2009. december 31., csütörtök

Olvasmányélmény és újévi ígéretek

Hát akkor szép sorban:
Jó húsz éve nem olvastam Moldovát. Idén aztán kivettem könyvtárból a Magyar atom című novelláskötetét (no nem a régi kiadást, hanem az újmódi, húzottat). Ebben ugyan kevesebb történet van, de azok aztán ütöttek rendesen. Nagyon élveztem mindet, a hazai gyártmányú atombombáétól (amit fordítva szerelnek össze, ezért aztán épít, nem rombol), H. Kovács foci-sztorijain át (emlékszem, amikor boldogult ifjúkoromban a „Verhetetlen tizenegy”-et képregény formájában élveztem a Füles lapjain, Zórád Ernő zseniális rajzaival) az első magyar tengeri kalózrádió krónikájáig. Megtudtam végre, milyen az igazi „ferencvárosi koktél” (egy rész rumhoz két rész rum), és hogy a budapesti közlekedési dugókat igazán hathatósan csak egy rakétakilövő állomás fölépítésével oldhatnánk meg. Kötelező olvasmány a kötet mindazoknak, akik még tudnak magukon és a magyar valóságon nevetni.


Ami a blog jövőjét illeti (ez itt már az ígéret-rész), jövőre igyekszem majd rendszeresebben föltenni valamit, és eszembe jutott, mivel tölthetném ki azokat az üresjáratokat hasznosan, amíg agyam hátsó tekervényeiben verítékes munkával megszületik egy újabb gondolat. Mivel amúgy is előszeretettel figyelem a hazai SF/F megjelenéseket, megpróbálom időnként fölhívni a figyelmet egy-két olyan címre, amelyek nem a szokásos cégérek alatt láttak napvilágot, mégis megéri levadászni őket. Reményeim szerint ezek a figyelemfelhívások is érdeklik majd olvasóimat.
Most, hogy jobban belegondolok, tulajdonképpen már a fenti Moldova-ajánló is lehetne valami ilyesmi, hiszen a kötetben szereplő novellák többsége fantasztikus, és akkor még az önállóan szintén megjelent „Hitler Magyarországon” (alias „Titkos záradék”) című kisregényről még nem is beszéltem. A könyv persze nem mai darab, inkább tegnapi (az Urbis kiadó Moldova-életműsorozatának harmadik darabjaként jelent meg 2007-ben), de én önhatalmúlag még elég frissnek ítélem.
Ennyi elég is lesz évzáróként. Olvasmányélményekben gazdag, boldog új évet kívánok mindenkinek.

2009. december 1., kedd

Feyd Rautha, a rocksztár

Oké, oké, mindenki tudja, hogy az 1984-es Dűne-filmben ezt a szerepet Sting játszotta, a Police együttes énekes-basszusgitárosa. Nem is erről szól ez a blogbejegyzés, hanem egy friss fölfedezésemről: régi nagy kedvencem a zenekar 1983-as búcsúlemeze, a Synchronicity, és most munka közben kedvem támadt meghallgatni róla egy-két számot. Mivel lusta voltam fölkelni a gép mellől, hogy előássam a cédét, a Youtube-bal ásattam elő pár videót, és az egyiknél eldobtam az agyvelőmet: a „Synchronicity II” klipjében Sting kísértetiesen hozza Feyd Rautha figuráját. Mellékelek két képet, rájuk kattintva mindkettő videóhoz vezet. Az első ugyebár egy arckifejezés a filmből, a második a kislemez borítója.


2009. november 28., szombat

Külalak

Időnként még a nagy emberek is mások segítségére szorulnak, mit mondjak akkor én? A blogom kinézete az utóbbi időben eléggé lerobbant, és többnyire jól álcázott, ám annál inkább jelen lévő technikai analfabetizmusom rákényszerített, hogy külső segélynyújtásért folyamodjak. Ez úton szeretném megköszönni Csordás Attila, Hajdú Éva és a titokzatos Gergő közreműködését a rend helyreállításában. Mi lenne velem, ha nem ilyen kedves emberek vennének körül? Gondolom, egészen elvadulnék magam is.

2009. november 27., péntek

Nincs új a nap alatt

Folyamatosan olvasom újra a régi Galaktikákat, hogy novellákat válogassak a retro-rovatunkhoz, és most, hogy elértem a 65. (1986/2.) számhoz, találtam egy érdekes szerkesztői üzenetet, ami remekül illusztrálja, hogy a történelem kis léptékekben is látványosan ismétli önmagát.
„Sok levélírónk [...] arról értesített bennünket, hogy nem tetszik nekik az új Galaktika formátuma, papírja, tördelése, illusztrációi stb. stb. [...] Reméljük, hogy tiltakozó olvasóink néhány szám után ugyanúgy megszeretik a mostani formát, mint annak idején a régit, amely ellen szintén akadtak opponensek. Egy korszak lezárult, új kezdődött. A hagyományokat mi is tiszteljük, de nem vagyunk konzervatívak. A régi Galaktika értékeihez új értékeket akarunk tenni, s reméljük, sikerül.”
Vicces, hogy 18 évvel később ugyanezeket a csatákat kellett megvívnunk nekünk is. (És mi lesz, ha eljutok az első fekete számokhoz? Ott is találok majd egy hasonló üzenetet? Tudom, tudom, akkor már rég ott dolgoztam, emlékezhetnék, de sajnos semmi ilyesmi nem jut eszembe.)

2009. november 26., csütörtök

Félerősen

Múlt vasárnap koncerten voltam, a Mezzoforte lépett föl a Millenárison. Elképesztőek ezek az öregedő dzsessz-jampecek, félelmetes mennyiségű energia van még mindig bennük.

1. Jó kis szaxofonszóló. Ez a pasi halálos! Perceken keresztül fújta úgy, hogy közben folyamatosan bakkecskeként ugrált! És egy hangot sem vétett el!


2. Minden-egyéb-szóló. Ez nálunk még jobban szólt!


3. És egy kis összjáték.


Nekem nagy élmény volt. De a tapsból, lábdobogásból meg füttyögésből ítélve másoknak is. Ezek a szakik több mint 30 éve zenélnek együtt, és remélem, folytatják is még jó sokáig.

2009. november 14., szombat

Egy kis médiaajánló

Két ajánlatom van így hirtelen: először is, aki szereti az irodalmat és a magyar nyelvet, az feltétlenül nézze vasárnaponként este fél nyolctól a SZÓSZ?!:) műsorát (igen, ez a sok írásjel is a cím része) a magyar királyi tévé kettes csatornáján, aki meg nem tudja fogni, vagy akkor épp nem ér rá, az nézze az interneten felvételről. Művelt, felnőtt emberek bohóckodnak benne hétről hétre, a néző meg még akár tanulhat is valamit. (A főleg a Beugróból ismert Pokorny Lia pedig sosem volt még ilyen gyönyörű [már amikor szerepel].)

A másik ajánlatom egy internetes vicclap, a THE ONION egy viszonylag friss cikke az angolul tudó (a némettudás sem hátrány) SF-rajongóknak. Szerintem zseniális.

Jó szórakozást!

2009. október 21., szerda

Olvasásveszély!

Amikor először ránéztem a blogom Google Analytics oldalára, meglepődtem, hogy nemcsak Magyarországról olvasnak, hanem a világ minden tájáról. Különösen nagy érdeklődéssel láttam egy szapporói látogatót. Időközben annyit sikerült megtudnom, hogy az illető magyar, és csak ideiglenesen állomásozik Japánban.

Szeretném hát most fölhívni a figyelmét az ország és az olvasás veszélyeire: e hó 14-én egy szapporói könyvesbolt polcai két kislányra dőltek, súlyos sérüléseket okozva.

Több mint valószínű, hogy egyikük sem az én olvasóm volt, de azért másoknak sem árt vigyázni Szapporóban!

2009. október 20., kedd

Ki vagyok én?

Évtizedek óta közszájon forog már az a vélemény, miszerint Kuczka Péter volt a magyar SF atyja. Nemrégiben részt vettem egy közönségtalálkozón Sárdi Margittal, ahol a házigazda-moderátorok őt a magyar SF anyjának nevezték. Ez piszkálni kezdett, hogy vajon hogy is aposztrofálnám ebben a tekintetben saját magamat.
Szerintem a magyar SF családfáján én lennék az az alapvetően jóindulatú, de különc nagybácsi, aki jó úttörő módjára aholtudsegít, sokan mégis megmosolyogják a háta mögött. Ez most nem panasz volt, csak helyzetértékelés.

2009. október 11., vasárnap

Újabb találós

Hogy hívják a japánok újonnan kifejlesztett, szilícium alapú miniatűr terepjáróját?
(A válasz lejjebb, kijelölés után válik láthatóvá.)

Mikrodzsip.

