Kálvária

Hát, ez a nap... nem volt semmi. Pedig olyan jól elterveztünk mindent! Kolosszeum, Vatikán, Trevi-kút...

Aztán kezdődött a reggel azzal, hogy megtudtuk, Jun kolléga rosszul olvasott egy e-mailt, így a szálloda az eddig hitt árnak a duplájába került. Amikor egy szerény bevásárlással vigasztalódtunk volna, egyszer csak megcsörrent a fent említett személy telefonja, amit hosszú, angol nyelvű társalgás követett. Kiderült, hogy a légitársaság törölte az esti járatunkat, és hirtelenjében úgy döntöttek, helyet szorítanak nekünk egy sokkal korábbin. Természetesen felborult a napirendünk. Vatikán törölve, marad a Forum Romanum és a Kolosszeum. Ezek is inkább csak kívülről, az anyagi források hiányában. Utána pedig irány a reptér!

Amikor kiértünk, szerettünk volna becsekkolni, de az automata nem engedte, a pultnál ülő hölgy meg közölte, hogy valójában nincs is helyünk, csupán várakozólistán vagyunk, és majd meglátják, mi lesz. Kezdtünk bepöccenni, és a lincshangulat tovább fokozódott, amikor azzal az ajánlattal álltak elő, hogy egyvalakit hagyjunk hátra, mert hárman mégis fölférnénk a délutáni gépre. A legkritikusabb pillanatban aztán egyszerre mégis előkerült egy esti járat (majdnem ugyanakkor, mint az eredeti), de így már persze se kedvünk, se pénzünk nem volt visszamenni városnézni.

A sorsunk akkor fordult jobbra, amikor a meg nem nevezendő légitársaság némi morcolánkodás után tisztességes kompenzációt ajánlott fel.

Negyedik nap, meg ami kimaradt

Kezdjük a szombattal: Jim Walker, egy angol rajongó, aki szabadidejében amatőrfilmeket ír, rendez és vág, megmutatta egy rövid, pár perces etűdjét, aminek címe The Paradigm Machine volt. Hangsúlyozta, hogy mindenben ragaszkodott az amatőrséghez, tehát a közreműködők (őt magát is beleértve) nem kaptak semmiféle honoráriumot. Ennek fényében a film kimondottan zseniális, remek ötletekkel és fantasztikus trükkfelvételekkel (amelyek egy részét észre se vette az ember).

Délelőtt sor került még az Eurocon-díjak jelöltjeinek prezentációjára, valamint a 2011-es találkozó helyszínének megszavazására. Ez, ha minden a tervek szerint alakul, Svédország, pontosabban Stockholm lesz. Majd lezajlott a díjak szavazása is, és következett több órányi ideges várakozás az eredményekre. A voksokat ugyanis még déli egy előtt leadtuk, a díjátadásokra azonban csak este tíz után került sor.

A feszültséget oldandó először beültem Max Grodénchik „dalestjére”, azután Marina Sirtis fellépését is végignéztem. Mint az tegnapi bejegyzésemből már kiderülhetett, előbbi kifejezetten belopta magát a szívembe, utóbbi azonban annál kevésbé.

A gálavacsora még az előző napokban megszokottnál is bőségesebbre sikeredett, majd mindenki köszönetet mondott mindenkinek, és átvonultunk a ceremóniára. Először rengeteg olasz díjat osztottak ki, a legjobb szerzőtől a legjobb DVD-kiadású tévésorozat legjobb utolsó ötpercéig mindent jutalmazva. Az Eurocon-díjak is olasz fölénnyel indítottak, elhozták a legjobb szerző és a legjobb fordító címét, majd a németeké lett a legjobb fanzin és a svédeké a legjobb magazin. Hogy mi lett a legjobb kiadó, azt már tudjuk. :-)

Ma a késői (vagy korai, nézőpont kérdése) fekvés, illetve az óra-előreállítás miatt nem sikerült időben felkelnem, így csúszással indult a nap. A délelőtt maradék részét a csomagolás és a búcsúzkodás – a „jövőre, veled, csak nem ugyanitt” – töltötte ki, de azért jutott idő egy kis könyvvásárlásra is, sőt részt vettem egy beszélgetésen Geoffrey Landisszel és feleségével, Mary Turzillóval.

