Anyám könyve

2008. november elején távozott. Négy évtizedet éltünk le együtt, bár amióta saját családom lett, ritkábban láttam. Így visszagondolva megbocsáthatatlanul ritkán. Nyáron, amikor először kezdett panaszkodni a fájdalmakra, még én vittem el őt apámmal együtt kivizsgálásra a veszprémi kórházba. Epekő – nyugtatták őket. Aztán, hetekkel később, jött egy második diagnózis, egy sokkal komorabb: rák. A kór szörnyű gyorsasággal terjedt benne. Az utolsó pillanatig látogattam, és próbáltam fölfogni, mi történik vele. Nem sikerült megértenem, pedig rengeteget olvastam utána száraz szakszövegekben. Még kevésbé értettem azt: miért?

Azóta is emésztem csak a történteket, igyekszem beletemetkezni a mindennapi ügyekbe, családi, baráti, munkaköri teendőkbe. És nem tudom, hogy lehet feldolgozni ezt a hiányt. Egyesek szerint időnként furán viselkedem. Hogy csak azóta-e, fogalmam sincs. Apám legalább megtalálta a kiútját a benne felgyülemlett érzelmeknek. Hónapok munkájával összerakott egy könyvet anyámról, az ő életéről, munkásságáról. Azoknak, akik nem tudják, fiatal kora óta festett, háttértervezőként alighanem a magyar rajzfilmgyártás egyik kulcsfigurája volt, az ő képeinek köszönhette hangulatát a Vuktól a Vili, a verébig számos gyerekkedvenc. Nyugdíjba vonulása óta aztán visszatért a festészethez.

Én végig ott ülhettem a partvonalnál, figyeltem, hogyan dolgozik, hogy telnek meg keze alatt színnel a fehér lapok, vásznak. Büszke voltam arra, amit csinált, és most is büszke vagyok. Ha nem bosszantottam épp föl valamivel, ő is büszke volt rám. Sajnos a rajztudását nem örököltem, de attól még a szépet értékelem. És anyám rengeteg szépséget adott a világnak. Még modell alapján készült képeivel sem egyszerűen dokumentált, sokkal inkább érzelmeket, impressziókat közvetített.

Most már csak ez a könyv van itt belőle. Meg egy szekérderéknyi emlék. Nem könnyű földolgozni, hogy többé nem találkozunk, nem beszélgetünk, nem kártyázunk, nem tévézünk egymás mellett ülve. Nem igazság...

Kirkbe vagyunk véve!

Az első ShatnerConon a díszvendég maga William Shatner! A szélsőséges Bruce Campbell-hívők terrortámadása azonban egyszeriben átszippantja a mi világunkba valamennyi kitalált figurát, akit Shatner valaha eljátszott. A küldetésük: levadászni és elpusztítani az igazi William Shatnert!

A főbb szerepekben: Kirk kapitány, TJ Hooker, Denny Crane, 911: Életveszély-Shatner, Énekes Shatner, Shakespeare-színész Shatner, Alkonyzóna-Shatner, Rajzfilm-Kirk, Eszperantó Shatner, Priceline Shatner, SNL-Shatner – és persze maga William Shatner!

Egy kosztümös rajongó sem állhatja útját a pusztításnak, egyetlen vörösinges sem úszhatja meg élve, és még a klingonok sem szállhatnak szembe egy eszement, lézerkard-forgató Kirk kapitánnyal. De a Shatner-klónok ezúttal a saját kárukon kénytelenek megtanulni, hogy az igazi William Shatnerrel senki nem packázhat. Még saját maga sem.

Ez egy Amerikában idén áprilisban megjelent könyv fülszövegének hevenyészett fordítása.

Németh Attila vagyok, Shatner-függő.

Ezt a könyvet meg kell szereznem.

Most.

Megint doboz

Lassan már több doboz, mint kolbász. Legfrissebb fölfedezésem kirakja az újonnan publikált megjegyzéseket. No nem az örökkévalóságnak, csak az 5 utolsót. Lehet kommentelni ezerrel. Apropó, tudja valaki, hogy lehet ezen az izén látogatottságot mérni?

42

A krisztusi kort jócskán elhagyva bohózati korba léptem (lásd: Douglas Adams). Néhány vélemény név nélkül rokonaimtól-barátaimtól-ismerőseimtől:

„Nem gondoltam volna.”

„Ahhoz képest egész jól tartod magad.”

„Ennyi idő alatt benőhetett volna a fejed lágya.”

„Tartós tejet ne vegyél már!”

„A legszebb férfikor csak most kezdődik!” (Nem, várjunk, ezt két éve mondták.)

A magam részéről csak annyit tennék hozzá, hogy már 40-nél rémülettel konstatáltam, hogy minden valószínűség szerint túl vagyok életem felén. Azóta a rémület már elszállt, a kasza suhogását sem hallom olyan hangosan a fejem fölött (hála a jó égnek, a hallásom is romlik), de azt kikérem magamnak, hogy bizonyos megalapozottnak vélt tudományos értékelések szerint könyvtáram nagy részével sosem kerülök a borítók fogdosásánál intimebb közelségbe! Ez ellen tenni kell valamit!

Rá is jöttem, hogyan oldhatnám meg ezt az első pillantásra reménytelennek látszó helyzetet: csupán az ABC valamennyi betűjét kell memorizálnom, és hozzá még az összes fellelhető írásjel- és szimbólumkészletet. Ha ez mind bekerül a fejembe, időnként csak össze kell rázni, és már elő is állítottam egy újabb könyv szövegét. Ekkor hozzápárosítok egy szerzőt és egy címet (köztudott, hogy eredeti ötleteim tizenéves korom óta nincsenek), és már olvashatok is.