2009. október 1., csütörtök

A középszer diadala

Fura dolog az emlékezet, az ingerek közül jellemzően a legerősebbeket tárolja el, akár pozitív, akár negatív irányban. Vannak kellemes és vannak rossz emlékeink, a közömbösekről legfeljebb a hiányuk árulkodik.
Jellemző ez az irodalomra is: kétféle könyvre emlékszünk általában, a zseniálisan jóra és a bűnrosszra. A többi viszonylag gyorsan kirostálódik memóriánk szűrőjén. És ez nem csak az egyes emberre igaz, a kollektív memória még kérlelhetetlenebbül szelektál.
Itt van például ez a könyv, aminek most értem a végére. H. B. Fyfe D-99 című regényéről beszélek. Ki hallott róla? Az erre a kérdésre igennel válaszoló emberek csoportját, gyanítom, világszerte is egy elég szűk halmazzal lehetne szemléltetni.
Horace Browne Fyfe Jr.-ról nem sokat tudunk (az okot lásd fent). 1918-ban született, első novellája az Astoundingban jelent meg 1940-ben, de azután bevonult katonának, és írói pályáját csak a háború befejeződését követően építgette tovább. Közel 60 elbeszélését közölték a legkülönfélébb magazinok, de az Astoundinghoz mindig vissza-visszatért. Itt jelentette meg sorozatát is „A Dörzsölt Trükkök Hivatala” összefoglaló cím alatt. Ez a sorozat 5 hosszabb novellából és a szóban forgó regényből áll, Fyfe egyetlen önálló kötetéből. A széria 1948 és 52 között futott, a könyv tíz évvel az utolsó megjelenése után került a boltokba. Egyetlen kiadást ért csak meg. Fyfe 1967-ben föl is hagyott az írással, majd pontosan 30 esztendővel később az élettel is.
Akkor ejtsünk néhány szót a regényről! Főszereplői a Csillagközi Kapcsolatok Minisztériumának dolgozói, illetve a minisztérium egy titokzatos részlegéé, a 99-esé. Róluk csak a legbeavatottabbak tudnak, a hivatal toronyházának legfelső emeleteit foglalják el, ahová külön lift közlekedik. Az ő feladatuk az idegen bolygókon kialakuló, földi embereket érintő krízishelyzetek megoldása, titkosszolgálati eszközökkel.
A könyv kezdetén öt földi polgár kerül bajba négy idegen világban. A borítón is látható kettő egyszerűen azért került börtönbe, mert egy olyan bolygón szenvedtek hajótörést, amely egyszerre legfeljebb egy idegen lényt tolerál a talaján. Egy nőt azért zártak be egy puritán világ lakói, mert túlságosan kihívóan öltözködött és viselkedett. Egy újabb férfit tenger alatti állatkertben tettek közszemlére az értelmes vízi lények, az utolsó pedig maga is valamiféle ügynök, aki, mint kiderül, nem is feltétlenül akarja, hogy megmentsék.
Beindulnak tehát a csavarosabbnál csavarosabb tervek a foglyok kihozatalára, ám a helyzetet tovább nehezíti, hogy a földi központot egy áramszünet elvágja a külvilágtól. A regénynek ez az eleme kezdetben szándékos szabotázst sejtet, ami akár az ötödik ember zavaros ügyeivel is kapcsolatban lehetne, de a történet ezzel a szállal nemigen kezd semmit. A mentőakciókkal párhuzamosan azonban megismerhetjük az irodába záródott vezérkar tagjait a nagyfőnöktől egész a telefonos kisasszonyig. A szereplők között nagyon 50-es-évek-ízű kapcsolatok szövődnek. Ami viszont érdekes, az az, hogy az író nem fekete-fehér figurákkal népesíti be világát, mindenki hús-vér ember a maga jó és rossz tulajdonságaival, fóbiáival, rögeszméivel. A legidealizáltabb alak a részleg főnöke, Castor P. Smith, akiben talán egy szerkesztőjét akarta megörökíteni a szerző (esetleg magát John W. Campbellt?).
A befejezés is szokatlan módon elvarratlan, mint a valós életben: egyeseket sikerül megmenteni, másokat nem, és mire a csillagközi ügyek nagyját megoldják, kiderül, hogy régen visszatért az áram, csak ők a nagy munkában észre sem vették.
Könnyed, kalandos stílusban megírt ponyvaregény a D-99, a tisztes középszer remek mintapéldánya, csakúgy, mint a szerző, aki már halála előtt jóval kihullott a kollektív emlékezetből. Pedig nem minden tanulság nélkül való megismerkedni életművével. Gyanítom, hogy most már megpróbálom begyűjteni és elolvasni a sorozat novelláit is, hogy lássam, mit tesznek hozzá a nagyobb történethez. Fyfe-nak egyébként egyetlen, 1951-es elbeszélése magyarul is megjelent, A találkozás című, ma már ritkaságnak számító antológiában, 1997-ben (na, az ezzel kapcsolatos ügyek is megérnének egy misét).

Nem a méret a lényeg

Nem tudom, más hogy van vele, de nekem, amikor megláttam ezt a könyvcímet:


lelki szemeim előtt megjelent egy óriás, amint mértéktelenül szerény teljesítményével épp magát az aktust öli meg. És a könyv szerint ilyen gigászokból több is létezett. Vagy akár ma is köztünk járnak?

2009. szeptember 29., kedd

Vámpírmánia

Mostanában mindenhol, mozi- és könyvplakátokon, tévéképernyőkön és filmvásznakon ugyanaz a kép fogad minket leggyakrabban: vértől csöpögő szemfogak. A vámpírok elharapóztak (haha!) a tömegkultúrában.

David J. Schow horrorszerző és forgatókönyvíró, a „slasher” filmkategória és a „splatterpunk” kifejezés megalkotója nemrég azt mondta: „A vámpírok a horror Star Trekje.” Aki ismeri a legendás SF-sorozat amerikai kultúrában betöltött helyét, az pontosan tudja, mit jelent ez. Aki nem tudja, az nézegessen képet (ami egy francia trekker – és vámpírrajongó? – műve):

2009. szeptember 28., hétfő

Egy róka nem megy el dolgavégezetlen

Örömmel láttam, hogy a Móra kb. 25 ezredszer is kiadta idén Fekete István örökbecsű művét, a Vukot. Amin azonban kifejezetten jót mulattam, az a forradalmian új borítóterv volt. Én egy másodperc alatt levettem, mi történik a képen. Vajon a tervezőnek nem volt egyértelmű, hogy a rőt bundájú főhős éppen kábelt fektet a havas réten? Pedig jól látható, hogy a koma enyhén neheztelő pillantást vet a fotósra: „Legalább ilyenkor békén hagyhatnál.”
Zseniális húzás amúgy: gonzo-borítót minden gyerekkönyvre! Lehet ötleteket adni továbbiakhoz! Például Bogáncs, amint egy másik puli hátsóját szaglássza! Vagy Kele, amint egy egészségesen zöld béka belsőségei között matat! Esetleg az Őszi vásár egy lomtalanításos címlappal!

2009. szeptember 14., hétfő

Elsietett születés?

Rájöttem, hogy két évvel korábban születtem a kelleténél. Egyrészt ha '69-es lennék, akkor csak most töltöttem volna be a negyvenet, másrészt pedig egyidős lennék a Kozmosz Fantasztikus Könyvekkel, valamint az első holdra szállással – sőt ez utóbbira egyenesen a születésnapomon került volna sor (persze így is, csak nem a nulladikon, hanem a másodikon).
De mi is történt 1967-ben?
A Doors megjelentette első nagylemezét; a mozik bemutatták Chaplin utolsó filmjét, A hongkongi grófnőt; Louis Leakey Afrikában előemberek maradványaira bukkant; az Egyesült Királyság megkezdte csatlakozási tárgyalásait az Európai Gazdasági Közösséggel; elítélték a bostoni fojtogatót; egy teszt során kitört tűzben életét vesztette az Apollo 1 három űrhajósa; Jim Garrison államügyész bejelentette, hogy a Kennedy-gyilkosság hátterében kiterjedt összeesküvés áll; fölszállt az első Boeing 737-es; Magyarországon lemondott a Kállai-kormány; Görögországban katonai puccs zajlott le; Vlagyimir Komarov szovjet kozmonauta visszatéréskor életét vesztette a Szojuz 1 fedélzetén; Elvis Presley elvette Priscilla Beaulieu-t; Jurij Andropov lett a KGB főnöke; Biafra kikiáltotta függetlenségét Nigériától; a Beatles kiadta Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band című lemezét; Izrael és arab szomszédai között lezajlott a hatnapos háború; Kína fölrobbantotta első kísérleti hidrogénbombáját; megrendezték a Monterey-i Popfesztivált; 400 millióan nézték a világ első élő, műholdak által közvetített televíziós műsorát; a Pink Floyd is megjelentette bemutatkozó albumját; Bolíviában elfogták, majd kivégezték Che Guevarát; bemutatták a Hair című musicalt; Lyndon B. Johnson amerikai elnök bejelentette, hogy az USA nyerésre áll a vietnami háborúban; Christiaan Barnard végrehajtotta a világ első emberi szívátültetését; Nicolae Ceausescut a Román Államtanács elnökévé választották; John Archibald Wheeler amerikai fizikaprofesszor először használta a „fekete lyuk” kifejezést.
Amúgy a Hugo-díjat ebben az évben Robert A. Heinlein The Moon Is a Harsh Mistress című regénye nyerte (jövőre magyarul!), a Nebulát pedig Samuel R. Delany The Einstein Intersectionje.
A mozik olyan sci-fiket játszottak, mint a Barbarella, Alain Resnais Szeretlek, szeretlekje, a Frank M. Robinson regényéből készült Az erő, valamint a nyugat-európai összefogással forgatott Perry Rhodan-film.
(És, mint az a listákat böngészve kiderült számomra, gyermekkorom egyik kedvenc írója, Dékány András már a születésem előtt csaknem két hónappal elhunyt, így hiába is vártam, hogy újabb regényei jelenjenek meg, miután a helyi könyvtár polcairól mindent elolvastam tőle.)
Fene tudja, mégiscsak érdekes év volt ez az 1967. De legközelebb azért megnézem, mire születtem volna 1969-ben. :-)

2009. szeptember 3., csütörtök

Jé, ez egy lyé!

Újabb érdekes címlapfelirattal szembesültem egy könyv borítóján. Pedig mint az köztudott, a csevej szó a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalása szerint pontos jével írandó. Akkor pont egy Helikon méretű és kaliberű kiadónál ne tudták volna? Különös. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy a könyv megjelenése (1987) óta ilyen mértékben megváltozott a helyesírás. Ez lenne a hejzet? Selytelmem sincs.

2009. augusztus 23., vasárnap

Egy céllal szegényebben

Még a '80-as évek második felében, amikor aktívabban fordítani kezdtem, vettem valamelyik idegennyelvű könyvesboltban egy vékonyka kötetet, és elhatároztam, ezt egyszer én fogom magyarra ültetni. William Golding drámája volt, a The Brass Butterfly. A történet SF, egyfajta alternatív történelem. Az ókori Rómában játszódik, ahol a császártól egy görög tudós kér kihallgatást, mondván, a gőz hatalmával csodálatos dolgokra képes. Hiába mesél azonban gőzhajójáról és rakétafegyveréről, az uralkodó fantáziáját mindössze a kuktafazék terve indítja be...

Később megtudtam, hogy a történetet Golding kisregénnyé is átdolgozta, és ez utóbbinak „A rendkívüli követ” címet adta. Aztán valahol (talán a Világirodalmi Lexikonban?) azt olvastam, a kisregény a szerző novelláskötetében, A skorpióistenben magyarul is megjelent. Évekig nyomoztam a kötet után, és végül kiderült, egy fantomkönyvről van szó, vagyis valójában sosem látott napvilágot.

Egy-két hete tudomást szereztem róla, hogy A skorpióisten végre tényleg megjelent, és amikor megvettem, láttam, tényleg szerepel benne a kisregény. Gondoltam, sebaj, a színdarab még mindig fordításra vár. Aztán a tévéműsorban fölfedeztem egy magyar tévéjátékot. A Királyi Kettes vetítette, és amint elkezdődött, rádöbbentem, ez az én színdarabom. A Rézpillangó forgatókönyvét William Golding műve nyomán nem kisebb személy, mint Göncz Árpád írta. És most jön az igazi döbbenet: a tévéjáték még 1971-ben készült! Vagyis a magyar fordítás már régen létezett, amikor az angol eredetit én kiszemeltem magamnak.

Szegényebb lettem tehát egy céllal, de ugyanakkor kaptam egy újat: megpróbálom kideríteni, hogy a dráma fordítása megjelent-e valaha nyomtatásban.