A déli reptéri buszjáratot sikerrel eltérítettük, így az elvitt minket egészen a római szállodánkig. A gyors lepakolást követően bebarangoltuk a fél várost, amit teleszórtak szeméttel, de ezt ellensúlyozzák a legendás romok, a fantasztikusan jó pizza és az igazi olasz fagylalt.

Meleg van, elfáradtam, megyek aludni.

Három a magyar igazság

Ez a reggel azzal kezdődött, hogy... Francba az egésszel, kit érdekel a reggel?
Megvolt a díjkiosztás, és NYERTÜNK!
A 2005 óta végzett kitartó munka, tárgyalások és prezentációk (valamint ivászatok) sora végre meghozta gyümölcsét, a Metropolis Media elnyerte a legjobb európai SF könyvkiadó címét. Azt hiszem, köszönettel tartozom a cég nevében is azoknak, akik a legtöbbet segítettek e cél elérésében: magyar részről Szélesi Sándornak és Miyazaki Junnak, a nemzetközi mezőnyből pedig Flora Staglianónak, Roberto Quagliának és Borisz Szigyjuknak.

Köszönöm továbbá családomnak, az ügynökömnek... Ó, ez nem az Oscar-gála?

Na jó, hajnali fél öt van, nemrég jöttem meg egy szig. biz. olasz borkóstolásról, ahol a bónusz Marina Sirtis panaszáradata volt, úgyhogy egyelőre ennyi elég.
És ha már bónuszról beszélünk, itt egy elmaradt kép az első napról:

Attila, l'irresistibile

Második nap olaszban

Ennek a fele se tréfa! Olasz barátaink nem viccelnek! Náluk a reggeli ugyan csak édes péksütemények piramisa mindenféle lekvárral, meg egyéb édességek, némi füstölt sonkával meg sajttal a pártatlanság látszatának fenntartása érdekében, a vacsora és az ebéd azonban minimum négyfogásos fieszta. Van tészta hússal, tészta hallal, tészta zöldséggel, tészta csokoládéval, tészta tésztával... Legény (vagy leány) a talpán, aki ezt nyolc napon túl gyógyuló önérzetbeli sérülések nélkül megússza – a szálloda ráadásul tele van könyörtelen tükrökkel is. De elég a panaszból, vissza a történethez!

A nap jól kezdődött, sikerült elkapni egy rövid beszélgetésre Bruce Sterlinget, aki aztán dedikálta a magammal hozott Gépezetet. Rengeteg olasz íróval is összeismerkedtem, van, akivel korábban már leveleztem, de személyesen csak most találkoztunk először. Vittorio Catani az egyetlen, aki magyarul olvasható közülük, ám ígérem, ez változni fog. Elisabetta Vernier, a ClipArt szerzője is megérkezett, családostul, egy nemrég született kisfiúval a nyakában.

Megint sétáltunk egyet a városban, kiderült, hogy azért volt tegnap akkora csönd, mert valamit ünnepeltek, ma már kinyitottak a boltok, és embereket is lehetett látni. Pár német turista helybélinek nézett minket, és útbaigazítást akartak. Keserűen kellett csalódniuk, de Szélesivel ketten legalább egészen érthető német mondatokat raktunk össze.

Mint az várható volt, sokan nem az írók miatt érkeztek az Euroconra, hanem hogy a Star Trek hírességeivel találkozzanak. A legfőbb díszvendég közülük Marina Sirtis, aki az Új Nemzedékben Deanna Troit játszotta. Őt eddig csak elsuhanni láttam, mire rájöttem, ki közeledik, már távolodott. Max Grodénchik, avagy Quark testvére, Rom a Deep Space Nine-ban már sokkal társaságkedvelőbb, egész nap az egyszeri emberek között jár, nem átall beszélgetésbe is elegyedni velük. Mi vacsoránál egy asztalhoz kerültünk vele, és meglepetten konstatáltam, hogy pontosan ugyanúgy beszél civilben, mint ahogy a szerepe szerint. Elképesztő figura, és minden érdekli. Rajtuk kívül még néhány forgatókönyvíró meg ilyesmi érkezett sztorizni, enni-inni, híreskedni.

