adva van Georgij Martinov gigantikus regénye, a Звездоплаватели (Űrnavigátorok), amely három részből áll. Ezek először külön-külön jelentek meg, a 220 дней на звездолете (220 nap az űrhajón) 1955-ben, a Сестра Земли (A Föld nővére) 1959-ben, a Наследство фаэтонцев (A Faeton-lakók hagyatéka) pedig 1960-ban. Ez utóbbi évben látott napvilágot a három rész egy kötetben is.
De vissza a már említett kisebbik rejtélyhez! A regény magyar fordítása 1966-ban jelent meg, ám a cikkemnek is témát adó képregényadaptációt először 1962-ben, tehát négy évvel korábban közölte le a Népszava! Ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy a fordítás már akkor kész volt, és további négy évet kellett várnia a megjelenésre. Bizonyítás később, most térjünk át a nagyobb rejtélyre!


A regény magyar kiadása meglehetősen in medias res kezdődik, néhány közbevetett emlékképpel a korábbi kalandokról. A dolog nem különösebben zavaró, de már évtizedekkel korábban lehetett hallani olyan elsuttogott rémhíreket, hogy A Föld nővérét itt nálunk erősen meghúzták. Engem különösebben nem is foglalkoztatott a kérdés, csak amikor a cikkhez gyűjtöttem az anyagokat, akkor döntöttem el, megpróbálok a végére járni. A net legmélyebb bugyraiból előkotortam az eredeti, orosz nyelvű regényszöveget, és elkezdtem összevetni a magyarral. A következő derült ki: Martinov műve fordításban valóban jócskán rövidebb, de nem kétes politikai nézeteket közvetítő bekezdéseket csippentettek le innen-onnan (nem is lehetett volna, itt minden űrhajós lelkes komszomolista), hanem a három részből az elsőt nemes egyszerűséggel levágták.
Ezen elgondolkoztam. Vajon hogy dolgozott a fordító (Sárközi Gyula)? Megmondták neki, hogy csak a, teszem azt, 200. oldalnál kezdjen a munkába? Vagy ha nem, akkor mi történt a regény első harmadával? Ha megdolgozott vele, miért nem jelent meg soha? Kutatásom ezúttal saját könyvtáramban folytatódott, ami még két, folyóiratközlésben megjelent Martinov-művet tartalmaz. Az elsőt, aminek címe A 39. évszázadban, hamar elvetettem, mert A Föld nővére csak 19..-ban játszódik (így írják a könyvben). A másik, a Kaland a Marson már sokkal ígéretesebbnek tűnt, és valóban, az orosz és a magyar szöveg összevetésével gyorsan világossá vált, hogy egy műről van szó. Csakhogy az eredetiben bő 200 oldalas regény a mosásban 16, azaz tizenhat oldalra ment össze! Vagyis erősen átdolgozott és megkurtított változatban került a magyar olvasók kezébe.


És most kanyarodnék vissza a kisebbik rejtélyhez, ugyanis ez, az orosz kötet első harmada (illetve annak zanzája) 1963-ban jelent meg 14 folytatásban a Pajtás újságban. Tehát a fordítás valóban készen állhatott már egy évvel korábban, és aztán, egy kiadói döntésnek köszönhetően a könyvet megkurtították, az első harmadát kiherélve odadobták az úttörők lapjának, a maradékot pedig 1966-ban kihozta a Móra (meg a Kárpáti[ék lánya]).
Érdekes lenne tudni, milyen megfontolások állhattak e döntések hátterében. Legalábbis engem érdekelne.
Várjunk csak! Hallottam én már hasonló pletykákat Martinov Időspiráljáról is. Lehet, hogy az abból kihúzott rész(ek) jelentek meg A 39. évszázadban címmel? A hátamon végigfutott a hideg. Micsoda elmélet! Megyek tovább nyomozni.

Megszívlelendő

Szerkesztési munkáim közben találkoztam Red Adair nevével. Az olajkút-tüzek legendás amerikai szakértőjéről és oltójáról egyrészt kiderült, hogy alig két napja ünnepelte volna 95. születésnapját (ha nem hunyt volna el 2004-ben), másrészt az is, hogy remek aranyköpései voltak. Íme egy, amit különösen találónak érzek bizonyos munkahelyi élethelyzetekre (saját tökéletlen fordításomban):

„Ha azt hiszed, túl sokba kerül egy profit alkalmazni az adott feladatra, szerződtess egy amatőrt, és várd ki a végét!”

Emlékezzünk meg róla ezzel!

Karambol(a)

Fiam a hétvégén megkérdezte, mi az a csillaggyümölcs. Egy darabig próbáltam magyarázni neki, de mivel magam is csak egyszer-kétszer kóstoltam, nem volt túl sok emlékem. Aztán eszembe jutott, hogy segítségül hívom az internetet. Meg is kaptam minden kérdésünkre a szakszerű válaszokat, és még többet is. Kiderült például, hogy a csillaggyümölcs (vagy karambola) rokonságába tartozik egy nem kevésbé egzotikus gyümölcs, amit bilimbinek hívnak.

