Fapados magyar nyelv

A nagynevű W*zza*r légitársasággal volt szerencsém utazni Barcelonába és vissza. Sosem repültem még fapadossal, valami misztikus rettegéssel vártam a megaláztatásokat, azt, hogy még akkor is perselyt tartanak elém, ha nagyobb levegőt találok venni, de meglepő módon igazán normálisan viselkedtek. Még a kézipoggyászt se mérték le colstokkal, hogy megfelel-e az aranymetszés tökéletes, 55x40x20-as arányainak.

Szemet szúrt azonban egyvalami, amit leszek olyan gonosz, és kiposztolok. A helyemen ülve ez a szöveg nézett velem farkasszemet egész úton hazafelé:

(Bocs a homályos képért, a fotózás nem az erősségem...)

Barcelona

Na, már megint minden határon túlmentem. Itt vagyok Barcelonában, gyönyörű az idő (tegnap bezzeg zuhogott az eső, remekül eláztam), és rengeteg időm jut majd városnézésre (na persze, délután előadást tartok, és még mindig parázom, hogy fog sikerülni). Anyaggyűjtés ezerrel (az indulás előtt egy órával még könyvet adtam le a nyomdának), és azoknak az angol szavaknak a kijegyzetelése, amik magamtól tutira nem jutnak majd eszembe (így csak a többit fogom elfelejteni). Gracias. Muchas gracias. Tegnap szénsavas ásványvizet akartam venni, erre megleptek valami citromos ízesítésű löttyel. Nem baj, legalább a paella jó volt. Az már csak a hab a tortán, hogy brüsszeli testvéreink napidíjat ígértek, amiről tegnap kiderült, hogy persze, tizenöt nap múlva átutalják a számlámra. Mondtam, legalább egy gitárt szerezzenek, hogy kiülhessek egy aluljáróba kalapozni... Basszus, most jut eszembe, kalapom sincs.

Hogy miről kell majd beszélnem? Az EU-s pályázatírás rejtelmeiről egy rakás fejesnek meg egyéb meghívottnak a kontinens minden sarkából. Hát, ha besülök, még mindig tarthatok kiselőadást a Star Trekről. :-)

Személyi kultusz

A régi Galaktika 58. számát olvasom, hogy retrónak valót keressek benne. Eljutottam Czesław Chruszczewski „Boldogok szigete” című novellájáig, és mit látok?

A tudósok munkáját Kuczka Péter professzor irányítja.

A lengyel szerző biztos nem véletlenül adta ezt a nevet egyik főszereplőjének. Semmi kétség, ismerték egymást, hiszen Chruszczewski csaknem egy teljes Galaktika-számban (18.) mutathatta be elbeszéléseit 1976-ban, egy évvel később pedig A kozmosz tüneménye című regénye is megjelent magyarul a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban. És úgy rémlik, a szerző járt is Magyarországon a '80-as évek elején.

Lehet, hogy túlspilázom a dolgot, de nekem ez kicsit fura. És most nem a szerzőt kritizálom, hiszen neki jó viccnek tűnhetett a dolog, ráadásul örült, hogy a nemzetközi legénységhez eszébe jutott egy „egzotikus” magyar név is. Én a szerkesztő érvelését kérdőjelezem meg, amikor beválogatta ezt az írást az antológiájába. Az ő részéről szerintem ez már nem vicc volt, hanem inkább öntömjénezés.

Ami azt illeti, írtak már bele engem is novellába, de mindeddig sikerült ellenállnom a kísértésnek, hogy megjelentessek ilyesmit. Kíváncsi lennék, másnak mi a véleménye erről...

A kanadai faló

Szóval a hétfő...
Reggel egy parlamentlátogatással kezdtünk. Tudtam, hogy papírok nélkül nem jutunk be, hát igyekeztem nem otthon felejteni a személyimet. Amikor odaértünk a marcona őrökhöz, elkértem Bobéktól is az útlevelüket, mire ők elkerekedett szemmel rám néztek, és azt mondták, azokat a szálloda széfjében hagyták. Na, gondoltam, ennyit a mai programról. Az őrök tovább komorodtak, Bobék tárcájából viszont szerencsére előkerült egy-egy fényképes tb-kártya, így végül bebocsátást nyertünk, azzal az útbaigazítással, hogy a VII-es kaput keressük. Én az előzetes megbeszélésből ugyan X-esre emlékeztem, de gondoltam, a marcona biztos jobban tudja.

Félórás bolyongás következett, mivel rossz kapun mentünk be, és teljesen eltévedtünk. Olyan folyosókon osontunk végig, ahová kísérő nélkül be sem léphettünk volna, és végül az idegenvezetős csoportot is csak késve értük utol. A lényegről azért nem maradtunk le, s a Parlament történelmének és az országgyűlés működésének megismerését követően következhetett az ebéd, ahol egyszeri ember nemigen ebédel: a képviselői étteremben. Minden szép volt és jó, tele hassal indultunk vissza a Moszkva tér felé. Itt elváltunk, és megegyeztünk abban, hogy este értük megyek.

