Szerelmi ámok

Egy mazochista pillanatomban Harlequin-könyv olvasásába fogtam. Egyrészt kíváncsivá tett, mivel képes Nora Roberts ilyen tartósan megmaradni a sikerlisták élén, másrészt az is izgatott, vajon miért választ előszeretettel fantasztikus témát lány- (vagyis nyál-) regényeinek. Egyszer volt... című könyvét szemeltem ki, ami időutazásos SF-nek ígérkezett, romantikus körítéssel.

Amint kézbe vettem a kötetet, pánikba estem, mert a hátsó-belső borító máris folytatással fenyegetett (aminek anomáliás központozású címe [...Hol, nem volt] azóta a végleges borítót is díszíti). Azután rájöttem, hogy a felállás is fordított: a romantikus főfogáshoz jár némi időutazásos SF (zöldség-) köret.

Egy túlkoros szűzlány várja epedve fehér lovon érkező lovagját. Ehelyett űrhajótörött időutazót kap, aki a Mars és a Föld közt ingázva fekete lyukba (!) ütközött, így került vissza a múltba.

Azok a részek, amik nem a szerelemről szólnak, rémálomszerűen primitívek, ahol meg az érzelmekre kerül a sor, ott közhelyek röpködnek a rózsaszín ködben.

Olvasás közben eszembe jutott egy másik, nemrég olvasott könyv, ami többnyire úgyszintén a szerelemről és az emberi kapcsolatokról szólt: Ismerősöm az oroszlán volt a címe, és ukrán kisregényeket tartalmazott.

Ott az egyikben egy bimbózó szerelmet kísérhettem figyelemmel. A fiatal pár egy erdőben sétálgat, és közben elfelhősödött szemmel arról diskurál, milyen szép is lesz kettőjük közös jövője a tervgazdaságban. Ez már nem is rózsaszín köd, hanem vörös.

Egy időre elég volt a nyálból.