Na, ettől beindult az agyam. Mert ha mondjuk a növényeknél elkülönülve léteznének az ivarok, akkor beszélhetnénk nőstény-bilimbiről és... hím-bilimbiről. Aha, úgy van...

Egy borító metamorfózisa

Miközben a megjelent új könyvek listáját nézegettem, szemet szúrt nekem egy borító, amit mintha már láttam volna valahol. Azt elsőre fölismertem, hogy egy Boros-Szikszairól van szó, de jó darabig túrtam a netet, mire kiderítettem, mi is volt eredetileg. Íme a két címlap egymás mellett (ilyen volt, ilyen lett):

Kíváncsi lennék, azt az egy apró részletet, ami alaposan megváltoztatta a kép hangvételét, vajon az eredeti alkotók rakták-e oda. Ha igen, akkor is érdekes, hogyan lesz egy fantasy-hősnőből a holokauszt igazságszolgáltatója.

Díjkereső

Jó ideje frusztrál már az ESFS honlapja azzal, hogy csak évek szerint listázza az Eurocon-díjasokat, a legkevésbé sem áttekinthetően. Ma végre betelt a pohár, és úgy döntöttem, csinálok magamnak egy átláthatóbb, privát listát legalább az írókból. Ez több érdekes következménnyel is járt.

Először is, értetlenkedve nézem egy ideje, hogy az 1988-as budapesti Euroconhoz azt írták: "List unavailable", vagyis lista nem áll rendelkezésre. Volt tehát nekünk egy saját rendezésű Euroconunk, ahol kiosztottak díjakat is, de ezekről azóta sem tud a nagyvilág. Futottam néhány kört hazai rajongói körökben, de mindenhol csak vállvonogatást kaptam válaszul. Senki nem emlékszik, aki meg emlékezhetne, már nem él. Le is mondtam az egészről, mígnem mai keresgéléseim során egyszer csak elvetődtem egy orosz honlapra, és ott ezt találtam:

A nagy reveláció elmaradt, hiszen a lista szerint írói díjat nem adtak ki. A képzőművészeti elismerést a bolgár Sztefan Lefterov nyerte, legjobb kritikusnak a cseh Ondrej Neffet választották, a legjobb szerkesztő Vlagyimir Mihajlov lett, egy bizonyos T. Hermany pedig rajongói díjat kapott.
A szomorú az egészben a totális elfeledettség mellett az, hogy egy magyar sem részesült semmiféle elismerésben hazai pályán. Vagy legalábbis nem tudunk róla.
Kárpótlásul kigyűjtöttem a magyar szerzőket, akik valaha elnyerték a legjobb európai író díját:

Lőrincz L. László (1989)
Mesterházi Lajos (1972)
Mónus Miklós (1987)
Nemere István (1983)
Preyer Hugo (1989)
Szélesi Sándor (2007)
Zsoldos Péter (1976)

Gratulációim mindannyiuknak. És remélem, hogy a legközelebbi magyar Eurocon díjazottjaira, akár lesz hazai győztes, akár nem, többen emlékeznek majd évtizedek múltán.

Találós visszavág

Hogy hívják a rokonszenves virtuális gyógyszerészt?
(A válasz lejjebb, kijelölés után válik láthatóvá.)

Szimpatikus.

Otthagytam a fogamat

Aggodalomra semmi ok, nem a túlvilágról írom ezeket a sorokat. Pénteken, a könyvfesztiválos-galaktikaleadásos délutánt követően, egyfajta pihenésként csatlakoztam egy kisebb író-olvasó társasághoz a Trombitásban. Nagyon finomat vacsoráztam, nem haraptam rá semmi keményre, egy régóta tömött fogam (vagy mondjuk inkább fogas tömésnek? az eredeti anyagból volt már ugyanis benne a kevesebb) megadta magát, és először csak finoman, majd egyre jobban fájni kezdett.

Ma (vasárnap) reggel arra ébredtem, hogy az állapota immár kibírhatatlan, így sűrű bocsánatkérések közepette fölcsörögtem fogorvosomat, hogy hétfőn mielőbb fogadjon, mert így nem élet az élet. Ő kellemes meglepetésemre azzal reagált, hogy legyek nála félóra múlva. Így is tettem, a kedves hölgy pedig némi tanakodás (és győzködés) után úgy döntött, hogy a szenvedésnek leggyorsabban egy húzással vethetünk véget.

Azóta szájzáram van, és olyanformán nyeldeklem a fájdalomcsillapítókat, mint a franciadrazsét. Megtanultam viszont, hogyan lehet egy fog igen gyorsan élőlény(részé)ből tárgy, majd hiányát is éreztetve: fogalom. Tökéletes feladvány barkochbához.

Megint találós

Mivel működik a gólem?
(A válasz lejjebb, kijelölés után válik láthatóvá.)

Üzemagyaggal.

Elfújta a szél...