Ma már kezdetüket vették a komoly tanácskozások is, beszámolókkal, szavazásokkal, vitákkal és diplomáciai manőverezésekkel. Lassan felrajzolódnak az érdekvonalak, amelyek mentén a küldöttségek lavírozhatnak saját jelöltjeikkel. Izgalmas játék ez, bár olykor frusztráló.

Lazításként szobánk kényelmi berendezéseivel ismerkedtem: az ablakredőny például kurblira jár, ilyet még nem láttam. A vécélehúzó ugyanakkor egy gomb a falban, a tartálytól jó messze. Ezt be kell nyomni, akkor lezúdul a víz. A gomb bent marad, majd ahogy a tartály újra feltöltődik, lassan ismét kiemelkedik a falból. Érdekes. A legtöbb macerát azonban az okozza, hogy a szoba ajtaja csukhatatlan, csak kulcsra zárható. Ma ennek is megfejtettem prózai titkát: a zár nyelvét fél centivel alacsonyabbra szerelték, mint a lyukat, amibe passzolnia kellene.

Hogy valami örömteli dolgot is írjak, meleg van. Nem tudom, otthon milyen most az idő, de itt nyitott ablaknál lehet aludni. És nem, nem azért, mert az sem csukható...

Na jó, mára elég ennyi, holnap találkozunk!

Fiuggi

Ma hajnali fél ötkor keltem volna, ha jut időm egyáltalán lefeküdni. Ötre ugyanis jött értem a reptéri minibusz, hogy elindítson utamon az idei Eurocon felé.

A repülő egykettőre megérkezett Rómába. Útközben dolgoztam kicsit, meg beszélgettem a többiekkel, akik szintén ellátogattak Magyarországról a rendezvényre (Kasza Magdi, Szélesi Sándor, Miyazaki Jun).

Fiumicino repülőterén a helyi szervezők fogadtak minket, valamint egy meglepetés a büfében: egy szendvics, amit Attilának hívtak! Pontosabban „Attila, az ellenállhatatlan”-nak. Természetesen én sem állhattam ellen neki, legott befaltam egyet. Be kell vallanom, druszám nem hozott szégyent a nevére. Jó csípős, szalámis-sajtos melegszendvics volt (közös kép is készült rólunk, ha előkerül, fölteszem).

Megvártunk még néhány illusztrisabb vendéget, Szergej Lukjanyenko, Geoffrey Landis és Mary Turzillo írókat, azután a repülőúttal vetekedő hosszúságú busztúrára indultunk az Eurocon idei helyszíne, Fiuggi felé.

Ez az álmos, hegyi fürdővároska lehet, hogy főszezonban tömve van turistákkal, most azonban élő embert alig látni, az egyedüli aktivitást az SF-találkozó jelenti. A boltok, éttermek túlnyomó többsége zárva, hűvös van, de legalább süt a nap – ellentétben az otthoni hózáporral hajnalban.

Egyelőre nincsenek túl sokan, a többség biztosan csak péntek este-szombat reggel érkezik, élményekben azonban így sincs hiány. A vér megfagyott például az ereimben, amikor a rendezvényhelyszín recepciójánál a kulcsátvételt intéztem, és egyszer csak mennydörgő hang töltötte be a hátam mögött a termet: „Attila!” Egy medvetermetű régi olasz ismerősöm csapott le rám, és úgy megszorongatott, hogy majd kileheltem a lelkemet.

A megnyitóünnepség előtt-alatt-után sikerült beszélnem a belga Frank Roger-val, Lukjanyenkóval – aki valamivel mintha már jobban beszélne angolul –, a brit Ian Watsonnal és az olasz Roberto Quagliával. A szervezők estére nagy traktát ígértek, lélekben most éppen arra készülök. Szerencsére sikerült felfedezni egy fitnesztermet mindenféle remek zsírégető gépekkel, úgyhogy remélhetőleg hazafelé még nem kell új nadrágot vennem.