2009. augusztus 17., hétfő

Mindenkinek megvan a maga dilije

Hugo Gernsback legszélesebb körben arról ismert, hogy megalapította az Egyesült Államokban, 1926-ban az első igazi science-fiction magazint, az Amazing Storiest, és megalkotta magát a science-fiction kifejezést is. Nem kétséges tehát, letett egyet s mást az asztalra, megérdemelten nevezték el róla a Hugo-díjat, de azért voltak neki is eszement ötletei, mint az alábbi tévészemüveg 1963-ból. Ha minden igaz, még szabadalmaztatta is. Ami azt illeti, a kezelése igazán egyszerű. :)


2009. augusztus 10., hétfő

Hugo-díjak

Csak egy gyorsjelentés a nemrég lezajlott eredményhirdetésről. A 2009. évi Hugo-nyertesek kategóriánként:

regény: Neil Gaiman – The Graveyard Book
hosszabb kisregény: Nancy Kress – The Erdmann Nexus
rövidebb kisregény: Elizabeth Bear – Shoggoths in Bloom
novella: Ted Chiang – Exhalation (hamarosan magyarul a Kétszázadikban!)
profi grafikus: Donato Giancola
képregény: Girl Genius, Vol. 8
antológia-, magazinszerkesztő: Ellen Datlow
regényszerkesztő: David G. Hartwell
rövid dramatizált mű: Doctor Horrible's Sing-Along Blog
hosszú dramatizált mű: WALL-E
kapcsolódó nem szépirodalmi kiadvány: John Scalzi – Your Hate Mail Will Be Graded
magazin: Weird Tales
fanzin: Electric Velocipede
amatőr grafikus: Frank Wu
amatőr szerző: Cheryl Morgan

A legjobb új szerzőnek járó John W. Campbell-díjat David Anthony Durham kapta.

2009. augusztus 9., vasárnap

Az európai SF James Morrow szerint

Szóval itt ez a könyv. 2007-ben jelent meg, és az európai SF színe-javát hivatott bemutatni. Én nem vitatom a kötetben szereplő novellák érdemeit, és egyáltalán már az örömhír, hogy elkészülhetett. A problémáim ott kezdődnek, hogy Magyarországról sem engem, sem tudtommal senki mást nem kerestek meg a szerkesztők (James és Kathryn Morrow). Én magam az egész tervről akkor értesültem, amikor a könyv megjelent.

Kihasználva találkozásunkat a Worldconon, megkérdeztem Morrow-ékat erről, és a következők derültek ki: a szerkesztési folyamat hihetetlenül összetett volt (lásd: ellátogattak egyetlen francia Conra, és az ott szerzett kapcsolatokból alakult ki a tartalom). Sajnos nem volt elég hely minden európai ország szerepeltetésére a szűkös terjedelmi korlátok közt (lásd: a kötetbe mégis két spanyol és két orosz novella került be, ugyanakkor rajtunk kívül se a bolgárok, se a szlovákok, se az egykori Jugoszlávia utódállamainak szerzői nem jutnak szóhoz).

Azt azért elmeséltem a szerkesztőknek, hogy épp 2007-ben magyar író lett Európa legjobbja, és a biztonság kedvéért adtam neki egy névjegyet, hogy legközelebb ne felejtsen már el minket.

2009. augusztus 7., péntek

Mondjátok meg a cárnak...

...hogy a metrók Montrealban sokkal csendesebbek! Hangosabb a szellőztetők zaja, mint a szerelvények kerékcsikorgása. Amikor megpróbáltam a rejtély mélyére hatolni, megdöbbentő ténnyel szembesültem: noha a szerelvénynek van rendes síne, valójában gumikerekeken jár!
Fantasztikus élmény, bár a kocsikra itt sem jellemző a túlzott tisztaság.


Amúgy a háromnapos jegy meg, amit vettem, leginkább egy kaparós sorsjegyre emlékeztet, csak itt az érvényességi hónapot, illetve napokat kell lekaparni, és a nyeremény is csupán annyi, hogy jeggyel az embert nem büntetik meg.


Worldconos kalandjaim az első napon bővebben a Galaktika honlapján.

2009. augusztus 6., csütörtök

Egy clarke-i momentum

Amúgy meglehetősen low-tech szállodai szobámban egyetlen futurisztikus eszközre bukkantam, egy asztali lámpára, aminek nincsen kapcsolója. Csak meg kell érinteni valahol, mire be-, illetve kikapcsol. Én, a Vadember, először elkerekedett szemmel bámultam, aztán vagy két percig szórakoztam vele, végül pedig a jó öreg Arthur C. Clarke közismert gondolata jutott eszembe: „Bármely kellően fejlett technika megkülönböztethetetlen a varázslattól.”

(A Vadember kanadai kalandjai a Galaktika honlapján olvashatók részletesen. Az első képanyag például a Worldcon helyszínéül szolgáló Kongresszusi Palota arcait mutatja meg, nyitás előtt, tehát egyelőre tömegek nélkül.)

2009. augusztus 5., szerda

Közjáték

Sikerült a repülőút első szakasza alatt (bővebben a Galaktika honlapján) végére érnem Katherine Kurtz Deryni Rising című fantasyregényének. Most már bevallom, brahiból kezdtem el, fogalmam sem volt, mit várhatok tőle. Fantasyt viszonylag ritkán olvasok, olyankor igyekszem gondosan válogatni. A szerzőnőt ismerősök ajánlották melegen, és ezt a könyvét – egy hosszú ciklus 1970-es nyitódarabját – a kritika is rokonszenvvel kezelte. Jó, jó, nem Tolkienre számítottam, de mégis valami egyénire. Amit kaptam, az egy fura ötletegyveleg volt, helyszínként egyfajta középkori Angliaszerűséggel, amelyben azonban hangsúlyos szerepet kap a kereszténység mellett egy mágián alapuló alternatív vallás. Ennek híveit (a mágia gyakorlóit) a cselekmény idején éppen üldözik, és ez fontos tényezővé válik egy trónutódlás körüli vitás ügyben.
A 270 oldalas regény meglepő módon szinte teljes egészében zárt terekben játszódik, a szabadban történteket többnyire csak utólagos elbeszélésekből tudhatjuk meg. A világ hangulata ennek megfelelően akár klausztrofobikus is lehetne, de leginkább semmilyen. Egy átlagosnál valamivel gyengébb történelmi regénytől csupán az különbözteti meg, hogy időnként egyik-másik szereplő ráolvasásokat kezd kántálni, kézrátétellel gyógyít, esetleg mágikus jeleket rajzol ujjával a levegőbe, amitől valami felizzik vagy valaki megvilágosodik.
Rafinált cselszövések forgatják fel a királyi udvar rendjét, gonosz varázslatok feszülnek a jóknak, de az egész csiribí-csiribát rózsaszínes flitterekbe bugyolálja a szerző. A koncepció naivitását pedig fekete-fehér, nemeslelkű, illetve velejéig gonosz szereplők hangsúlyozzák tovább. Itt csak végletek léteznek, és ha valaki át is tér egyik oldalról a másikra, azt csupán teljes pálfordulásként élheti meg, egyszeriben szakítva minden korábi erényével vagy hibájával.
Az agyvelőmet azonban a végén dobtam el igazán, amikor a jó és a gonosz képviselői egymásnak feszülnek, és varázspárbajt vívnak. Ennek legfőbb kellékei látszólag a színes fények, melyeknek térhódítása vagy visszaszorulása szemlélteti a csata állását. De ez még semmi: a főgonosz és a főjó hirtelen rögtönzött rapperpárbajba kezd, tökéletesen rímelő, helyzetspecifikus verssorokat vágva egymás fejéhez. Mit mondjak, bizarr élmény volt olvasni, hát még amikor belegondoltam, hogy itt tulajdonképpen élethalálharc folyik!
Száz szónak is egy a vége, ez nem az a könyv, amit szívesen megosztanék olvtársaimmal, legfeljebb ilyen kivonatolt formában. Több időt nem érdemel az életünkből.

2009. augusztus 4., kedd

Visszaszámlálás

Már csak néhány óra, és útnak indulok Kanada felé. A továbbiakban két variáció lehetséges. Vagy nem tudok majd értelmesen internethez jutni, és akkor egy heti csönd következik, vagy lesz kapcsolatom, és akkor napi rendszerességgel beszámolókat írok ide és a Galaktika-honlapra is. Úgy tervezem, hogy itt inkább bő lére eresztett szövegek lesznek, esetleg egy-egy képpel illusztrációnak, a Galaktikára meg kivonatosabb szöveg mellé feltöltöm az összes fotót, amit a Worldconon csinálok. Előzetes caveat: fényképezésben nem vagyok nagy májer, inkább a sikoltozós gépírónő analógiája.
Jelenleg még javában csomagolok (családi segítséggel), aztán háromnegyed öt körül indulok ki a reptérre. Onnantól hosszú adásszünet következik, átszállással együtt kb. 13 órát tart a repülőút. Ha gond nélkül megérkezem Montrealba, és a szállodát is sikerül megtalálnom, jelentkezem. Legkorábban itteni idő szerint éjfél körül, vagyis nagyjából egy nap múlva.
Csak itthon ne felejtsem a búvárharangom...
Ja. Hogy olvasni mit viszek, az egyelőre legyen titok. Majd idegenből elárulom.

2009. augusztus 2., vasárnap

SF-lelemények ABC-ben

Az answers.com amolyan online értelmezőszótár-lexikon-különlegestudakozó egybegyúrva angolul tudóknak. Nos, ennek az oldalnak ma rábukkantam egy általam eddig nem ismert részére. Science Fiction Dictionarynek hívják, és olyan szavakat, kifejezéseket tárgyalnak ki benne, amiket SF-művekben, műkritikákban vagy esetleg rajongói körökben alkottak meg. Megtalálható itt minden az „actifan”-től, mely agilis rajongót jelent, aki minden szervező- és propagandamunkában részt vesz, a „Zines”-ig, ami prózai módon a magazin rövidítése, de változtatható előtagjától függően azon belül sok mindent jelenthet (prozine, apazine, ezine stb.). Közben megismerkedhetünk például a Clarke orbit, a Feghoot, az infodump, a mind-meld és sercon definíciójával is.
Ami még szuperebb, az oldal folyamatosan bővül, sőt kérdéseket is fel lehet tenni, ezekre a netes közösség megpróbál választ találni. Érdemes benne elbogarászni.

2009. augusztus 1., szombat

Mindenről eszembe jut valami

Brian Wilson Aldiss öreg motoros a szakmában 1954 óta ír SF-et. Fiatalabb korában a rossz nyelvek szerint nagy nőfaló volt, és most sem veti meg a csinosabbik nem tagjainak társaságát. Így idősen is igazi „dandy”, bohém és elegáns külsejű angol úr (a királynő a Brit Birodalom Tisztje címet adományozta neki irodalmi munkásságáért 2005-ben).
Nekem még két évvel korábban sikerült egyszer személyesen találkoznom vele. Bécs utcáin sétáltunk, és közben elbeszélgettünk az élet kis dolgairól, arról, min dolgozik éppen, meg effélékről. Mesélte, hogy járt Magyarországon, érdekli hazánk és előszeretettel sző írásaiba magyar vonatkozású elemeket.
Az egész arról jutott eszembe, hogy nemrég olvastam a 60. Galaktikában „A géngólem” című novelláját, amelynek egyik szereplője egy László nevű „jobbágy”. Amúgy ha már a címnél tartunk, nem egészen értem ezt a géngólem-dolgot, hiszen az elbeszélésben ugyanerre „génkaptár”-ként hivatkoznak. És a novella eredeti címe is „Gene-Hive”. De hagyjuk...
Szóval a jó öreg Aldiss hatásosan (megint csak rossz nyelvek szerint hatásvadászan) ír, szereti emlékezetes mondatokkal, gondolatokkal telepakolni szövegeit. Két példa ebből a bizonyos novellából:


Minél értelmesebb az ember, annál könnyebben rohanják meg a kétségek, és minél ostobább, annál nagyobb esélye van rá, hogy elégedett legyen a sorsával.