Mármint az izlandi tűzhányó hamuját, és most tele van vele a légkör Európa fölött. Ennek „köszönhetően” csökkentett programmal és látogatottsággal vette kezdetét a Londoni Könyvvásár (ez kevésbé zavar, mert már korábban eldőlt, hogy nem megyek), de most veszélybe került Robert J. Sawyer magyarországi vendégszereplése is. Én mindenesetre drukkolok neki, remélem, szerdán el tud indulni Kanadából, hogy ideérhessen hozzánk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra. Hogy mit kell okolni, ha mégsem? Íme:

Hátborzongató, nem?
(Marco Fulle felvétele a NASA honlapjáról.)

Flashforward retró

Érdekes kis könyvvel végeztem a minap: B. N. Jennings A jövőbelátó című regénye a Pesti Hírlap Könyvek sorozatának 311. köteteként jelent meg 1933-ban (méghozzá, ha a hátsó borítónak hinni lehet, pontosan november 26-án).

Kivételesen nem félek elmesélni a történetet, mivel a kiadvány annyira ritka, hogy hosszas utánjárással és profi könyvvadász ismerősök mozgósításával sem sikerült nyomára bukkanni, így egy szerencsésebb gyűjtőtárs által kikölcsönzött példányt olvashattam.

A sztori szimpla bűnügyként indul, a Scotland Yard nyomozást indít, miután egy londoni ház bezárt szobájában hullát találnak. Az eset öngyilkosságnak tűnik, csakhogy a gyilkos fegyver (egy tőr) nincs sehol. Amikor aztán a nyomozók eljutnak az áldozat lakására (merthogy valaki egészen máséban bukkantak rá), egy szanszkrit nyelvű kézirat várja őket, melynek lefordíttatásakor kiderül, hogy a halott élettörténetét tartalmazza.

No itt áll feje tetejére a világ: a fickó kapcsolatba került egy titokzatos hindu herceggel, aki egy elixír segítségével bárkinek lehetőséget adhatott bepillantani a jövőjébe. Egy ősi szanszkrit pergamenből hősünk is megszerzi az elixír képletét, és egyszeriben a jövőjébe álmodja magát, ami tele van rejtélyekkel. Valahogy titkosügynök lett belőle, és belekeveredett egy nemzetközi konfliktusba, felesége pedig egy ismeretlen nő, nem az, akivel házasságot terveztek a kísérlet előtt.

A főszereplő előszeretettel lelkizik az amúgy cselekménydús regény során a sors megváltoztathatóságáról vagy épp előre elrendeltségéről, sőt visszatérését követően megpróbál tenni is valamit.

Érdekesek ezek a párhuzamok a csaknem egy emberöltővel később megjelent, Robert J. Sawyer-féle Flashforwarddal. És az is érdekes, hogy lesz az egyik könyvből elfeledett, de igazán sosem ismert, poros furcsaság, egy másikból pedig bestseller és hollywoodi sikersztori.

A magyarázat egyik fontos eleme alighanem a következő lehetett: B. N. Jennings nem létezik. A név mögé legnagyobb valószínűséggel a fordítóként feltüntetett Szendrő Nándor bújt, akiről ma már ugyancsak semmit nem tudni, kivéve, hogy még csak nem is ez volt az igazi neve, hanem Buránszky Nándor. Itt, Magyarországon írta meg nekünk a Flashforward ősét, ami nyomban el is süllyedt a ponyvairodalom áradatában kis hazánkban, melynek nyelvét sehol másutt nem beszélik a világon.

Borús időben jól jön egy kis vidámság

Az elmúlt napok időjárása nem sok vidámságra adott okot. Ez lassan megváltozni látszik, de nem árt addig is kicsit dobni a hangulaton. Stílszerűen egy kis időjárásjelentéssel (a német RTL műsorából):

Huxley mozija

Érdekes cikket olvastam a Salon.com-on (amit már ők is úgy vettek át a Believer magazin filmes különszámából) híres emberek forgatókönyvírói kísérleteiről. A legbizarrabbnak azt a sztorit éreztem, amely szerint Walt Disney 1945-ben leszerződtette Aldous Huxleyt, hogy írjon neki forgatókönyvet Alice csodaországbeli kalandjairól, de másféle megközelítéssel: beleszőve Lewis Carrollt, a szerzőt. A tervezett kombinált, rajzolt-élőszereplős filmben Carroll (valódi nevén Charles Dodgson) Alice-szel együtt menekült volna át saját mesevilágába, hogy megszabaduljon oxfordi hivatalnok üldözőjétől (ott tanított matematikát), aki nehezményezi a nonszensz-irodalomba tett kirándulásait.

Huxley, a Szép új világ írója be is fejezett egy szinopszist, amiről Disney az elolvasása után ezt mondta: „Annyira irodalmi volt, hogy csak minden harmadik szót értettem belőle.” Ez után nem meglepő, hogy az 1951-ben elkészült Alice-rajzfilm nem Huxley szkriptje alapján valósult meg. Így derékba is tört egy ígéretes hollywoodi karrier. Nyertünk viszont helyette olyan könyveket, mint a Majmok bombája vagy a Sziget.