Ha minden jól alakul, holnap innen folytatom.

Olvasnivaló kerestetik

Holnap reggel utazom, de még mindig nem sikerült eldöntenem, mit vigyek magammal olvasni. Rémes ez a dilemma! Persze a notebookom tele van kéziratokkal, meg úgyis tudom, hogy sok időm nem lesz az olvasásra, de azért mégis...

Nézzük, mik a jelöltek: kíváncsiságból belekezdtem egy Nora Roberts-könyvbe (nem volt röhögni!), mert a fülszöveg a romantika mellé időutazást ígért – a cím Egyszer volt... Hát, elég hátborzongató élmény egyszerű tőmondatokkal, forró vágyakkal és olyan futurisztikus izékkel, mint a praktikusan NŰF-nek rövidített Nemzetközi Űrflotta. Aztán benne vagyok szügyig (az a fránya kíváncsiság megint!) Katherine Kurtz Deryni Rising című fantasyjében, ami egy jókora ciklus első darabja, de engem eddig valahogy nem tudott megragadni. Az a fajta fantasy, ami, ha az ember olvasta már a Gyűrűk Urát, csak a „futottak még” kategóriába fér bele, és abba is csupán némi zavart szemlesütés árán. Vagy vigyem Vergilius összes műveit? No, ez aztán végképp nem úti olvasmány. Sanszos még két antológia, Az elmúlt év legjobb misztikus és bűnügyi meséi, ami hihetetlen rondasága, valamint a fordító és a szerkesztő inkompetenciája miatt akár egy külön bejegyzést is megérdemelne – de ennek túlságosan a végén járok –, no meg az Özönvíz után, ami a második világháború utáni nyugatnémet irodalom egy fontos szeletét mutatja be versekkel, novellákkal, regényrészletekkel – ez meg marha depis.

Vagy vigyem el a kocsiban őrizgetett Mr. Monk-regényt? Ezt már jó egy éve olvasom, de mivel a kesztyűtartóban van folyamatosan „végszükség esetére”, kb. kéthavonta haladok egy fejezetet. Remek a humora, mint az alapjául szolgáló tévésorozatnak, de itt is a fordítás során halt szörnyet a szöveg: a kilószámra mért lejterjakabok és az amerikai mindennapok totális nem-ismerete megkeserítik az ember szájízét.

Nehéz a bibliográfus élete

Ma találtam egy használható Hanns Heinz Ewers-bibliográfiát a neten itt. Másnak ez talán nem jelent sokat, nekem viszont nagy sikerélmény, mert évek óta próbálom már beazonosítani a birtokomban levő Ewers-kötetek elbeszéléseit.
Végre sikerült.
Tényleg, olvas valaki még rajtam kívül Ewerst? (Ha valaki nem ismerné, leghíresebb a többször is megfilmesített, Alraune című regénye, de több kötetnyi látomásos rémnovellát is írt.)

Hanns Heinz Ewers
1871–1943

Egy pimasz fiatalember a múltból

Hogy beváltsam korábbi fenyegetésemet, íme egykori önmagam cikkrészlete a Galaktika 158. (1993. november) számából:

Minden gusztustalanságok ősatyja, Ken Russell ismét ellátogat mozijainkba. Vásznon vagy videón eddig is megismerkedhettünk már több fantasztikus filmjével. Ezek közül a legszolidabb a Milliárd dolláros agy (Billion Dollar Brain, 1967) volt, a legjobb a Változó állapotok (Altered States, 1980), nálunk a legismertebb pedig A fehér féreg búvóhelye (Lair of the White Worm, 1988). A most bemutatásra kerülő – ám nem a legfrissebb – Gótika, avagy a szellem éjszakája (Gothic, 1986) hangulatában az utóbbihoz áll talán a legközelebb.
A cselekmény voltaképpen 24 óra leforgása alatt játszódik, 1816 tavaszán. Percy Bysshe Shelley, a fiatal költő, élettársa, Mary Wollstonecraft és az ő féltestvére, Claire, látogatóba érkeznek a Genfi-tó partján álló Villa Diodatiba, ahol Lord Byron tengeti száműzetése napjait háziorvosa, doktor Polidori társaságában. Az éjszaka folyamán viharos szerelmi játékokba kezdenek, majd rémtörténetek felolvasásával szórakoztatják egymást, végül a szellemidézéssel is megpróbálkoznak, ez a kísérletük azonban túl jól sikerül, és hamarosan megérzik, hogy már nincsenek egyedül a házban...
A valós személyek és a fantasztikus események keveredése annál érdekesebb, mivel tudjuk, hogy Mary Wollstonecraft – a későbbi Mary Shelley – fejében ekkor született meg Frankenstein című, méltán világhírűvé vált regényének ötlete, mely művet sokan az első igazi sci-finek tekintenek. A történetben rejlő lehetőségeket Ken Russell azonban korántsem aknázza ki, inkább alámerül a tőle megszokott visszataszítóságok mocsarába. A főbb szerepekben akkor még ismeretlen, azóta joggal befutott színészek (Natasha Richardson, Julian Sands) igyekeznek maradandót nyújtani, nem túl nagy sikerrel. Akit ezek után még érdekel ennek az éjszakának a története, az érdekesebben és tömörebben olvashat róla a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatában magyarul megjelent Frankenstein utószavában.

Így megy ez...

Találós

Molekulánál alig valamivel nagyobb, idős asztalosmester vizes fából pótgyereket diszpergál, remélve, hogy az majd tejben-vajban füröszti őt, de nem is sejti, hogy a kis kópé csínytevései miatt hamarosan úgy fog reszketni, mint a kocsonya.

Mi ez? (A válasz lejjebb, kijelölés után válik láthatóvá.)


Carlo Colloid Nanokkió című művének szinopszisa

Star Wars-hangulatban

Találtam két dolgot a neten, ami nekem újdonság volt, és nagyon szórakoztató. Mindkettő a Star Warshoz – a régi motorosok kedvéért Csillagok háborúja – köthető. Az első egy videó (angolul), és arról szól, mi minden ihlethette George Lucast az eredeti film elkészítésére:

George Lucas In Love

A második egy képregény – méghozzá könyvtáros-képregény, de nem csak könyvtárosoknak. Ennek inkább csak a linkjét rakom be, mert melegen ajánlom az angolul tudóknak a legtöbb csík elolvasását:

www.unshelved.com/archive.aspx?strip=20090118

Tanulságos, ugye?

Szomorú kapcsolódási pontok

Meghalt Natasha Richardson angol származású amerikai színésznő, alig 45 évesen. Erről persze sokfelé lehet most olvasni a neten, hát nem is részletezem. Tragikus veszteség nemcsak a családjának, de a világ filmművészetének is. Nekem mégis valami más indította be az agyamat: a „minden mindennel összefügg” kategória. Utánaolvastam, miben láthattam őt, és rábukkantam egy Ken Russell-filmre, a Gótika, avagy a szellem éjszakájára. Ebben nem mást játszott, mint Mary Shelleyt. Azt a Mary Shelleyt, akinek tavaly szerkesztettem Az utolsó ember című regényét. Ja, a Gótikáról a Galaktika 158. számába éppen én írtam ajánlót.

Első!

Hát ezt is megértük.
Egy ideje már érlelődött bennem az elhatározás, de vagy az idő, vagy az energia hiányzott a megvalósításhoz. Most azonban úgy döntöttem, nem halogatom tovább.
Első bejegyzésként álljon itt egy rövid novellarészlet, amit elolvasásakor nagyon találónak éreztem magamra:

„Amikor belekezdtem a fegyelmezett olvasás tanulásába, magam is percenkénti négyezer szavas sebességgel olvastam – mondta a kislány. – Időbe tellett, amíg kigyógyítottak belőle. Olvasásjavító órákra kellett járni, a szüleim szégyenkeztek miattam. Mostanra már majdnem megtanultam elég lassan olvasni.”

Raphael Aloysius Lafferty: Mit tanulnak a camiroyi iskolások?
(legutóbb a HiperGalaktika 2-ben volt olvasható magyarul)

Az én jelenlegi sebességem kb. 10 novella per év. Aki küldött már be nekem, tudja, miről beszélek.