Ezentúl ha valaki találkozik velem, és azt látja, hogy rövid ideig hevesen rázom a fejem, tudhatja, valójában csak egy új könyvbe kezdtem. A végtelen számú majom meg szögreakaszthatja végtelen számú írógépét, és mehet munkanélküli segélyért folyamodni. Legyőztem őket.

Csak tudnám, hová tettem a törölközőmet...

Király István leckéje az életről

Elolvastam Stephen (ejtsd: Sztívn!) King A coloradói kölyök című regényét, vagyis terjedelmét tekintve (kb. 160 o.) inkább regénykéjét, amitől amerikai megjelenésekor mindenki megdöbbent, mivel a szerző ezúttal egy közönséges krimit írt. Nos, ez így egyáltalán nem igaz. King nem krimiíró, és ezúttal sem tagadja meg önmagát. Fölvázol ugyan történetében egy lehetséges bűnügyet, de annak megfejtése már őt magát nem, csupán a szereplőit foglalkoztatja. És őket is csak azért, hogy beszélgetéseikből kirajzolódjon három ember, két öreg újságíró és a fiatal gyakornoklány egymáshoz fűződő viszonya. És King, mint azt rendszeres olvasói tudhatják, ebben a legjobb. A kisvárosi lét, a mindennapi problémák és a kisemberek ábrázolásában lazán hozza a kortárs amerikai irodalom bármelyik elismert nagyságának szintjét, mindössze legtöbb esetben megfejeli az életképeket valami egészen hihetetlen sztorival.

A coloradói kölyökben nincsenek természetfölötti rémségek, nincsenek kis zöld emberkék, vérengző bohóc-démonok vagy gyilkos autók, csak egyszerű emberek, akiknek – akárcsak a szerzőnek – lételemük a rejtély. A megoldás pedig azért másodlagos, mert az igazán fontos az út, amelyet bejárva (esetleg) eljutunk odáig.

Elhunyt Charles N. Brown

A neves amerikai SF-elméleti magazin, a Locus társ-alapítója, főszerkesztője és tulajdonosa volt. Élt 72 évet, egy Readercon nevű könyves rendezvényről hazafelé tartva, a repülőgépen, alvás közben érte a halál.

Én egyszer találkoztam vele, 2005-ben, a glasgow-i Worldconon, ahol lelkesen mesélt néhány hasonlóan sokat megélt társával SF-emlékeiről. Nagy élmény volt hallgatni.

A Locus 1968-ban indult, egyszerű fanzinként, ám az eltelt évtizedek során nemcsak profi magazinná vált, de népszerű, elismert kritikai fórummá, amelynek értékítéletére világszerte odafigyelnek. 1971 óta osztja közönségdíjait az év legjobbjainak, és kapott is jó néhányat, köztük 29 Hugót. Ezek a díjak természetesen a szerkesztőről legalább annyira szóltak, mint a magazinról. Utóbbi megy tovább, előbbi július 12-én örökre megállt.

1937–2009

Új doboz

Fölraktam baloldalt lent egy új dobozkát a rendszeres olvasóknak, akik ott is nyíltan hirdethetik másságukat. Elég láma vagyok a blog technikai részéhez, úgyhogy ha valami nem működik, tessék sikítani. Valószínűleg jobb híján én is csak sikítani fogok...

Karl Malden és én

Július elsején elhunyt Karl Malden. Szép kort ért meg, irigylésre méltó 97 évet. Szerepeiből legtöbben bizonyára a San Francisco utcáin Mike Stone-jára emlékeznek, de játszott A tábornokban, A vadnyugat hőskorában, Hitchcock Meggyónomjában és Elia Kazan két híres filmjében is, a Rakpartonban és A vágy villamosában.

Én mégsem ezekből emlékszem rá a legszívesebben, hanem egy 1979-es katasztrófa-scifiből, a Meteorból. Nem mintha akkora ász film lenne, egy a korszak sablonos világpusztító-eposzai közül. Ami miatt annyira kötődöm hozzá, az az, hogy ennek a filmnek írtam életemben először fizetett munkaként magyar feliratot.

A történet röviden a következő: mire 1989-ben leszereltem a katonaságtól, már egy ideje érett bennem a gondolat, hogy korábbi tévés állásomba nincs sok értelme visszamenni, ezért úgy döntöttem, szerencsét próbálok a fordítással. Mivel szenvedélyesen szerettem a filmeket, arra gondoltam, az akkor épp bimbózó videoforgalmazás területén helyezkedem el. Elsők között kezdett a rendszerváltás után hivatalos kazettakölcsönzésbe az Intervideo nevű cég. Fogtam hát magam, elkocogtam svábhegyi központjukba, ahol szembesültem Újhelyi Attilával, a dramaturgiai részleg vezetőjével. Elrebegtem neki, mit szeretnék, és ő rendkívül jóindulatúan nem dobott ki, hanem adott egy kazettát (Woody Allen Bananasa volt), s azzal bocsátott utamra, hogy írjak próbaképp feliratokat az első negyedórához, aztán a többit majd meglátjuk.

Amikor a megszületett eredményt később végigolvasta, újfent nem dobott ki, hanem – mivel akkor már azt is bevallottam neki, gyengém a sci-fi – megkérdezte, volna-e kedvem teljes egészében magyarítani egy fantasztikus filmet. Elképzelhető, hogyan reagáltam. Ez a film lett a Meteor, aminek azóta is különleges helye van a szívemben, Újhelyi Attilával együtt. (Érdekes archív videó látható itt a cégről, ÚA 3 perc 15 másodpercnél kezd beszélni.) Még egy ilyen kaliberű főnökre/mentorra sikerült szert tennem életemben, akihez hasonlóképpen az utcáról estem be... de az már egy másik történet.