Lábjegyzetként még annyi, hogy jobban meggondolva bizarrságban lazán fölveszi ezzel a történettel a versenyt egy másik, mely szerint Winston Chuchill 1929-ben Chaplinnek írt burleszk-forgatókönyvet Napoleon életéből. Nem vicc! Vagyis hát... (Ja, és abból sem lett film soha.)

Japán haláldzsessz – egy életre szól

Tegnap megint koncerten voltam, és úgy érzem, ezt meg kell osztanom mindenkivel. Hatalmas élmény volt a Soil & Pimp Sessions japán zenekar fergeteges műsora. Olyan temperamentumos, latinos zenét nyomtak, ami tősgyökeres braziloknak is becsületére vált volna. Ezeket az eszement fiúkat mindenkinek látni kell. Minimum egyszer. Sajnos a koncert hangulatát egy videó sem adja vissza, úgyhogy egy klipet illesztettem be ide:

Szték tartármártással

Egy kommentben korábban említettem már, hogy újabb öngyilkos vállalkozásként Stephfordy Mayo New Mona című Alkonyat-paródiáját olvasom. Abban akadtam a következő gyönyörűségre: a fordító szerint a vámpírok a gimi ebédlőjében sztéket esznek tartármártással. Egy darabig nem kapcsoltam, de aztán ráébredtem, hogy szerencsétlen szép nagy bakot lőtt, ugyanis alighanem a „steak tartare”-t magyarította így, ami valójában nem más, mint a tatárbifsztek. Ezt behelyettesítve valamivel több értelmet nyert a jelenet.

Elmondom még egyszer, lassan, hátha az illető idetéved egyszer:

steak tartare = tatárbifsztek

Ente, baba, ente

Most olvastam, hogy a svédek a büntetésvégrehajtás radikális reformjára készülnek: az elítéltek ezentúl büntetésüket torrenten tölthetik le.

Pixel-ámi

Egy nagyon durván jól sikerült videó nosztalgiázni vágyóknak és paranoiásoknak.
Jó mulatást hozzá!

Keresztény rémítgetős helyett

Frank E. Peretti a keresztény horrorirodalom nagy sztárja az Egyesült Államokban. Könyvei milliós példányszámokban kelnek el odakint. Magyarul is jó néhány ilyen rémisztgetős regénye jelent meg (Ez élet sötétsége, Áttörés a sötétségen, Próféta, Az Eskü), többnyire vallásos kiadók gondozásában.

A Tilly című kötet kilógni látszik az életműből, első pillantásra a terjedelme miatt (lazán szedve sincs 100 oldal), másodikra pedig a tartalma okán, ami nem igazán ijesztő. Az egész nem más, mint abortuszellenes propaganda vékonyka történetbe csomagolva. Főhősnője ugyanis egy rövid bevezetőtől és pár közjátéktól eltekintve végigálmodja a fejezeteket, és aközben világosodik meg.

A könyvecskét Amerikában lelkisegély-szolgálatok amolyan segédanyagként alkalmazzák abortuszon átesett nők érzelmi rehabilitációja során. Ami azt illeti, a hazai kiadást is a Szociális és Családügyi Minisztérium támogatta (2001-ben).

A csuda vigye el, megint sikerült egy igencsak női könyvbe belefutnom. Az enyhén kísérteties kezdés után hamar prédikációba fullad, és valósággal csöpög a túláradó érzelmektől. Rövidsége mindazonáltal sokat emel élvezeti szintjén. És tényleg hatásos is: meggyőzőtt, hogy ne vetessem el a gyerekeimet (nem mintha ne késtem volna le már róla rég).

Kínrím

Az ember gyermeke vasárnap este Szörny Rt.-t akar nézni:

Ma jöhet Sullivan,
de holnap suli van!