Csak egyféleképpen szabad elpusztulni: méltósággal.

Ugye szépek? A fordítás Damokos Katalin munkája.

2009. július 31., péntek

Anyám könyve

2008. november elején távozott. Négy évtizedet éltünk le együtt, bár amióta saját családom lett, ritkábban láttam. Így visszagondolva megbocsáthatatlanul ritkán. Nyáron, amikor először kezdett panaszkodni a fájdalmakra, még én vittem el őt apámmal együtt kivizsgálásra a veszprémi kórházba. Epekő – nyugtatták őket. Aztán, hetekkel később, jött egy második diagnózis, egy sokkal komorabb: rák. A kór szörnyű gyorsasággal terjedt benne. Az utolsó pillanatig látogattam, és próbáltam fölfogni, mi történik vele. Nem sikerült megértenem, pedig rengeteget olvastam utána száraz szakszövegekben. Még kevésbé értettem azt: miért?
Azóta is emésztem csak a történteket, igyekszem beletemetkezni a mindennapi ügyekbe, családi, baráti, munkaköri teendőkbe. És nem tudom, hogy lehet feldolgozni ezt a hiányt. Egyesek szerint időnként furán viselkedem. Hogy csak azóta-e, fogalmam sincs. Apám legalább megtalálta a kiútját a benne felgyülemlett érzelmeknek. Hónapok munkájával összerakott egy könyvet anyámról, az ő életéről, munkásságáról. Azoknak, akik nem tudják, fiatal kora óta festett, háttértervezőként alighanem a magyar rajzfilmgyártás egyik kulcsfigurája volt, az ő képeinek köszönhette hangulatát a Vuktól a Vili, a verébig számos gyerekkedvenc. Nyugdíjba vonulása óta aztán visszatért a festészethez.
Én végig ott ülhettem a partvonalnál, figyeltem, hogyan dolgozik, hogy telnek meg keze alatt színnel a fehér lapok, vásznak. Büszke voltam arra, amit csinált, és most is büszke vagyok. Ha nem bosszantottam épp föl valamivel, ő is büszke volt rám. Sajnos a rajztudását nem örököltem, de attól még a szépet értékelem. És anyám rengeteg szépséget adott a világnak. Még modell alapján készült képeivel sem egyszerűen dokumentált, sokkal inkább érzelmeket, impressziókat közvetített.
Most már csak ez a könyv van itt belőle. Meg egy szekérderéknyi emlék. Nem könnyű földolgozni, hogy többé nem találkozunk, nem beszélgetünk, nem kártyázunk, nem tévézünk egymás mellett ülve. Nem igazság...

2009. július 29., szerda

Kirkbe vagyunk véve!

Az első ShatnerConon a díszvendég maga William Shatner! A szélsőséges Bruce Campbell-hívők terrortámadása azonban egyszeriben átszippantja a mi világunkba valamennyi kitalált figurát, akit Shatner valaha eljátszott. A küldetésük: levadászni és elpusztítani az igazi William Shatnert!
A főbb szerepekben: Kirk kapitány, TJ Hooker, Denny Crane, 911: Életveszély-Shatner, Énekes Shatner, Shakespeare-színész Shatner, Alkonyzóna-Shatner, Rajzfilm-Kirk, Eszperantó Shatner, Priceline Shatner, SNL-Shatner – és persze maga William Shatner!
Egy kosztümös rajongó sem állhatja útját a pusztításnak, egyetlen vörösinges sem úszhatja meg élve, és még a klingonok sem szállhatnak szembe egy eszement, lézerkard-forgató Kirk kapitánnyal. De a Shatner-klónok ezúttal a saját kárukon kénytelenek megtanulni, hogy az igazi William Shatnerrel senki nem packázhat. Még saját maga sem.

Ez egy Amerikában idén áprilisban megjelent könyv fülszövegének hevenyészett fordítása.
Németh Attila vagyok, Shatner-függő.
Ezt a könyvet meg kell szereznem.
Most.

2009. július 22., szerda

Megint doboz

Lassan már több doboz, mint kolbász. Legfrissebb fölfedezésem kirakja az újonnan publikált megjegyzéseket. No nem az örökkévalóságnak, csak az 5 utolsót. Lehet kommentelni ezerrel. Apropó, tudja valaki, hogy lehet ezen az izén látogatottságot mérni?

2009. július 20., hétfő

42

A krisztusi kort jócskán elhagyva bohózati korba léptem (lásd: Douglas Adams). Néhány vélemény név nélkül rokonaimtól-barátaimtól-ismerőseimtől:

„Nem gondoltam volna.”
„Ahhoz képest egész jól tartod magad.”
„Ennyi idő alatt benőhetett volna a fejed lágya.”
„Tartós tejet ne vegyél már!”
„A legszebb férfikor csak most kezdődik!” (Nem, várjunk, ezt két éve mondták.)

A magam részéről csak annyit tennék hozzá, hogy már 40-nél rémülettel konstatáltam, hogy minden valószínűség szerint túl vagyok életem felén. Azóta a rémület már elszállt, a kasza suhogását sem hallom olyan hangosan a fejem fölött (hála a jó égnek, a hallásom is romlik), de azt kikérem magamnak, hogy bizonyos megalapozottnak vélt tudományos értékelések szerint könyvtáram nagy részével sosem kerülök a borítók fogdosásánál intimebb közelségbe! Ez ellen tenni kell valamit!
Rá is jöttem, hogyan oldhatnám meg ezt az első pillantásra reménytelennek látszó helyzetet: csupán az ABC valamennyi betűjét kell memorizálnom, és hozzá még az összes fellelhető írásjel- és szimbólumkészletet. Ha ez mind bekerül a fejembe, időnként csak össze kell rázni, és már elő is állítottam egy újabb könyv szövegét. Ekkor hozzápárosítok egy szerzőt és egy címet (köztudott, hogy eredeti ötleteim tizenéves korom óta nincsenek), és már olvashatok is.
Ezentúl ha valaki találkozik velem, és azt látja, hogy rövid ideig hevesen rázom a fejem, tudhatja, valójában csak egy új könyvbe kezdtem. A végtelen számú majom meg szögreakaszthatja végtelen számú írógépét, és mehet munkanélküli segélyért folyamodni. Legyőztem őket.
Csak tudnám, hová tettem a törölközőmet...

2009. július 17., péntek

Király István leckéje az életről

Elolvastam Stephen (ejtsd: Sztívn!) King A coloradói kölyök című regényét, vagyis terjedelmét tekintve (kb. 160 o.) inkább regénykéjét, amitől amerikai megjelenésekor mindenki megdöbbent, mivel a szerző ezúttal egy közönséges krimit írt. Nos, ez így egyáltalán nem igaz. King nem krimiíró, és ezúttal sem tagadja meg önmagát. Fölvázol ugyan történetében egy lehetséges bűnügyet, de annak megfejtése már őt magát nem, csupán a szereplőit foglalkoztatja. És őket is csak azért, hogy beszélgetéseikből kirajzolódjon három ember, két öreg újságíró és a fiatal gyakornoklány egymáshoz fűződő viszonya. És King, mint azt rendszeres olvasói tudhatják, ebben a legjobb. A kisvárosi lét, a mindennapi problémák és a kisemberek ábrázolásában lazán hozza a kortárs amerikai irodalom bármelyik elismert nagyságának szintjét, mindössze legtöbb esetben megfejeli az életképeket valami egészen hihetetlen sztorival.

A coloradói kölyökben nincsenek természetfölötti rémségek, nincsenek kis zöld emberkék, vérengző bohóc-démonok vagy gyilkos autók, csak egyszerű emberek, akiknek – akárcsak a szerzőnek – lételemük a rejtély. A megoldás pedig azért másodlagos, mert az igazán fontos az út, amelyet bejárva (esetleg) eljutunk odáig.

2009. július 15., szerda

Elhunyt Charles N. Brown

A neves amerikai SF-elméleti magazin, a Locus társ-alapítója, főszerkesztője és tulajdonosa volt. Élt 72 évet, egy Readercon nevű könyves rendezvényről hazafelé tartva, a repülőgépen, alvás közben érte a halál.

Én egyszer találkoztam vele, 2005-ben, a glasgow-i Worldconon, ahol lelkesen mesélt néhány hasonlóan sokat megélt társával SF-emlékeiről. Nagy élmény volt hallgatni.

A Locus 1968-ban indult, egyszerű fanzinként, ám az eltelt évtizedek során nemcsak profi magazinná vált, de népszerű, elismert kritikai fórummá, amelynek értékítéletére világszerte odafigyelnek. 1971 óta osztja közönségdíjait az év legjobbjainak, és kapott is jó néhányat, köztük 29 Hugót. Ezek a díjak természetesen a szerkesztőről legalább annyira szóltak, mint a magazinról. Utóbbi megy tovább, előbbi július 12-én örökre megállt.

1937–2009

2009. július 6., hétfő

Új doboz

Fölraktam baloldalt lent egy új dobozkát a rendszeres olvasóknak, akik ott is nyíltan hirdethetik másságukat. Elég láma vagyok a blog technikai részéhez, úgyhogy ha valami nem működik, tessék sikítani. Valószínűleg jobb híján én is csak sikítani fogok...

2009. július 5., vasárnap

Karl Malden és én

Július elsején elhunyt Karl Malden. Szép kort ért meg, irigylésre méltó 97 évet. Szerepeiből legtöbben bizonyára a San Francisco utcáin Mike Stone-jára emlékeznek, de játszott A tábornokban, A vadnyugat hőskorában, Hitchcock Meggyónomjában és Elia Kazan két híres filmjében is, a Rakpartonban és A vágy villamosában.


