2013. november 15., péntek

Keserűek

Két olyan könyvet is olvastam a közelmúltban, amit ismertebb közszereplők írtak. Az egyik egy kisregény, a másik amolyan memoár. Hogy mi bennük a közös? Két tehetséges, megkeseredett ember sző maga köré áthatolhatatlan bulvárlegendáriumot a szürke ötmillió árnyalatából. És eközben olyan mértékű betekintést enged saját lelkivilágába és magánéletébe, hogy az már komolyan zavarba ejtő.
Bagi Iván humorista cseppet sem humoros kötete, az Egy zsugorodás története külsőre fikciós történet, de a családi, baráti, sőt társadalmi relációkból kirekesztett fiatalember kafkai krónikája mögül lépten-nyomon elősejlik a szerző személye. Ez azt eredményezte, hogy olvasói szerepemből én is újra meg újra kizökkentem, és sokkal inkább kukkolónak éreztem magam, aki Bagi ajtajának kulcslyukára tapadva lesi ki legprivátabb titkait. Ráadásul hamar világossá vált, hogy a szerző maga is megvetéssel, lesajnálva kezeli antihősét, aki egyszer csak valójában is zsugorodni kezd, nem csupán embertársai szemében, átvitt értelemben. Valószínűleg az sem vágna földhöz senkit, ha teljesen eltűnne, de a szerző a rövidke történet végére helyreállítja a status quót, mindössze tulajdon, végtelen keserűségéből kölcsönözve valamennyit a kitartó olvasó szájízéül. Az író azonosulását a főszereplővel tovább hangsúlyozza néhány vers, illetve egy interjú a kötet zárásaként.
 

A másik könyvet, Fiala János Kuss!-át tényirodalomként aposztrofálja kiadója és szerzője, ám legalább annyira tele van érzelmekkel, mint egy regény. Eléggé posztmodern is, összevissza ugrál az időben, többször egymás után leírja ugyanazokat az eseményeket, hol bővebben, hol szűkszavúbban, időnként meg-megváltoztatott kontextusba helyezve. Egy rádiós zaklatott stílusban, kapkodva előadott élet- és pályarajza ez, amelyből fájdalmasan rajzolódik elő egy olyan ember portréja, aki az általa fontosnak tartott igazságok keresése, kergetése közben senkit nem kímél, sem önmagát, sem a körülötte állókat, és ezzel fokozatosan lenullázza a karrierjét és a magánéletét.
Egy időben, amíg többet közlekedtem autóval, én is kitartóan hallgattam rádióműsorait, sőt a tévében is meg-megnéztem, de azzal együtt, hogy nagyra tartom eltökéltségét, kitartását és ragaszkodását bizonyos elvekhez, bevallom, kicsit azokat az érzelmeket keltette bennem, mint egy közúti baleset. Az ember lelassít, jól megbámulja a történteket, sajnálkozva a fejét csóválja, megfogadja, ő sokkal óvatosabb lesz, majd gázt ad, és megy tovább a maga útján.
Maga a könyv roppant tanulságos, és azért a keserű szájíznél jóval többet ad, egyebek közt bizarr látleletet napjaink médiacirkuszáról és annak politikához fűződő viszonyáról, de egy pillanatra sem hagyja feledni, hogy a főszereplő mindenki másnál fontosabb.

2013. november 6., szerda

Dugottak még

Újabb könyvet olvastam a közelmúltban annak a hosszabb kísérletnek részeként, melynek keretében ún. női irodalom befogadásával sanyargatom magam. Ezúttal Karen Chance paranormális (minden értelemben vehető) akciósorozatának nyitó kötetét birkóztam le, a Megérint a sötétség-et. A természetfeletti képességekkel rendelkező Cassie Palmer olyan jósnő, aki valóban látja a jövőt (meg a múltat), és ez hasznos eszközzé teszi őt egy gonosz maffiózó kezében. A maffiózó mellesleg még vámpír is, de ez csöppet sem meglepő a sorozat világában, mely egész hadait vonultatja fel a kísérteteknek, farkas- és patkányembereknek, hadmágusoknak és vérszívóknak. Közöttük csetlik-botlik és próbál boldogulni ez az alaposan elcseszett életű hölgyemény, aki a történet elején éppen fellázad ura ellen.


