A mosodacédulák létjogosultsága

Féltéglányi Kafka-novellásköteten rágtam át magam. Jó részét persze már olvastam ezeknek az írásoknak korábban, az „Átváltozás”-tól „A fegyencgyarmaton”-ig, a Diákkönyvtár-féle gyűjteményben, Az éhezőművészben, a Himpellérek társaságában meg más efféle könyvekben. Ez a válogatás – nem, nem is válogatás, inkább ömlesztés, hiszen mindent összelapátoltak bele, ami Kafka életművének rövidebb darabjaiból eddig előkerült – azonban hamar elkezdett az idegeimre menni. Reveláció erejű újdonsággal az eddig nem olvasottak közt nemigen találkoztam, kivéve talán a „Blumfeld, az öregedő agglegény”-t, amelynek zárkózott hőse hiábavalóan próbál szabadulni abszurd látogatóitól. Ugyanakkor soknak éreztem a tölteléket, a hagyatékból összekapart „mosodacédulát”, amik az irodalmároknak nyilván instant élvezetet okoznak, az átlagolvasó azonban csak a fejét vakarja értetlenségében és frusztrációjában. Ennek mélypontja volt számomra a töredékes regénykezdemény, a „Lakodalmi készülődés falun”, mely nem elég, hogy még torzóságában sem összefüggő mű, de mintha más Kafka-írásokból lett volna összeollózva.
Az életmű nagy részének jelentőségét ugyanakkor eszem ágában sincs vitatni. Kafka fontos, nagy hatású szerző volt, akinek még az utóélete is egészen szürreális. Végrendeletében arra kérte barátját, Max Brodot, hogy semmisítse meg addig meg nem jelent kéziratait. Brod ezt nem tette meg, sőt publikálni kezdte Kafka műveit. A nácizmus előretörése idején aztán Palesztinába, a majdani Izrael területére menekült, magával víve a kéziratokat. 1968-ban bekövetkezett halálakor ő a titkárnőjére hagyta a papírokat, és azóta folyik a vita, hogy jogszerűen kit is illetnek. A nézeteltérés immár diplomáciai szintre emelkedett Németország és Izrael között. Mi is a legideillőbb jelző? Alighanem a „kafkai”.