Én mégsem ezekből emlékszem rá a legszívesebben, hanem egy 1979-es katasztrófa-scifiből, a Meteorból. Nem mintha akkora ász film lenne, egy a korszak sablonos világpusztító-eposzai közül. Ami miatt annyira kötődöm hozzá, az az, hogy ennek a filmnek írtam életemben először fizetett munkaként magyar feliratot.
A történet röviden a következő: mire 1989-ben leszereltem a katonaságtól, már egy ideje érett bennem a gondolat, hogy korábbi tévés állásomba nincs sok értelme visszamenni, ezért úgy döntöttem, szerencsét próbálok a fordítással. Mivel szenvedélyesen szerettem a filmeket, arra gondoltam, az akkor épp bimbózó videoforgalmazás területén helyezkedem el. Elsők között kezdett a rendszerváltás után hivatalos kazettakölcsönzésbe az Intervideo nevű cég. Fogtam hát magam, elkocogtam svábhegyi központjukba, ahol szembesültem Újhelyi Attilával, a dramaturgiai részleg vezetőjével. Elrebegtem neki, mit szeretnék, és ő rendkívül jóindulatúan nem dobott ki, hanem adott egy kazettát (Woody Allen Bananasa volt), s azzal bocsátott utamra, hogy írjak próbaképp feliratokat az első negyedórához, aztán a többit majd meglátjuk.
Amikor a megszületett eredményt később végigolvasta, újfent nem dobott ki, hanem – mivel akkor már azt is bevallottam neki, gyengém a sci-fi – megkérdezte, volna-e kedvem teljes egészében magyarítani egy fantasztikus filmet. Elképzelhető, hogyan reagáltam. Ez a film lett a Meteor, aminek azóta is különleges helye van a szívemben, Újhelyi Attilával együtt. (Érdekes archív videó látható itt a cégről, ÚA 3 perc 15 másodpercnél kezd beszélni.) Még egy ilyen kaliberű főnökre/mentorra sikerült szert tennem életemben, akihez hasonlóképpen az utcáról estem be... de az már egy másik történet.

2009. június 28., vasárnap

Valamikor réges-régen, a messzi-messzi... Európában?

Megakadt a szemem egy könyvborítón, Lion Feuchtwanger A csúnya hercegnő című történelmi regényének 1978-as Kriterion-kiadásán. Észrevettem ugyanis egy figurát rajta, amiről azóta sem értem, hogy kerülhetett rá. Mindenesetre pszichedelikus élménnyé varázsolja kívülről a könyvet, sőt megkockáztatnám, az egyetlen Star Wars-rajongó polcáról sem hiányozhat a jövőben. (Vagy talán már 30 éve ott is van?) Ó, Teremtőm...

2009. június 23., kedd

Utánuk az özönvíz

Megint egy könyv végére értem (manapság sajnos egyre ritkább eseményként ünnepelhetem az ilyet), és meg kell mondjam, nem volt sétagalopp. Az Európa kiadó 1964-es kötetéről beszélek, címe Özönvíz után.

Mint alcíme is mutatja, a könyv a Gruppe 47 nevű írókör műveiből válogat. A csoportot fiatal szerzők hívták életre 1947-ben, hogy a második világháborút követő gazdasági és társadalmi válságot alkotómunkával vészeljék át. Írásaikkal megpróbáltak hatni környezetükre, de persze környezetük is hatást gyakorolt rájuk, így a művek tele vannak elkeseredettséggel és haraggal, s többségük a háborús élményekhez nyúl vissza. A kötetben (amit Vízkelety András válogatott össze) versek, elbeszélések és regényrészletek váltogatják egymást. A legismertebb szerzők talán Heinrich Böll, Siegfried Lenz és Günter Grass.
Hála a jó égnek, időnként némi szatirikus hang is vegyül a nagy komorságba, és ez jellemző a kötet, meglepetésemre, fantasztikusnak minősíthető novelláira: Wolfgang Hildesheimer „Feljegyzések pudlim, Cassius pályafutásáról” című elbeszélése egy bizarr irodalmi karrier krónikája. Hans Werner Richter (a csoport vezetője) pedig „Az I-korszak végé”-ről ír, amelynek hőse, egy bölcsészdoktor addig aprítgatja a szövegeket analitikus célzattal, míg végül eljut azok elemi részecskéiig, és akaratlanul is végrehajtja a világ első sikeres meta-literáris magfúziós kísérletét.
Mint utólagos kutakodásaim során kiderült, az alkotócsoport nem sokkal a magyar kötet megjelenése után politikai játszmák céltáblájává vált, és 1967-ben tetszhalott állapotba merült, majd egy évtizeddel később hivatalosan is feloszlott. Sic transit... stb.

2009. június 20., szombat

Könyvet kaptam, lájf!

A lelkendezés nem magának a ténynek szól, hiszen időről időre meglepnek engem barátok, rokonok, kiadók és írók könyvekkel. Most azonban Kiss József, a róla elnevezett kiadó vezetője egy fiatalkori kedvencemet küldte el nekem. Ken Goddard Máglyatűz című regényéről van szó, ami annak idején a Rakéta Regényújságban jelent meg folytatásokban. Emlékszem, hogy izgalmamban a körmömet tövig rágva olvastam a terrorista akció történetét, amely a Los Angeles-i olimpia megnyitóünnepségét veszi célkeresztbe. Az újság szerkesztőjének remek húzása volt, hogy a folytatásos krimit pont az olimpia előtt közölte le, még aktuálisabbá téve a benne leírtakat. Ami azt illeti, a regény a maga módján akár fantasztikusnak is tekinthető, hiszen először 1983-ban jelent meg Amerikában, és cselekménye egy évvel később játszódik.


Most már persze jobban észreveszem a hibáit, mint tizenéves fejjel, látszik rajta, hogy sietve készült a magyar változat (erről tanúskodik a négy fordító is), ráadásul elvesztette azt a frissességét, amit első megjelenésekor az időszerűség kölcsönzött neki, de azért így is megmaradt sodró lendületű akciókriminek. És úgy látszik, nem csak én emlékeztem rá szépítő nosztalgiával, hiszen valamiért a kiadó előásta ezt a 25 éves művet, s az eredeti fordításban végre kötetben is megjelentette. Én a magam részéről örülök neki.

És végül egy szerény javaslat a kiadónak: ha már ezt az egy Goddard-regényt leporolta, kiadhatná a szerző más műveit is, amelyek között igazi SF is található (noha krimibe oltva).

2009. június 13., szombat

Idegen dimenziók

Régóta sejtettem már, hogy az SF lassan beszivárog a mindennapi életbe is. Van, aki ufót lát, van, akinek órák esnek ki az életéből egy pillanat alatt... Én tegnap idegen dimenziókra bukkantam a házunk alagsorában.
Történt, hogy feleségem elpanaszolta, nem tudja becsukni a mosógép ajtaját, és ha sürgősen nem teszek valamit, az egész család tiszta ruha nélkül marad. Az első, ösztönös rettenet szerelőt hívatott velem, de amikor az ismerős közölte, hogy ő csak egy hét múlva ér rá, föltűrtem ingujjamat, és magam estem a szerkezetnek. Lekaptam az ajtót, és egy alapos vizsgálat elárulta, hogy a záró pöcköt feszítő rugó lazán lötyög. Affene, gondoltam, ez biztos eltörött. Nosza, szétszedtem az egészet, és láttam, a rugó egyben van. Hosszasan tanulmányoztam, hogy megfejtsem működését, és egyszer csak megvilágosodtam: de hiszen ez fordítva van a helyén!
Ekkor következett a rejtély: eme fordított állapotában a rugóval feszített ajtózáró pöcök egyszer sem működhetett volna, mi viszont (szerelőstül) évek óta nem nyúltunk az ajtóhoz. És hogy a probléma még súlyosabb legyen: a rugó idő közben nem fordulhatott meg csak úgy magától, ugyanis az egész zárszerkezet egy fémtengelyen ül, ami az ajtó szétszedése nélkül meglazulni sem képes.
Az egyetlen magyarázat, hogy a mosógép ajtajának zárszerkezetében ismeretlen dimenziók nyíltak meg, lehetővé téve a rugó megfordulását a fix tengelyen.
Kísérteties, nem?

2009. június 9., kedd

Könyv7... 6... 5...

Szombaton Ünnepi Könyvhéten jártam. Azonnal kiütközött rajtam a tömegiszony, ahogy azt a rengeteg embert megláttam. Szerencsére ez a sokadalom jelentékeny vásárlóerővel is rendelkezett, úgyhogy könyveinket is vitték, mint a cukrot. De én nem azért mentem ki, hogy a forgalmunkat figyeljem, hanem hogy szerzőinket szórakoztassam a dedikálások előtt, alatt és után. Este pedig külön programként összeültünk a négyszögletű kerekasztalhoz, és a magyar SF legjobb művelői (meg a velük tartó hasonszőrűek) verselni kezdtek, az ihletet némi vörösborral is sarkallva. A szabályok egyszerűek voltak: mindenki egy sort írt, azután továbbadta a papírt, hajtva egyet rajta, hogy a következő ne láthassa a korábbi sorokat, legfeljebb az utolsóból a rímhívó szót. Íme egy példa:

Késő este magam vagyok
Sorok közé rímet marok
Holdfény
virít szilikonon
Júliusban Hungarocon
Cerberus ma szabadnapos
Csillag fénye irtózatos
Alszom nyitott szemmel újra
Rossz korsó is
jár a kútra
Űrkalózok megvadultak
A rímek meg vízbe fúltak

Talán mondanom se kell, nagyon jól szórakoztunk.

2009. június 5., péntek

Inkognitóban Budapesten

Az úgy volt... Szélesi Sándor nálunk járt tegnap látogatóban. Sok mindenről beszélgettünk, egy beeső rajongójának még dedikált is, aztán megcsörrent (inkább mondjuk úgy, szimfónikus zeneorgiába kezdett) a telefonja. Nem figyeltem oda, ki hívja és miért, de egyszer csak hozzám fordult, és valami olyasmit kérdezett, tudok-e róla, hogy Robert Silverberg Magyarországon van. Én bambán mosolyogtam, mire átadta a mobilt, és a vonal másik végén Michaleczky Péter elmesélte, hogy az előbb összefutott Silverberggel a Halászbástyán. Én hümmögtem, és magamban csak annyit mondtam: persze, Péterem, tudod, kivel szórakozzál... Mindazonáltal a bogár már ott ült a fülemben, úgyhogy nyomozni kezdtem. Írtam a levelezőlistára, amin Silverberg is, én is rajta vagyunk, és Gordon Van Gelder, a Magazine of Fantasy & Science Fiction főszerkesztő-tulajdonosa azt válaszolta, mintha lett volna szó olyasmiről, hogy Robert mostanában utazik Svédországba. Hát, ez még mindig nem volt túl meggyőző, hiszen Budapest elég messze van Stockholmtól.

Visszahívtam azért Pétert, hogy részleteket szedjek ki belőle, vagy legalább beismertessem vele füllentését. Ő azonban olyan összefüggő történettel állt elő, ami már-már kezdett meggyőzni. A bamba vigyor valami tompa, értetlen haragnak adta át a helyét: Ej, az az ilyen-meg-olyan, hiszen levelezőviszonyban vagyunk, találkoztunk személyesen is, sőt állítólag megénekelt egy cikkében az Asimov'sban, erre nem képes szólni, hogy idejön, annak ellenére, hogy egy kötetét is megjelentettük, RÁADÁSUL KÖNYVHÉT VAN!!!...?