A mosodacédulák létjogosultsága

Féltéglányi Kafka-novellásköteten rágtam át magam. Jó részét persze már olvastam ezeknek az írásoknak korábban, az „Átváltozás”-tól „A fegyencgyarmaton”-ig, a Diákkönyvtár-féle gyűjteményben, Az éhezőművészben, a Himpellérek társaságában meg más efféle könyvekben. Ez a válogatás – nem, nem is válogatás, inkább ömlesztés, hiszen mindent összelapátoltak bele, ami Kafka életművének rövidebb darabjaiból eddig előkerült – azonban hamar elkezdett az idegeimre menni. Reveláció erejű újdonsággal az eddig nem olvasottak közt nemigen találkoztam, kivéve talán a „Blumfeld, az öregedő agglegény”-t, amelynek zárkózott hőse hiábavalóan próbál szabadulni abszurd látogatóitól. Ugyanakkor soknak éreztem a tölteléket, a hagyatékból összekapart „mosodacédulát”, amik az irodalmároknak nyilván instant élvezetet okoznak, az átlagolvasó azonban csak a fejét vakarja értetlenségében és frusztrációjában. Ennek mélypontja volt számomra a töredékes regénykezdemény, a „Lakodalmi készülődés falun”, mely nem elég, hogy még torzóságában sem összefüggő mű, de mintha más Kafka-írásokból lett volna összeollózva.
Az életmű nagy részének jelentőségét ugyanakkor eszem ágában sincs vitatni. Kafka fontos, nagy hatású szerző volt, akinek még az utóélete is egészen szürreális. Végrendeletében arra kérte barátját, Max Brodot, hogy semmisítse meg addig meg nem jelent kéziratait. Brod ezt nem tette meg, sőt publikálni kezdte Kafka műveit. A nácizmus előretörése idején aztán Palesztinába, a majdani Izrael területére menekült, magával víve a kéziratokat. 1968-ban bekövetkezett halálakor ő a titkárnőjére hagyta a papírokat, és azóta folyik a vita, hogy jogszerűen kit is illetnek. A nézeteltérés immár diplomáciai szintre emelkedett Németország és Izrael között. Mi is a legideillőbb jelző? Alighanem a „kafkai”.

Szerelmi ámok

Egy mazochista pillanatomban Harlequin-könyv olvasásába fogtam. Egyrészt kíváncsivá tett, mivel képes Nora Roberts ilyen tartósan megmaradni a sikerlisták élén, másrészt az is izgatott, vajon miért választ előszeretettel fantasztikus témát lány- (vagyis nyál-) regényeinek. Egyszer volt... című könyvét szemeltem ki, ami időutazásos SF-nek ígérkezett, romantikus körítéssel.

Amint kézbe vettem a kötetet, pánikba estem, mert a hátsó-belső borító máris folytatással fenyegetett (aminek anomáliás központozású címe [...Hol, nem volt] azóta a végleges borítót is díszíti). Azután rájöttem, hogy a felállás is fordított: a romantikus főfogáshoz jár némi időutazásos SF (zöldség-) köret.

Egy túlkoros szűzlány várja epedve fehér lovon érkező lovagját. Ehelyett űrhajótörött időutazót kap, aki a Mars és a Föld közt ingázva fekete lyukba (!) ütközött, így került vissza a múltba.

Azok a részek, amik nem a szerelemről szólnak, rémálomszerűen primitívek, ahol meg az érzelmekre kerül a sor, ott közhelyek röpködnek a rózsaszín ködben.

Olvasás közben eszembe jutott egy másik, nemrég olvasott könyv, ami többnyire úgyszintén a szerelemről és az emberi kapcsolatokról szólt: Ismerősöm az oroszlán volt a címe, és ukrán kisregényeket tartalmazott.

Ott az egyikben egy bimbózó szerelmet kísérhettem figyelemmel. A fiatal pár egy erdőben sétálgat, és közben elfelhősödött szemmel arról diskurál, milyen szép is lesz kettőjük közös jövője a tervgazdaságban. Ez már nem is rózsaszín köd, hanem vörös.

Egy időre elég volt a nyálból.

Minek nevezzelek?

Tele van a hócipőm a sznobosan angoloskodó tévébemondóktól meg más hasonszőrűektől, akik a hasukra ütve találják ki, hogy kell kiejteni az idegen neveket, és aztán még széles körben terjesztik is hülyeségüket. Én most elsősorban az angol nyelvterületen csapnék szét, de azért nyilván máshonnan is lehetne példákat sorolni.

Az első számú kedvencem ezen a téren a Stephen (lásd: Stephen King), amit előszeretettel ejtenek „Sztefen”-nek, hogy miért, nem tudom. A helyes kiejtés természetesen ugyanaz, mint a Stevené, vagyis „Sztíven”. Aki nem hiszi, járjon utána: javaslom konzultációra a Merriam-Webster online szótárát, ahol meghallgatható a hivatalos verzió.

Másik két fájintos példa a Geoffrey (lásd: Geoffrey Chaucer) és az Ian (lásd: Ian az Élet). Előbbi magyar változata a „Dzsofri” (muhaha, jó, hogy nem Gofri), illetve a hihetetlenül nyakatekert „Ájen”. Jesszusom! Na szóval, a hivatalos verziók ezekhez is meghallgathatók itt és itt (természetesen „Dzsefri”, illetve „Ijen”). Az elsőnél elnézést kérek, mert az MWO-n egy történelmi személy teljes nevét végig kell hallgatni, a második meg egyáltalán meg sem volt nekik, úgyhogy egy másik kiejtős honlapot linkeltem be.

Jó tanulást! (Ki fogom kérdezni!)

Egy igazi jam-session

Amikor néhány héttel ezelőtt az egyik könyvtár polcait fosztogattam, rutinszerűen megálltam az új beszerzések szekrénykéje mellett, és megláttam valamit, ami beindította a nyálelválasztásomat. Ez volt az:

Mivel gyerekkorom óta ABBA-rajongó vagyok, és a svédes hangzású szerzőnév jó zaftos insider-sztorikat ígért, legott kikölcsönöztem az amúgy elég soványka kötetet.

