A mosodacédulák létjogosultsága

Féltéglányi Kafka-novellásköteten rágtam át magam. Jó részét persze már olvastam ezeknek az írásoknak korábban, az „Átváltozás”-tól „A fegyencgyarmaton”-ig, a Diákkönyvtár-féle gyűjteményben, Az éhezőművészben, a Himpellérek társaságában meg más efféle könyvekben. Ez a válogatás – nem, nem is válogatás, inkább ömlesztés, hiszen mindent összelapátoltak bele, ami Kafka életművének rövidebb darabjaiból eddig előkerült – azonban hamar elkezdett az idegeimre menni. Reveláció erejű újdonsággal az eddig nem olvasottak közt nemigen találkoztam, kivéve talán a „Blumfeld, az öregedő agglegény”-t, amelynek zárkózott hőse hiábavalóan próbál szabadulni abszurd látogatóitól. Ugyanakkor soknak éreztem a tölteléket, a hagyatékból összekapart „mosodacédulát”, amik az irodalmároknak nyilván instant élvezetet okoznak, az átlagolvasó azonban csak a fejét vakarja értetlenségében és frusztrációjában. Ennek mélypontja volt számomra a töredékes regénykezdemény, a „Lakodalmi készülődés falun”, mely nem elég, hogy még torzóságában sem összefüggő mű, de mintha más Kafka-írásokból lett volna összeollózva.
Az életmű nagy részének jelentőségét ugyanakkor eszem ágában sincs vitatni. Kafka fontos, nagy hatású szerző volt, akinek még az utóélete is egészen szürreális. Végrendeletében arra kérte barátját, Max Brodot, hogy semmisítse meg addig meg nem jelent kéziratait. Brod ezt nem tette meg, sőt publikálni kezdte Kafka műveit. A nácizmus előretörése idején aztán Palesztinába, a majdani Izrael területére menekült, magával víve a kéziratokat. 1968-ban bekövetkezett halálakor ő a titkárnőjére hagyta a papírokat, és azóta folyik a vita, hogy jogszerűen kit is illetnek. A nézeteltérés immár diplomáciai szintre emelkedett Németország és Izrael között. Mi is a legideillőbb jelző? Alighanem a „kafkai”.

Szerelmi ámok

Egy mazochista pillanatomban Harlequin-könyv olvasásába fogtam. Egyrészt kíváncsivá tett, mivel képes Nora Roberts ilyen tartósan megmaradni a sikerlisták élén, másrészt az is izgatott, vajon miért választ előszeretettel fantasztikus témát lány- (vagyis nyál-) regényeinek. Egyszer volt... című könyvét szemeltem ki, ami időutazásos SF-nek ígérkezett, romantikus körítéssel.

Amint kézbe vettem a kötetet, pánikba estem, mert a hátsó-belső borító máris folytatással fenyegetett (aminek anomáliás központozású címe [...Hol, nem volt] azóta a végleges borítót is díszíti). Azután rájöttem, hogy a felállás is fordított: a romantikus főfogáshoz jár némi időutazásos SF (zöldség-) köret.

Egy túlkoros szűzlány várja epedve fehér lovon érkező lovagját. Ehelyett űrhajótörött időutazót kap, aki a Mars és a Föld közt ingázva fekete lyukba (!) ütközött, így került vissza a múltba.

Azok a részek, amik nem a szerelemről szólnak, rémálomszerűen primitívek, ahol meg az érzelmekre kerül a sor, ott közhelyek röpködnek a rózsaszín ködben.

Olvasás közben eszembe jutott egy másik, nemrég olvasott könyv, ami többnyire úgyszintén a szerelemről és az emberi kapcsolatokról szólt: Ismerősöm az oroszlán volt a címe, és ukrán kisregényeket tartalmazott.

Ott az egyikben egy bimbózó szerelmet kísérhettem figyelemmel. A fiatal pár egy erdőben sétálgat, és közben elfelhősödött szemmel arról diskurál, milyen szép is lesz kettőjük közös jövője a tervgazdaságban. Ez már nem is rózsaszín köd, hanem vörös.

Egy időre elég volt a nyálból.

Minek nevezzelek?