Angival kiadtuk a jelszót: „no more Mr. (ill. Miss) Nice Guy (ill. Girl)”, titkosügynökké képeztük át magunkat, hogy kinyomozzuk az igazságot. Elkezdtük hívogatni a jobb belvárosi szállodákat, és nyomára is bukkantunk a gazfickónak. Ekkor fölhívtam (sikerült alaposan meglepni), és fejére olvastam, micsoda sunyi egy alak (na jó, nem egészen így). Ő nem mentegetőzött, hanem elmesélte, hogy csak egy pillanatra pihent meg nálunk, másnap már indul is tovább Lengyelországba, majd onnan (hogy szép kerekké álljon össze a történet) Svédországba.

Rangrejtve járt hát itt nálunk Majipoor atyja, és amerikai létére angolosan távozott. Szelíden megkértem azért, hogy máskor ilyet ne tegyen velünk. Remélem, legközelebb hosszabb időre jön, és hajlandó lesz találkozni magyar rajongóival. Vagy legalább velem...

2009. június 4., csütörtök

Dicsekvés

Alig látszom ki a munkából, de azért erre mégse mondhattam nemet. Hétvégén megkeresett John Clute és David Langford, hogy lenne-e kedvem részt venni a világhírű Encyclopedia of Science Fiction új változatának szerkesztésében. Természetesen a magyar vonatkozású szócikkekről lenne csak szó, de akkor is! Ha belegondolok, hogy az első kiadás két spirálozott fénymásolat-kötetben van meg (az eredetit még Kuczka Pétertől kaptam kölcsön 1991 táján), a másodikra pedig úgy tettem szert, hogy szintén Kuczka Péter a neki küldött tiszteletpéldányokból ajánlott föl egyet... Az első változat, amire konkrétan saját pénzt költöttem, a Grolier-féle CD-ROM volt. Mindet őrzöm és használom azóta is, most pedig végre készül egy új kiadás, ami csak az interneten lesz elérhető, egyfajta többé-kevésbé zárt körű wikipédiaként, vagyis bárki számára olvashatóan (esetleg előfizetéses konstrukcióban), de csak kevesek számára írhatóan. Hát ebbe a csapatba kerültem én most bele.

2009. május 18., hétfő

Fapados magyar nyelv

A nagynevű W*zza*r légitársasággal volt szerencsém utazni Barcelonába és vissza. Sosem repültem még fapadossal, valami misztikus rettegéssel vártam a megaláztatásokat, azt, hogy még akkor is perselyt tartanak elém, ha nagyobb levegőt találok venni, de meglepő módon igazán normálisan viselkedtek. Még a kézipoggyászt se mérték le colstokkal, hogy megfelel-e az aranymetszés tökéletes, 55x40x20-as arányainak.

Szemet szúrt azonban egyvalami, amit leszek olyan gonosz, és kiposztolok. A helyemen ülve ez a szöveg nézett velem farkasszemet egész úton hazafelé:


(Bocs a homályos képért, a fotózás nem az erősségem...)

2009. május 15., péntek

Barcelona

Na, már megint minden határon túlmentem. Itt vagyok Barcelonában, gyönyörű az idő (tegnap bezzeg zuhogott az eső, remekül eláztam), és rengeteg időm jut majd városnézésre (na persze, délután előadást tartok, és még mindig parázom, hogy fog sikerülni). Anyaggyűjtés ezerrel (az indulás előtt egy órával még könyvet adtam le a nyomdának), és azoknak az angol szavaknak a kijegyzetelése, amik magamtól tutira nem jutnak majd eszembe (így csak a többit fogom elfelejteni). Gracias. Muchas gracias. Tegnap szénsavas ásványvizet akartam venni, erre megleptek valami citromos ízesítésű löttyel. Nem baj, legalább a paella jó volt. Az már csak a hab a tortán, hogy brüsszeli testvéreink napidíjat ígértek, amiről tegnap kiderült, hogy persze, tizenöt nap múlva átutalják a számlámra. Mondtam, legalább egy gitárt szerezzenek, hogy kiülhessek egy aluljáróba kalapozni... Basszus, most jut eszembe, kalapom sincs.
Hogy miről kell majd beszélnem? Az EU-s pályázatírás rejtelmeiről egy rakás fejesnek meg egyéb meghívottnak a kontinens minden sarkából. Hát, ha besülök, még mindig tarthatok kiselőadást a Star Trekről. :-)

2009. május 5., kedd

Személyi kultusz

A régi Galaktika 58. számát olvasom, hogy retrónak valót keressek benne. Eljutottam Czesław Chruszczewski „Boldogok szigete” című novellájáig, és mit látok?
A tudósok munkáját Kuczka Péter professzor irányítja.
A lengyel szerző biztos nem véletlenül adta ezt a nevet egyik főszereplőjének. Semmi kétség, ismerték egymást, hiszen Chruszczewski csaknem egy teljes Galaktika-számban (18.) mutathatta be elbeszéléseit 1976-ban, egy évvel később pedig A kozmosz tüneménye című regénye is megjelent magyarul a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban. És úgy rémlik, a szerző járt is Magyarországon a '80-as évek elején.
Lehet, hogy túlspilázom a dolgot, de nekem ez kicsit fura. És most nem a szerzőt kritizálom, hiszen neki jó viccnek tűnhetett a dolog, ráadásul örült, hogy a nemzetközi legénységhez eszébe jutott egy „egzotikus” magyar név is. Én a szerkesztő érvelését kérdőjelezem meg, amikor beválogatta ezt az írást az antológiájába. Az ő részéről szerintem ez már nem vicc volt, hanem inkább öntömjénezés.
Ami azt illeti, írtak már bele engem is novellába, de mindeddig sikerült ellenállnom a kísértésnek, hogy megjelentessek ilyesmit. Kíváncsi lennék, másnak mi a véleménye erről...

2009. május 3., vasárnap

A kanadai faló

Szóval a hétfő...
Reggel egy parlamentlátogatással kezdtünk. Tudtam, hogy papírok nélkül nem jutunk be, hát igyekeztem nem otthon felejteni a személyimet. Amikor odaértünk a marcona őrökhöz, elkértem Bobéktól is az útlevelüket, mire ők elkerekedett szemmel rám néztek, és azt mondták, azokat a szálloda széfjében hagyták. Na, gondoltam, ennyit a mai programról. Az őrök tovább komorodtak, Bobék tárcájából viszont szerencsére előkerült egy-egy fényképes tb-kártya, így végül bebocsátást nyertünk, azzal az útbaigazítással, hogy a VII-es kaput keressük. Én az előzetes megbeszélésből ugyan X-esre emlékeztem, de gondoltam, a marcona biztos jobban tudja.
Félórás bolyongás következett, mivel rossz kapun mentünk be, és teljesen eltévedtünk. Olyan folyosókon osontunk végig, ahová kísérő nélkül be sem léphettünk volna, és végül az idegenvezetős csoportot is csak késve értük utol. A lényegről azért nem maradtunk le, s a Parlament történelmének és az országgyűlés működésének megismerését követően következhetett az ebéd, ahol egyszeri ember nemigen ebédel: a képviselői étteremben. Minden szép volt és jó, tele hassal indultunk vissza a Moszkva tér felé. Itt elváltunk, és megegyeztünk abban, hogy este értük megyek.
A délután lázas készülődéssel telt, édesapám, a lecsó mestere kitett magáért, kis családommal pedig igyekeztünk valamiféle rendet teremteni a házban, hogy méltó körülmények közt fogadhassuk a vendégeket. A vacsora remek hangulatban telt, Bobékkal sokat beszélgettünk irodalomról és zenéről, kíváncsian hallgatták végig cédék és mp3-ak formájában a magyar rock mérföldköveit, és amikor kiderült, hogy vendégünk gyűjti a régi bakelitlemezeket, megajándékoztam saját elfekvő készletemből néhány érdekesebb darabbal.
Keddre már csak a reptéri transzfer maradt és az érzékeny búcsú. Azt hiszem, mindent összevetve jól sikerült ez a vendéglátás, nagy élmény volt mindkét fél számára, egy igazán rokonszenves házaspárt ismerhettünk meg az eddig csupán misztikus távolságból csodált Robert Charles Wilson és felesége, Sharry személyében. Mi, a szerkesztőség tagjai immár sokkal inkább családtagokként gondolunk rájuk, és reméljük, találkozunk még a következő években.

2009. május 2., szombat

Bob, a mester

Nehogy szó érje a ház elejét, írok akkor találkozásaimról Robert Charles Wilson kanadai szerzővel, akit a Könyvfesztivál idején láttunk vendégül Budapesten.
Először szerdán (22.) láttuk egymást, ami így, ebben a formában nem igaz, hiszen az ő portréja egyrészt kint lóg egy ideje szerkesztőségünk falán, másrészt én is küldtem magamról képeket neki, hogy a reptéren könnyebben megtaláljuk majd egymást. Ez nem is okozott gondot, kb. egyszerre kiáltottunk föl, ahogy feltűntek a szétcsusszanó ajtószárnyak mögül: „Ááá!” A reptérről befelé jövet kollégámmal, Csordás Attilával kicsit aggódni kezdtünk, mert Bob felesége, Sharry sokkal bőbeszédűbbnek tűnt, mint maga a szerző. Aztán kiderült, hogy ő is tud és szeret mesélni, csak föl kell engednie, ami az itteni meleg időben hamar sikerült is neki.
Az esti, írószövetségbeli találkozóra már szószátyáran érkezett, és mindenkit sikerült elbűvölnie. Én ekkor még a háttérbe húzódtam, hogy másoknak is lehetőséget adjak a beszélgetésre. A rögtönzött sörözés/vacsora folyamán azonban már jobban megismerhettem mindkettejüket, már csak azért is, mert melléjük ültem le.
Innentől kis szünet következett kapcsolatunkban, mert Chelloveck kolléga vette át a stafétát, amiről a részletek az ő blogján olvashatók.
Legközelebb szombaton futottunk össze a dedikálás kapcsán, amikor már kiderült, mennyire jól érzik magukat, és mennyire tetszik nekik minden, amit láttak. Még töketlen csikicsukizásunkat is jól viselte Bob a különböző helyszínek között, és nekem a hideg futkosott a hátamon, amikor elképzeltem, hogyan reagálna minderre pl. Szergej Lukjanyenko. Elővezettem, mit szólnának egy hétfő esti lecsó-partihoz, amire megint csak nagyokat bólogattak. Hát így. A legtöbb személyes emléket produkáló hétfői napot majd egy következő bejegyzésben taglalom, nehogy a túl sok olvasnivaló megfeküdje valaki gyomrát.

2009. május 1., péntek

Muphry törvénye

Tessék alaposan elolvasni a címet! Aki Murphynek látta, az nézze meg még egyszer!
Most értesültem róla, hogy létezik egy ilyen változat, amit John Bangsund ausztrál szerkesztő dolgozott ki 1992-ben. A szövege hevenyészett magyarításban:


1. Ha egy szerkesztő vagy korrektor munkáját kritizálod, az általad írottakban is biztos marad valami hiba.


2. Ha egy szerző köszönetet mond neked könyvében szerkesztői vagy korrektori munkádért, abban a könyvben hibák maradnak.


3. Minél hangsúlyosabb az 1. vagy 2. pontban említett szöveg, annál komolyabb a bennük maradó hiba is.


4. Minden könyv, ami a szerkesztésről vagy a stilisztikáról szól, elkerülhetetlenül tartalmazni fog szerkesztési, illetve stilisztikai hibákat.


