Egyszer volt...

Tízéves koromban jutottam el első és utolsó ízben Svédországba. Az út nem volt felhőtlen, kezdve azon, hogy a nyári szünet elején átmásztam egy kerítésen, és sikerült fönn is akadnom a szögesdróton, ami miatt a karomat több öltéssel varrták össze. A kötést aztán időnként cserélgetni kellett, és végül Svédországban vették ki a varratokat. Hogy hogy kerültem oda? Keresztanyám (édesanyám legjobb barátnője) oda ment férjhez, ők hívtak meg minket vendégségbe. Anyámmal mentünk ketten, vonattal (végtelennek tűnt az út). A memóriámmal az a szörnyű, hogy szép lassan minden kiesik belőle, így erről az időszakról is csak pár impresszióm maradt meg.

Ha jól emlékszem Eric Knight Sam Smallját olvastam kifelé menet, ami egy varázslatos könyv. Mivel azonban túl hamar a végére értem, kellett valami új olvasnivaló. A család magyar nyelvű könyvtára elég korlátozott volt, kénytelen-kelletlen beértem hát a Távolban egy fehér vitorlával, valamint nézegethettem felnőtt fiuk képregényeit – svédül. Akadt köztük jó pár ínycsiklandó horror is.

Keresztapámtól kaptam életem első audiokazettáját, 90 percnyi ABBA-t, amit ő a kocsijában tartott addig. Nekem egyik legbecsesebb kincsem lett, rojtosra hallgattam éveken, sőt évtizedeken át. (Még mindig őrzöm, bár a rajta levő zenéket időközben kiváltottam mp3-akkal.)

Kaptam az utazáshoz egy hülyéknek való, egyszerű automata fényképezőgépet is, amit kisfiúként leginkább arra használtam, hogy itthon ismeretlen, „egzotikus” autókat fotózzak. Később aztán tettünk egy kirándulást észak felé (ők Göteborg környékén laktak), és gyönyörű tájakat is sikerült lencsevégre kapnom. Itthon, az előhívásnál derült ki aztán, hogy én hülyébb vagyok, mint akikre a gyártók gondoltak, és lazán kétszer fényképeztem végig az egy tekercs filmet. A legtöbb képen egymásra úsztatott autó- és tájképek tették egymást kölcsönösen élvezhetetlenné... Persze ha egy csöpp eszem van, megőriztem volna őket, és néhány évvel később kritikai sikert arathattam volna meglepő képi asszociációikkal. Na mindegy, nem lettem fotóművész se...

Emlékszem még a különleges ízű ételekre, az ott először kóstolt savanykás, szénfekete kenyerekre, édeskésen fűszeres szalámikra, tengeri herkentyűkre. Emlékszem keresztszüleim idegen, még általam is fejcsóválva nézett gyereknevelési szokásaira (nem rajtam gyakorolták, van egy nálam fiatalabb lányuk is), emlékszem a négyes számra: „fyra”, amit ők „fűrá”-nak mondanak.

Az évek során rendesen eltávolodtunk egymástól – én nem vagyok nagy levélíró, ők ritkán látogattak el ide –, ezért is örültem, amikor a svédek bejelentkeztek a 2011-es Eurocon megrendezésére. Gondoltam, ha már ott vagyok, ellátogathatok keresztszüleimhez újra.

Emlékszem keresztanyámra, harsány hangjára, nevetésére, arra a fura nyelvre, amit folyékonyan beszélt a magyar mellett. Emlékszem rá, de most már nem látogathatom meg.