A főhősnő kellőképp szimpatikusnak tűnt, a környező világ pedig olyan tarkán kavargott, hogy már éppen kezdett szórakoztatni a dolog, időnként még el is mosolyodtam egy-egy komikusnak szánt jeleneten. Aztán a könyv közepe felé hirtelen megszakította a cselekmény olajozott futását egy elég részletező, pornóba kívánkozó szexjelenet, majd ez megismétlődött, és egy több mint egy teljes fejezetet megtöltő elő- köz- és utójátékban érte el csúcspontját. Ráadásul a szerző olyannyira a női lélekhez hangolta leírásait, hogy idővel kezdtem kimondottan kellemetlenül érezni magam, és ezt csak tovább fokozta az egyes szám első személyű elbeszéléstechnika. Kedvencem az a rész, amelyikben Cassie egy férfi testébe vetíti ki tudatát, és így zavar le egy menetet egy másik nővel, mindvégig elemezve furcsa érzéseit a nem mindennapi szituációval kapcsolatban. No kérem, ez a bizarr. Nem mintha prűd lennék (aki ismer, tudja), de ennél a könyvnél úgy éreztem, bántóan tönkretette a benne rejlő potenciált az erőszakkal beleszuszakolt, aránytalan helyet elfoglaló XXX-tartalom. Ha belegondolok, hogy még két kötet ott figyel a polcomon a szériából (és további kettőt már meg se vettem), kimondottan lelankad az érdeklődésem.

2013. október 14., hétfő

Feszültség

Olvastam ma reggel egy cikket arról, hogy Donald E. Westlake (Richard Stark néven írt) Parker-regényeit az IDW képregénykiadó keményfedeles, illusztrált sorozatban jelenteti meg. Engem persze nem a cikk lényegi tartalma fogott meg, hanem a hozzá mellékelt kép, ami egyfajta kedvcsináló poszter a grafikus Darwyn Cooke-tól. Rögtön a cím alatt ez a változat szerepelt:


Első ránézésre szinte tapintható a feszültség, amit a központi figura megroggyant válla és a közeledő metrószerelvény sugall. Jóformán biztosra vehető a tragikus végkifejlet.
A cikk alján aztán kiderül, hogy ez csak részlete volt a teljes poszternek, talán nem is a művész, hanem a hírt leközlő Comic Book Resources oldal készítőinek választása. Mindenesetre nagyon ügyes munka. Mert ha megnézzük a teljes eredetit, az már egy egészen másfajta drámát sejtet, ám a kompozícióból a feszültség csaknem teljesen eltűnt. Mindössze a borongósság maradt. Érdekes, mennyire más hatást érhetünk el egy egyszerű körbevágással, nem?


2013. október 6., vasárnap

Nooormális?

Tóth László Pál Félelmünknek végre vége című (kb. saját finanszírozású) kötetének fülszövegét olvastam épp a neten, és az utolsó mondat szíven ütött:

"Ha Orwell állatmesét írt volna, ez a könyv lenne az eredmény."

Ööö, nem, ha Orwell állatmesét írt volna, az Állatfarm lenne az eredmény. Várjunk csak! Hiszen az létezik! Méghozzá 1945 óta. És minden fontosabb nyelvre lefordították már, így magyarul is évtizedek óta hozzáférhető. Sőt, az Európa Diákkönyvtár sorozatában is megjelent, amiből arra lehet következtetni, hogy valamilyen szinten részét képezi az irodalmi tananyagnak. És akkor a filmadaptációkról még nem is szóltam, amikkel szintén találkozhatott a hazai érdeklődő.
Persze egy írónak sem kell mindent tudnia, de a tudatlanságát legalább ne reklámozza!