Amint felütöttem persze, fültövön csapott a valóság cserzett tenyere: a szerző igazából magyar, a várt insider-sztorik helyett meg egy különböző korábbi sajtótermékekből összeollózott, secondhand-krónikát kaptam, meglehetősen hevenyészett szerkesztésben, helyenként ordító hubákkal. (A könyv a Best magazin kiadásában jelent meg, ennél többet talán nem is kell mondanom.)

Szóval így jártam. Sebaj, a kezdeti sokkon túltéve magam, csak olvasni kezdtem, és hogy az élményt teljessé tegyem, mellé hallgatni az épp megidézett számokat. Aztán odaértem egy részhez, ami 1978-as amerikai turnéjukat taglalja, és szerepelt benne egy mondat, miszerint fölléptek Olivia Newton-John show-jában is, méghozzá Andy Gibb-bel együtt. Ez érdekesen hangzott, úgyhogy rákerestem a neten, és találtam egy videót az eseményről. Szerintem fantasztikusan szórakoztató látni ezt a sok tehetséges zenészt/énekest, ahogy lazán, a kameráktól mit sem zavartatva beszélgetnek, humorizálnak és persze danásznak. Respekt!

A könyvről több szót ejteni nem érdemes, következzen helyette a videó:

Ember tervez...

Esküdöztem év elején, hogy majd gyakrabban meg többet meg szebben és jobban... de aztán kicsit másképp alakult. A helyzet az, hogy 2.0-s sorozatszámú ivadékom addig dobálta magát tornaórán, míg úgy körbe nem forgatta a térdét, mint Linda Blair a fejét az Ördögűzőben. Ez több hetes kórházi ápolást és egy műtétet eredményezett, meg azt, hogy a töki most valahogy úgy néz ki, mint a Kis Bice-bóca. Nyugi, megvan mindene, csak épp mankóval közlekedik. Elgondolható, hogy ez mennyire fölborította az egész család életét...

Na jó, nem nyavalygok tovább, hanem megpróbálom ott folytatni, ahol abbahagytam. A gyerek közben gyógyul, és – fene a jó dolgát – még iskolába se kell járnia.

A víz nem válik vérré?

A napokban megfordult a kezemben Ursula K. Le Guin regényének, A sötétség balkezének kiskozmoszos kiadása, és ahogy forgattam, rádöbbentem, hogy a kép nagyon hasonlít valamire.

Hamarosan az is eszembe jutott, mire: az interneten találtam egy képet Blood Fallsról (Vér-vízesés), ami az Antarktiszon található. Egy gleccser végéből tör elő, és 1911-ben fedezték föl. A víz forrása egy jég alatti tó, amely gazdag a vas-oxidokban. Fantasztikus látvány. Vajon Varga Pál, a Le Guin könyv borítófestője találkozott mondjuk egy fotójával, vagy az egész csak véletlen egybeesés? Akárhogy is, érdekes. Íme, Blood Falls, ami, ha mást nem is, azt bizonyítja, hogy a közismert szólás fordítottja sem feltétlenül igaz:

Ókor-ókor jól jön egy kis klasszikus

Nem kis fáradság árán átrágtam magam Vergilius összes művein. Időnként elkap a hév, hogy a zsáneren kívül is olvassak valamit (na jó, ez az időnként elég gyakran előfordul), és tavaly jó ötletnek tűnt, hogy felelevenítsem a középiskolai irodalomórák hangulatát egy kis Aeneisszel. Aztán azt mondtam magamban, ha már ilyen formában (Vergilius összes művei, 1967, Helikon Klasszikusok) került a kezembe, egy életem, egy halálom, leküzdöm egyben az egészet.

Az Eklogákról az jutott eszembe, hogy tényleg nem semmi időszak lehetett az az antik kor, ha még az egyszerű pásztorok is ilyen kiművelt fők voltak, és szemrebbenés nélkül foglalták versbe élményeiket, érzéseiket. A Georgica kegyetlenül archaizáló Bálint gazdát idézett lelki szemeim elé, majd az előétel és a leves után érkezett a főfogás, maga a hőseposz.

Az Aeneis alapfelütése kicsit westsidestorys, legalábbis Homérosz Iliászával és Odüsszeiájával összevetve. Adva van ugyanis két harcoló fél, a görögök és a trójaiak, akiknek krónikása később (és az igazsághoz hozzátartozik: jó pár évszázadnyi eltéréssel) a maga szája íze szerint dalolja el a történteket. Így fordulhat elő, hogy a Homérosztól jól ismert hős, Odüsszeusz Vergiliusnál mellékszereplőként bukkan csak elő, és akkor is inkább rosszfiúként, s a görögök furfangos falovas terve itt aljas, kétszínű cselvetés. A költemény első néhány énekének olvasása közben úgy kellett erővel lefognom magam, nehogy elővegyek egy Homérosz-összest is, és elkezdjek hasonlítgatni. (Biztos születtek már tanulmányok, doktorik, miegyebek e témában, csak én nem tudok róluk.) Sajnos a trójai háború végeztével a hangsúly nem a hősök viszontagságos utazására kerül át, hanem a Róma alapításáig elvezető újabb kisebb-nagyobb csetepatékra. Fröcsög a vér, röpködnek a félbeszelt végtagok, agyvelő csorran ki harcosok fülén... mintha Vergilius a legújabb kori, über-erőszakos hollywoodi akciófilmek látványvilágát előlegezné meg.