Hogy ez miért aktuális? Hónapokig dolgoztam együtt Szélesi (egyes mértékadó források szerint Szalai) Sándorral A beavatás szertartása című regényén, hogy tökéletesre csiszoljunk minden mondatot, nevet és jelenetet, erre mi a regény első sora?


„A ház előtt és bal oldalán lágy fű hullámzott, s a ezüstöszöld levelek...”

Hát igen. Már alig látszom ki a fejemre szórt hamu alól.

2009. április 30., csütörtök

Do you speak English?

Úgy látszik, ez az év az angol nyelvű beszéd jegyében fog telni. Ami vegyes érzelmekkel tölt el. Egyrészt élvezem, hogy használhatom és bővíthetem a nyelvtudásom, másrészt azonban frusztrál, hogy mennyi minden nem jut eszembe az élőbeszéd során, vagy esetleg nem úgy jut eszembe, ahogy kéne. Mit is értek ez utóbbi alatt? Ha valakivel angolul próbálok beszélgetni, egyes szavak kitartóan németül bukkannak föl amúgy is selejtes memóriámból. Amivel természetesen az esetek többségében semmire sem megyek. (Persze ez fordítva is működik, ha németül próbálok összerakni egy mondatot, gyakran az angol szavak jutnak eszembe.)
De vegyük sorra, hogy is néz ki ez az év angolban:
  1. márciusban Olaszországban jártam az Euroconon
  2. áprilisban vendégül láttuk Robert Charles Wilsont Kanadából, akivel nem állítom, hogy én voltam a legtöbbet, de azért itt töltött hét napjából négyen sokat kísérgettem
  3. májusban hivatalos vagyok egy barcelonai tanácskozásra, ahol prezentációt kell tartanom
  4. még mindig van valami minimális esély rá, hogy júniusban ellátogasson a Könyvhétre Szergej Lukjanyenko, aki ugyan orosz, de nyilván nem oroszul fogok társalogni vele
  5. augusztusban lehet, hogy én megyek Kanadába, a Worldconra
  6. ha pedig a kiadó ne adj' isten megint nyer EU-s pályázati pénzt, számíthatok rá, hogy újból a nyakunkra küldenek szeptember környékén egy brüsszeli ellenőrt, akinek lyukat kell beszélni a hasába

Most mindenki döntse el maga, panaszkodtam-e vagy dicsekedtem. :-)

2009. április 17., péntek

A Druon-kód

Tudom, Maurice Druon (1918–2009) halálhíre lerágott csont már, három napja megírta mindenki, aki számít. Azt azonban érdekesnek tartom, hogy a megemlékezések végigolvasása után egy bizonyos szempontból (na vajon mi az?) továbbra is hiányérzetem van.

Senki nem említette azt a művét, amivel a fantasztikumot tárgyaló lexikonok és bibliográfiák lapjain is ott szerepel a neve: a Zeusz emlékiratait. A regény mai értelemben vett fantasztikussága persze véleményes, hiszen „csupán” a görög mitológia főistene nosztalgiázik benne bohó ifjúkoráról, miután a modern időkben fölébresztette évezredes szendergéséből egy, az égen átsuhanó rakéta.

Nyilván nem állítanám, hogy ez a könyve a legfontosabb része életművének, de azt hiszem, illő, ha mi, a fantasztikum szerelmesei azért megemlékezünk róla.



Kutakodásaim során még egy érdekességre rábukkantam: a regény részletesebb leírását keresve először a magyar Wikipédián néztem körül, ahol csak a szerzőnek van oldala, a könyvnek nincs. Az angolon ugyanezt találtam, és meglepő módon a francián is. Egyetlen sor a kötetről, az eredeti megjelenés 1963-as dátumával. Illetve a francián szerepelt egy meglepő adalék: a dátumot kiegészítették még egy 1967-es évszámmal, a rövid leírásban pedig az állt, hogy „mitológiai regény két kötetben”. Hmm... A magyar kiadású Európa Zsebkönyv itt van a polcomon, egy kötet, és az egész alig 170 oldal. Mi van? Megnéztem a francia Amazonon, ami kiadást ők fölkínálnak, az 2007-es, és egy kötet, de micsoda kötet! A honlap szerint 430 oldal! Most már tényleg fúrja az oldalam a kíváncsiság. Mivel a magyar első kiadás 1967-es, könnyen lehet, hogy ha Franciaországban meg is jelent egy bővített változat ugyanabban az évben, a mi fordítónk nem abból dolgozott. Azóta, ha jól tudom, csak egyszer jelent meg újra a regény magyarul, de az a fordító nevéből és a terjedelemből ítélve az első egy-az-egyben reprintje volt.

Vajon ezek szerint létezik a Zeusz emlékiratainak egy lényegesen hosszabb változata is franciául? Vagy bejegyzésemmel csak egy városi legenda terjedéséhez járultam hozzá? Remélem, egyszer kiderül az igazság...

2009. április 13., hétfő

Arthur és a robot

A húsvét jegyében családi filmhétvégét tartottunk, aminek keretében összevethettük a rajzfilmek múltját és jövőjét. A kék sarokban egy igazi ős-Disney, A kőbe szúrt kard szállt harcba, a pirosban pedig egy új, a WALL-E.















A kőbe szúrt kard 1963-ban készült Terence Hanbury White Üdv néked, Arthur, nagy király! című, remekbe szabott regényéből, amit mindenkinek csak ajánlhatok. A film persze sok mindent kihagyott, de ugyanakkor többé-kevésbé sikeresen átmentette a könyv bohókás, mégis tanulságokkal fűszerezett hangulatát. A teljesen kézi munkával készült animáció gördülékeny, a sztori pedig tele van vicces jelenetekkel, és az akkortájt még kötelező jellegű dalok sem zavaróak.

A 2008-as WALL-E ugyanakkor kimondottan a mai gyerekek igényeihez tervezett, hiperkinetikus látványosság, benne néhány intellektuálisabb poénnal az idősebb korosztályok számára. A történet itt is bájos, a szereplők limitált lehetőségeikhez képest karakteresek és a teljes egészében számítógépek segítségével tervezett, illetve kivitelezett képi világ valóban lélegzetelállító.

A két film megnézése után azt kell mondjam, szerintem eltérő koruk és elkészítési módjuk ellenére egyaránt szórakoztatók, és azt is remekül illusztrálják így párba állítva, mennyit változott a filmgyártás technikája az elmúlt 45 év során.

2009. április 10., péntek

Olvasónapló

Jeleztem már korábban, hogy olvasok egy krimiantológiát. Nos, a végére értem. Ő volt az:



Az elmúlt év legjobb misztikus és bűnügyi meséi

Szerkesztette: Edward D. Hoch
Kiadta a Textura Kiadó Bt. 1991-ben
Fordította Molnár Éva

Eredeti címe The Year's Best Mystery and Suspense Stories 1990


(A könyvet futólag említettem megemlékezésemben Ed Hoch haláláról, a Galaktika 216. számában.)




Érzelmeim a könyvvel kapcsolatban meglehetősen vegyesek. Kezdjük először is a fordítással! Már a cím is sántít, hiszen a Mystery nem „misztikus”, a Story pedig nem „mese”. Belül hasonló színvonallal találkozhatunk, kerékbe tört magyar mondatok, szó szerint átültetett anglicizmusok és a popkulturális utalások teljes meg nem értése. A szöveg gondozója vagy annyira szerény volt, hogy ki sem íratta magát, vagy nemes egyszerűséggel nem is létezett.

Az eredeti kiadás a szokásos „év legjobbjai” antológia volt, amiből a magyar változat sok érdekességet kihagyott, így a szerkesztő évértékelését (ezt egy nyúlfarknyi kiadói előszó helyettesíti), a legjobb regények listáját, a díjazottakat és a nekrológokat.

Az elbeszélések kellőképp változatosak, időben az ókori egyiptomtól napjainkig, térben az Egyesült Államoktól egészen Japánig utaztatják az olvasót. Az írások stílusa és hangulata is változatos, tehát igazán élvezetes kötet lehetne... de nem akarok már visszatérni a fordításra.

Számomra, aki mindenben a fantasztikumot keresem, két novella volt érdekesebb a többinél. Az egyik a „Kísértet-köz” Peter Loveseytól, mely – ahogy címe is sugallja – kísértettörténet, bár ebbe nem szorult különösebb spiritusz. A másik azonban, James Powell „Siratóének Bohócvárosért”-ja a fantázia valóságos diadalmenete: a szerző egy olyan világot épít föl benne kérlelhetetlen, ám annál abszurdabb logikával, ahol egy várost csupa bohóc lakik, a rendőrtől az utcaseprőig mindenki bohóc, és kötelességszerűen végzi mindennapi életébe fűzve is a maga mutatványait. Ötletes maga a bűntény is, de a legemlékezetesebb mégis Bohócváros lidércnyomásosan vicces alternatív valósága. Az élvezeti szintet csupán egyvalami csökkenti... de szót se többet a fordításról!

2009. április 9., csütörtök

Lelet

Bóklászásaim közben találtam ezt a csodát a neten. Egy 1909-es ős-SF-film, a címe: The Airship Destroyer, rendezte Walter R. Booth. Ha minden igaz, ez az első, ami légicsatát ábrázol, sőt még egy távirányítású robotrepülőgép is szerepel benne! És az egész még 7 perc sincs! Ahogy a klasszikusok mondják: kaland, szerelem, költészet! Ezt látni kell!




Megtalálható a neten egy sokkal szebb kópiája is, de azt sajnos nem sikerült beágyaznom:
http://www.europafilmtreasures.eu/PY/278/see-the-film-the_airship_destroyer

Jó szórakozást!

2009. április 8., szerda

Rengés

Tegnap hallottam először a hírt, hogy vasárnapról hétfőre virradóra földrengés rázta meg Közép-Olaszország nagy részét, köztük azt a városkát is, ahol az Eurocont tartották idén. Azonnal kapcsolatba léptem olasz ismerőseimmel, és megkérdeztem, senkinek sem esett-e baja közülük. Úgy tűnik, mindenki jól van.
Ez sajnos nem vonatkozik arra a közel kétszáz emberre, aki életét vesztette a tragédiában, valamint arról a további 50 ezerről, aki hajléktalanná vált. :-(

2009. április 4., szombat

A toldalékolás örömei

Ma kora reggeli nézelődéseim során lőttem ezt a neten. Egy pillanatra a lélegzetem is elakadt. Ha valaki olvasta, elárulhatná, nem valami poénról van-e szó, mert az lenne az egyetlen mentség egy ekkora rémségre. Íme:

2009. április 1., szerda

Kudarc (és egy új kezdet?)