Tele van a hócipőm a sznobosan angoloskodó tévébemondóktól meg más hasonszőrűektől, akik a hasukra ütve találják ki, hogy kell kiejteni az idegen neveket, és aztán még széles körben terjesztik is hülyeségüket. Én most elsősorban az angol nyelvterületen csapnék szét, de azért nyilván máshonnan is lehetne példákat sorolni.

Az első számú kedvencem ezen a téren a Stephen (lásd: Stephen King), amit előszeretettel ejtenek „Sztefen”-nek, hogy miért, nem tudom. A helyes kiejtés természetesen ugyanaz, mint a Stevené, vagyis „Sztíven”. Aki nem hiszi, járjon utána: javaslom konzultációra a Merriam-Webster online szótárát, ahol meghallgatható a hivatalos verzió.

Másik két fájintos példa a Geoffrey (lásd: Geoffrey Chaucer) és az Ian (lásd: Ian az Élet). Előbbi magyar változata a „Dzsofri” (muhaha, jó, hogy nem Gofri), illetve a hihetetlenül nyakatekert „Ájen”. Jesszusom! Na szóval, a hivatalos verziók ezekhez is meghallgathatók itt és itt (természetesen „Dzsefri”, illetve „Ijen”). Az elsőnél elnézést kérek, mert az MWO-n egy történelmi személy teljes nevét végig kell hallgatni, a második meg egyáltalán meg sem volt nekik, úgyhogy egy másik kiejtős honlapot linkeltem be.

Jó tanulást! (Ki fogom kérdezni!)

Egy igazi jam-session

Amikor néhány héttel ezelőtt az egyik könyvtár polcait fosztogattam, rutinszerűen megálltam az új beszerzések szekrénykéje mellett, és megláttam valamit, ami beindította a nyálelválasztásomat. Ez volt az:

Mivel gyerekkorom óta ABBA-rajongó vagyok, és a svédes hangzású szerzőnév jó zaftos insider-sztorikat ígért, legott kikölcsönöztem az amúgy elég soványka kötetet.

Amint felütöttem persze, fültövön csapott a valóság cserzett tenyere: a szerző igazából magyar, a várt insider-sztorik helyett meg egy különböző korábbi sajtótermékekből összeollózott, secondhand-krónikát kaptam, meglehetősen hevenyészett szerkesztésben, helyenként ordító hubákkal. (A könyv a Best magazin kiadásában jelent meg, ennél többet talán nem is kell mondanom.)

Szóval így jártam. Sebaj, a kezdeti sokkon túltéve magam, csak olvasni kezdtem, és hogy az élményt teljessé tegyem, mellé hallgatni az épp megidézett számokat. Aztán odaértem egy részhez, ami 1978-as amerikai turnéjukat taglalja, és szerepelt benne egy mondat, miszerint fölléptek Olivia Newton-John show-jában is, méghozzá Andy Gibb-bel együtt. Ez érdekesen hangzott, úgyhogy rákerestem a neten, és találtam egy videót az eseményről. Szerintem fantasztikusan szórakoztató látni ezt a sok tehetséges zenészt/énekest, ahogy lazán, a kameráktól mit sem zavartatva beszélgetnek, humorizálnak és persze danásznak. Respekt!

A könyvről több szót ejteni nem érdemes, következzen helyette a videó:

Ember tervez...

Esküdöztem év elején, hogy majd gyakrabban meg többet meg szebben és jobban... de aztán kicsit másképp alakult. A helyzet az, hogy 2.0-s sorozatszámú ivadékom addig dobálta magát tornaórán, míg úgy körbe nem forgatta a térdét, mint Linda Blair a fejét az Ördögűzőben. Ez több hetes kórházi ápolást és egy műtétet eredményezett, meg azt, hogy a töki most valahogy úgy néz ki, mint a Kis Bice-bóca. Nyugi, megvan mindene, csak épp mankóval közlekedik. Elgondolható, hogy ez mennyire fölborította az egész család életét...

Na jó, nem nyavalygok tovább, hanem megpróbálom ott folytatni, ahol abbahagytam. A gyerek közben gyógyul, és – fene a jó dolgát – még iskolába se kell járnia.