Egy valamit persze Hollywood semmiképpen nem tudna reprodukálni, és az az időmértékes verselés, ami különleges akadályokat támaszt a mai olvasó elé. Végig az Aeneis során azon töprengtem, vajon a fordító (Lakatos István) szándékosan frusztrál-e egymástól több sornyira eltávolított alanyaival és állítmányaival, végletekig bonyolított jelzős szerkezeteivel és közbevetett mellékmondataival. Utószavából aztán kiderült, hogy igen. Alaposan leegyszerűsítve nagyjából azt írta le benne, hogy az ő célja nem a könnyen emészthetőség volt, hanem az eredeti versforma és szövegszerkezet minél hűebb átvétele.

Ekkor ütött végképp szöget a fejembe egy gondolat: vajon nem lenne-e ideje újrafordítani Vergiliust, közérthetőbben, urambocsá' modernebben, hogy a mai fiatalok se kínként éljék meg olvasását? Ezzel természetesen nem a „kötelezők rövidítve és egyszerűsítve” horrorja mellett teszem le a voksomat, inkább úgy képzelném el, mint a Shakespeare-újrafordításokat. Tisztában vagyok vele ugyanakkor, hogy egy ilyen életmű átültetése magától a fordítótól is közel egy élet munkáját kívánja meg, vagyis teljes elkötelezettséget, de remélem, születnek még ilyen emberek.

Ja, és mindent egybevetve respekt Augustus császárnak, amiért nem hagyta az Aeneis kéziratát tűzre vettetni, merthogy Vergilius ezt a sorsot szánta neki végrendeletében. Ha az olvasása számomra nem is felhőtlen szórakozást jelentett, de mindenképpen „jó mulatság, férfimunka volt” (© Vörösmarty). És az igazán nem baj, ha egy könyv az ember fejében gondolatokat, tanulságot érlel.

Egyszer volt...

Tízéves koromban jutottam el első és utolsó ízben Svédországba. Az út nem volt felhőtlen, kezdve azon, hogy a nyári szünet elején átmásztam egy kerítésen, és sikerült fönn is akadnom a szögesdróton, ami miatt a karomat több öltéssel varrták össze. A kötést aztán időnként cserélgetni kellett, és végül Svédországban vették ki a varratokat. Hogy hogy kerültem oda? Keresztanyám (édesanyám legjobb barátnője) oda ment férjhez, ők hívtak meg minket vendégségbe. Anyámmal mentünk ketten, vonattal (végtelennek tűnt az út). A memóriámmal az a szörnyű, hogy szép lassan minden kiesik belőle, így erről az időszakról is csak pár impresszióm maradt meg.

Ha jól emlékszem Eric Knight Sam Smallját olvastam kifelé menet, ami egy varázslatos könyv. Mivel azonban túl hamar a végére értem, kellett valami új olvasnivaló. A család magyar nyelvű könyvtára elég korlátozott volt, kénytelen-kelletlen beértem hát a Távolban egy fehér vitorlával, valamint nézegethettem felnőtt fiuk képregényeit – svédül. Akadt köztük jó pár ínycsiklandó horror is.

Keresztapámtól kaptam életem első audiokazettáját, 90 percnyi ABBA-t, amit ő a kocsijában tartott addig. Nekem egyik legbecsesebb kincsem lett, rojtosra hallgattam éveken, sőt évtizedeken át. (Még mindig őrzöm, bár a rajta levő zenéket időközben kiváltottam mp3-akkal.)

Kaptam az utazáshoz egy hülyéknek való, egyszerű automata fényképezőgépet is, amit kisfiúként leginkább arra használtam, hogy itthon ismeretlen, „egzotikus” autókat fotózzak. Később aztán tettünk egy kirándulást észak felé (ők Göteborg környékén laktak), és gyönyörű tájakat is sikerült lencsevégre kapnom. Itthon, az előhívásnál derült ki aztán, hogy én hülyébb vagyok, mint akikre a gyártók gondoltak, és lazán kétszer fényképeztem végig az egy tekercs filmet. A legtöbb képen egymásra úsztatott autó- és tájképek tették egymást kölcsönösen élvezhetetlenné... Persze ha egy csöpp eszem van, megőriztem volna őket, és néhány évvel később kritikai sikert arathattam volna meglepő képi asszociációikkal. Na mindegy, nem lettem fotóművész se...