Riasztó tény, hogy utoljára 1999-ben jelent meg új regényfordításom (Clarke 3001-e). Pedig fordítani imádok, és van is több olyan szerző, akinek magyarra ültetése igazán élvezet. Csak hát az idő... Regényt fordítani ugyanis hosszadalmas folyamat, rá kell hangolódni a szerzőre, sőt olykor külön-külön a szereplőkre, hogy minél hitelesebben adhassam vissza az eredeti szöveget.
Ezzel együtt lelkesen vetettem bele magam tavaly a feladatba, hogy Clarke és Baxter közös Időodisszeia-sorozatának befejező kötetét magyarítsam. Jelenlegi feladatkörömben, a Galaktika és a Metropolis Media irodalmi szerkesztőjeként azonban rá kellett döbbennem: egyéb munkáim mellett csak csigalassúsággal vagyok képes haladni. Pedig beleástam magam a szöveg mélyébe, olyan szinten, hogy nem átallottam már két hibát is jelezni Stephen Baxter felé, ami sajnálatos módon benne maradt a megjelent könyvben.
Egyszóval vérzik a szívem, de ma megszületett a döntésem: átadom a munka oroszlánrészét egy fiatal, tetterős kollégának, aki remélhetőleg megeszi az egészet reggelire, és nekem már csak a szerkesztés és a korrektúra kényelme marad.
Amennyiben jut rá időm a regényírás mellett.

2009. március 31., kedd

Kálvária

Hát, ez a nap... nem volt semmi. Pedig olyan jól elterveztünk mindent! Kolosszeum, Vatikán, Trevi-kút...
Aztán kezdődött a reggel azzal, hogy megtudtuk, Jun kolléga rosszul olvasott egy e-mailt, így a szálloda az eddig hitt árnak a duplájába került. Amikor egy szerény bevásárlással vigasztalódtunk volna, egyszer csak megcsörrent a fent említett személy telefonja, amit hosszú, angol nyelvű társalgás követett. Kiderült, hogy a légitársaság törölte az esti járatunkat, és hirtelenjében úgy döntöttek, helyet szorítanak nekünk egy sokkal korábbin. Természetesen felborult a napirendünk. Vatikán törölve, marad a Forum Romanum és a Kolosszeum. Ezek is inkább csak kívülről, az anyagi források hiányában. Utána pedig irány a reptér!
Amikor kiértünk, szerettünk volna becsekkolni, de az automata nem engedte, a pultnál ülő hölgy meg közölte, hogy valójában nincs is helyünk, csupán várakozólistán vagyunk, és majd meglátják, mi lesz. Kezdtünk bepöccenni, és a lincshangulat tovább fokozódott, amikor azzal az ajánlattal álltak elő, hogy egyvalakit hagyjunk hátra, mert hárman mégis fölférnénk a délutáni gépre. A legkritikusabb pillanatban aztán egyszerre mégis előkerült egy esti járat (majdnem ugyanakkor, mint az eredeti), de így már persze se kedvünk, se pénzünk nem volt visszamenni városnézni.
A sorsunk akkor fordult jobbra, amikor a meg nem nevezendő légitársaság némi morcolánkodás után tisztességes kompenzációt ajánlott fel.

2009. március 29., vasárnap

Negyedik nap, meg ami kimaradt

Kezdjük a szombattal: Jim Walker, egy angol rajongó, aki szabadidejében amatőrfilmeket ír, rendez és vág, megmutatta egy rövid, pár perces etűdjét, aminek címe The Paradigm Machine volt. Hangsúlyozta, hogy mindenben ragaszkodott az amatőrséghez, tehát a közreműködők (őt magát is beleértve) nem kaptak semmiféle honoráriumot. Ennek fényében a film kimondottan zseniális, remek ötletekkel és fantasztikus trükkfelvételekkel (amelyek egy részét észre se vette az ember).
Délelőtt sor került még az Eurocon-díjak jelöltjeinek prezentációjára, valamint a 2011-es találkozó helyszínének megszavazására. Ez, ha minden a tervek szerint alakul, Svédország, pontosabban Stockholm lesz. Majd lezajlott a díjak szavazása is, és következett több órányi ideges várakozás az eredményekre. A voksokat ugyanis még déli egy előtt leadtuk, a díjátadásokra azonban csak este tíz után került sor.
A feszültséget oldandó először beültem Max Grodénchik „dalestjére”, azután Marina Sirtis fellépését is végignéztem. Mint az tegnapi bejegyzésemből már kiderülhetett, előbbi kifejezetten belopta magát a szívembe, utóbbi azonban annál kevésbé.
A gálavacsora még az előző napokban megszokottnál is bőségesebbre sikeredett, majd mindenki köszönetet mondott mindenkinek, és átvonultunk a ceremóniára. Először rengeteg olasz díjat osztottak ki, a legjobb szerzőtől a legjobb DVD-kiadású tévésorozat legjobb utolsó ötpercéig mindent jutalmazva. Az Eurocon-díjak is olasz fölénnyel indítottak, elhozták a legjobb szerző és a legjobb fordító címét, majd a németeké lett a legjobb fanzin és a svédeké a legjobb magazin. Hogy mi lett a legjobb kiadó, azt már tudjuk. :-)


Ma a késői (vagy korai, nézőpont kérdése) fekvés, illetve az óra-előreállítás miatt nem sikerült időben felkelnem, így csúszással indult a nap. A délelőtt maradék részét a csomagolás és a búcsúzkodás – a „jövőre, veled, csak nem ugyanitt” – töltötte ki, de azért jutott idő egy kis könyvvásárlásra is, sőt részt vettem egy beszélgetésen Geoffrey Landisszel és feleségével, Mary Turzillóval.
A déli reptéri buszjáratot sikerrel eltérítettük, így az elvitt minket egészen a római szállodánkig. A gyors lepakolást követően bebarangoltuk a fél várost, amit teleszórtak szeméttel, de ezt ellensúlyozzák a legendás romok, a fantasztikusan jó pizza és az igazi olasz fagylalt.
Meleg van, elfáradtam, megyek aludni.

Három a magyar igazság

Ez a reggel azzal kezdődött, hogy... Francba az egésszel, kit érdekel a reggel?
Megvolt a díjkiosztás, és NYERTÜNK!
A 2005 óta végzett kitartó munka, tárgyalások és prezentációk (valamint ivászatok) sora végre meghozta gyümölcsét, a Metropolis Media elnyerte a legjobb európai SF könyvkiadó címét. Azt hiszem, köszönettel tartozom a cég nevében is azoknak, akik a legtöbbet segítettek e cél elérésében: magyar részről Szélesi Sándornak és Miyazaki Junnak, a nemzetközi mezőnyből pedig Flora Staglianónak, Roberto Quagliának és Borisz Szigyjuknak.
Köszönöm továbbá családomnak, az ügynökömnek... Ó, ez nem az Oscar-gála?
Na jó, hajnali fél öt van, nemrég jöttem meg egy szig. biz. olasz borkóstolásról, ahol a bónusz Marina Sirtis panaszáradata volt, úgyhogy egyelőre ennyi elég.
És ha már bónuszról beszélünk, itt egy elmaradt kép az első napról:



Attila, l'irresistibile

2009. március 27., péntek

Második nap olaszban

Ennek a fele se tréfa! Olasz barátaink nem viccelnek! Náluk a reggeli ugyan csak édes péksütemények piramisa mindenféle lekvárral, meg egyéb édességek, némi füstölt sonkával meg sajttal a pártatlanság látszatának fenntartása érdekében, a vacsora és az ebéd azonban minimum négyfogásos fieszta. Van tészta hússal, tészta hallal, tészta zöldséggel, tészta csokoládéval, tészta tésztával... Legény (vagy leány) a talpán, aki ezt nyolc napon túl gyógyuló önérzetbeli sérülések nélkül megússza – a szálloda ráadásul tele van könyörtelen tükrökkel is. De elég a panaszból, vissza a történethez!
A nap jól kezdődött, sikerült elkapni egy rövid beszélgetésre Bruce Sterlinget, aki aztán dedikálta a magammal hozott Gépezetet. Rengeteg olasz íróval is összeismerkedtem, van, akivel korábban már leveleztem, de személyesen csak most találkoztunk először. Vittorio Catani az egyetlen, aki magyarul olvasható közülük, ám ígérem, ez változni fog. Elisabetta Vernier, a ClipArt szerzője is megérkezett, családostul, egy nemrég született kisfiúval a nyakában.
Megint sétáltunk egyet a városban, kiderült, hogy azért volt tegnap akkora csönd, mert valamit ünnepeltek, ma már kinyitottak a boltok, és embereket is lehetett látni. Pár német turista helybélinek nézett minket, és útbaigazítást akartak. Keserűen kellett csalódniuk, de Szélesivel ketten legalább egészen érthető német mondatokat raktunk össze.
Mint az várható volt, sokan nem az írók miatt érkeztek az Euroconra, hanem hogy a Star Trek hírességeivel találkozzanak. A legfőbb díszvendég közülük Marina Sirtis, aki az Új Nemzedékben Deanna Troit játszotta. Őt eddig csak elsuhanni láttam, mire rájöttem, ki közeledik, már távolodott. Max Grodénchik, avagy Quark testvére, Rom a Deep Space Nine-ban már sokkal társaságkedvelőbb, egész nap az egyszeri emberek között jár, nem átall beszélgetésbe is elegyedni velük. Mi vacsoránál egy asztalhoz kerültünk vele, és meglepetten konstatáltam, hogy pontosan ugyanúgy beszél civilben, mint ahogy a szerepe szerint. Elképesztő figura, és minden érdekli. Rajtuk kívül még néhány forgatókönyvíró meg ilyesmi érkezett sztorizni, enni-inni, híreskedni.
Ma már kezdetüket vették a komoly tanácskozások is, beszámolókkal, szavazásokkal, vitákkal és diplomáciai manőverezésekkel. Lassan felrajzolódnak az érdekvonalak, amelyek mentén a küldöttségek lavírozhatnak saját jelöltjeikkel. Izgalmas játék ez, bár olykor frusztráló.
Lazításként szobánk kényelmi berendezéseivel ismerkedtem: az ablakredőny például kurblira jár, ilyet még nem láttam. A vécélehúzó ugyanakkor egy gomb a falban, a tartálytól jó messze. Ezt be kell nyomni, akkor lezúdul a víz. A gomb bent marad, majd ahogy a tartály újra feltöltődik, lassan ismét kiemelkedik a falból. Érdekes. A legtöbb macerát azonban az okozza, hogy a szoba ajtaja csukhatatlan, csak kulcsra zárható. Ma ennek is megfejtettem prózai titkát: a zár nyelvét fél centivel alacsonyabbra szerelték, mint a lyukat, amibe passzolnia kellene.
Hogy valami örömteli dolgot is írjak, meleg van. Nem tudom, otthon milyen most az idő, de itt nyitott ablaknál lehet aludni. És nem, nem azért, mert az sem csukható...
Na jó, mára elég ennyi, holnap találkozunk!