A délután lázas készülődéssel telt, édesapám, a lecsó mestere kitett magáért, kis családommal pedig igyekeztünk valamiféle rendet teremteni a házban, hogy méltó körülmények közt fogadhassuk a vendégeket. A vacsora remek hangulatban telt, Bobékkal sokat beszélgettünk irodalomról és zenéről, kíváncsian hallgatták végig cédék és mp3-ak formájában a magyar rock mérföldköveit, és amikor kiderült, hogy vendégünk gyűjti a régi bakelitlemezeket, megajándékoztam saját elfekvő készletemből néhány érdekesebb darabbal.

Keddre már csak a reptéri transzfer maradt és az érzékeny búcsú. Azt hiszem, mindent összevetve jól sikerült ez a vendéglátás, nagy élmény volt mindkét fél számára, egy igazán rokonszenves házaspárt ismerhettünk meg az eddig csupán misztikus távolságból csodált Robert Charles Wilson és felesége, Sharry személyében. Mi, a szerkesztőség tagjai immár sokkal inkább családtagokként gondolunk rájuk, és reméljük, találkozunk még a következő években.

Bob, a mester

Nehogy szó érje a ház elejét, írok akkor találkozásaimról Robert Charles Wilson kanadai szerzővel, akit a Könyvfesztivál idején láttunk vendégül Budapesten.
Először szerdán (22.) láttuk egymást, ami így, ebben a formában nem igaz, hiszen az ő portréja egyrészt kint lóg egy ideje szerkesztőségünk falán, másrészt én is küldtem magamról képeket neki, hogy a reptéren könnyebben megtaláljuk majd egymást. Ez nem is okozott gondot, kb. egyszerre kiáltottunk föl, ahogy feltűntek a szétcsusszanó ajtószárnyak mögül: „Ááá!” A reptérről befelé jövet kollégámmal, Csordás Attilával kicsit aggódni kezdtünk, mert Bob felesége, Sharry sokkal bőbeszédűbbnek tűnt, mint maga a szerző. Aztán kiderült, hogy ő is tud és szeret mesélni, csak föl kell engednie, ami az itteni meleg időben hamar sikerült is neki.
Az esti, írószövetségbeli találkozóra már szószátyáran érkezett, és mindenkit sikerült elbűvölnie. Én ekkor még a háttérbe húzódtam, hogy másoknak is lehetőséget adjak a beszélgetésre. A rögtönzött sörözés/vacsora folyamán azonban már jobban megismerhettem mindkettejüket, már csak azért is, mert melléjük ültem le.
Innentől kis szünet következett kapcsolatunkban, mert Chelloveck kolléga vette át a stafétát, amiről a részletek az ő blogján olvashatók.
Legközelebb szombaton futottunk össze a dedikálás kapcsán, amikor már kiderült, mennyire jól érzik magukat, és mennyire tetszik nekik minden, amit láttak. Még töketlen csikicsukizásunkat is jól viselte Bob a különböző helyszínek között, és nekem a hideg futkosott a hátamon, amikor elképzeltem, hogyan reagálna minderre pl. Szergej Lukjanyenko. Elővezettem, mit szólnának egy hétfő esti lecsó-partihoz, amire megint csak nagyokat bólogattak. Hát így. A legtöbb személyes emléket produkáló hétfői napot majd egy következő bejegyzésben taglalom, nehogy a túl sok olvasnivaló megfeküdje valaki gyomrát.

Muphry törvénye

Tessék alaposan elolvasni a címet! Aki Murphynek látta, az nézze meg még egyszer!
Most értesültem róla, hogy létezik egy ilyen változat, amit John Bangsund ausztrál szerkesztő dolgozott ki 1992-ben. A szövege hevenyészett magyarításban:

1. Ha egy szerkesztő vagy korrektor munkáját kritizálod, az általad írottakban is biztos marad valami hiba.

2. Ha egy szerző köszönetet mond neked könyvében szerkesztői vagy korrektori munkádért, abban a könyvben hibák maradnak.

3. Minél hangsúlyosabb az 1. vagy 2. pontban említett szöveg, annál komolyabb a bennük maradó hiba is.

4. Minden könyv, ami a szerkesztésről vagy a stilisztikáról szól, elkerülhetetlenül tartalmazni fog szerkesztési, illetve stilisztikai hibákat.

Hogy ez miért aktuális? Hónapokig dolgoztam együtt Szélesi (egyes mértékadó források szerint Szalai) Sándorral A beavatás szertartása című regényén, hogy tökéletesre csiszoljunk minden mondatot, nevet és jelenetet, erre mi a regény első sora?

„A ház előtt és bal oldalán lágy fű hullámzott, s a ezüstöszöld levelek...”

Hát igen. Már alig látszom ki a fejemre szórt hamu alól.