Emlékszem még a különleges ízű ételekre, az ott először kóstolt savanykás, szénfekete kenyerekre, édeskésen fűszeres szalámikra, tengeri herkentyűkre. Emlékszem keresztszüleim idegen, még általam is fejcsóválva nézett gyereknevelési szokásaira (nem rajtam gyakorolták, van egy nálam fiatalabb lányuk is), emlékszem a négyes számra: „fyra”, amit ők „fűrá”-nak mondanak.

Az évek során rendesen eltávolodtunk egymástól – én nem vagyok nagy levélíró, ők ritkán látogattak el ide –, ezért is örültem, amikor a svédek bejelentkeztek a 2011-es Eurocon megrendezésére. Gondoltam, ha már ott vagyok, ellátogathatok keresztszüleimhez újra.

Emlékszem keresztanyámra, harsány hangjára, nevetésére, arra a fura nyelvre, amit folyékonyan beszélt a magyar mellett. Emlékszem rá, de most már nem látogathatom meg.

Gondolat

Ma megint rájöttem egy nagy igazságra:

Ahogy a pékmesterség nem kenyerem és a bútorkészítés sem az én asztalom, tartok tőle, hogy a varráshoz sem lenne cérnám.

(Egy lyukadófélben lévő pulóver apropóján.)

Az első idei könyvek

Szokatlanul élénken indult az év, már januárban több kiadó újdonságokkal jelentkezett a fantasztikus irodalom terén. Volt vámpírkönyv (P. C. és Kristin Cast: A kiválasztott) és annak paródiája (Stephfordy Mayo: New Mona), szépirodalmi posztapokaliptikus SF (Cormac McCarthy: Az út), vérbeli klasszikus (Rudyard Kipling: Kívánságok Háza), transzcendens űropera (Jean-Claude Dunyach–Ayerdhal: Haldokló csillagok), valamint két régiség újramelegítve (Robert Merle: Védett férfiak; Leslie L. Lawrence: A vérfarkas visszatér).

Ha ez így megy tovább, idén már megint belefulladunk a kiadványokba (válság ide vagy oda). Annak idején 1990 után drasztikusan megugrott az egy évre eső fantasztikus könyvek száma (kb. 100-ról 150-re, majd még följebb). '98-ban haladta meg először a 250-et. E körül mozgott aztán évekig, mígnem 2008-ban egyszerre kis híján 300-ig szökött. Tavaly a válság mit sem csökkentett a kiadói kedven (a vásárlói persze egészen más tészta), és ahogy az idei, máskor csendes hónapnak számító januárt elnézem, a 2010-es évben sem maradnak olvasnivaló nélkül a fantasztikum szerelmesei. Hogy vásárló lesz-e elég, és a kiadók mindegyike megéri-e az év végét...? (Ide lezárásként három pont és egy kérdőjel kívánkozik.)

Máglya kontra mágia

Már megint Szósz?!:)-t néztem. Jól van, elismerem, ez függőség, az ismétlés ismétlésén vigyorogtam nagyokat... És akkor egyszerre beütött: a műsorvezetőnő a mágiáról kezdett beszélni, de nagyon furcsán ejtette a szót. Inkább hasonlított máglyára. Eszembe jutott, hogy nem is először hallom így, szinkronokban és tévéműsorokban egyre gyakrabban fordul elő. Tudtára adatik minden közszereplőnek és szinkronszínésznek: A KÉT SZÓ NEM CSERESZABATOS!
Aki még egyszer megpróbálkozik ezzel a szómáglyával, azt mágiára vetem érte. HŰ, DE DÜHÖS VAGYOK!!!
Jelzem, átkapcsoltam.

Egy pálya elkezdődik, egy másik véget ér

Két decemberi hírre szeretnék reagálni egy-egy videóval. Az első hír az volt, hogy egy uruguayi fiatalember, bizonyos Federico Alvarez Ataque de Panico (Pánikroham) címmel készített egy kb. 5 perces SF rövidfilmet idegenek támadásáról Montevideo ellen. A produkció nagyjából 300 dollárba került, de a látványvilágán ez nem látszik. Elképesztő, mire képes a mai filmes technika, ha megfelelő mértékű lelkesedéssel párosul.

És ennek a lelkesedésnek meg is lett a gyümölcse. Először is több mint kétmillió néző a YouTube-on, majd nem sokkal később Sam Raimi, a Gonosz halott- és Pókember-filmek rendezője 30 millió dolláros szerződést ajánlott fel Alvareznek egy hollywoodi produkció elkészítésére. Erre az emberre még érdemes lesz odafigyelni!

A második hír sokkal szomorúbb: túl korán, alig 63 évesen elhunyt Dan O'Bannon, színész, rendező, de legfőképp forgatókönyvíró, akinek többek közt A nyolcadik utas: a Halált, a Kék villámot és Az Emlékmást köszönhetjük. Íme egy rövid klip első filmjéből, a John Carpenterrel közösen készített Sötét Csillagból, mely bizonyítja, hogy színészként is remekül helytállt, ha kellett:

Nyugodjon békében! Filmjei pedig, újranézve, ne hagyjanak minket nyugodni továbbra sem!