2009. augusztus 5., szerda

Közjáték

Sikerült a repülőút első szakasza alatt (bővebben a Galaktika honlapján) végére érnem Katherine Kurtz Deryni Rising című fantasyregényének. Most már bevallom, brahiból kezdtem el, fogalmam sem volt, mit várhatok tőle. Fantasyt viszonylag ritkán olvasok, olyankor igyekszem gondosan válogatni. A szerzőnőt ismerősök ajánlották melegen, és ezt a könyvét – egy hosszú ciklus 1970-es nyitódarabját – a kritika is rokonszenvvel kezelte. Jó, jó, nem Tolkienre számítottam, de mégis valami egyénire. Amit kaptam, az egy fura ötletegyveleg volt, helyszínként egyfajta középkori Angliaszerűséggel, amelyben azonban hangsúlyos szerepet kap a kereszténység mellett egy mágián alapuló alternatív vallás. Ennek híveit (a mágia gyakorlóit) a cselekmény idején éppen üldözik, és ez fontos tényezővé válik egy trónutódlás körüli vitás ügyben.
A 270 oldalas regény meglepő módon szinte teljes egészében zárt terekben játszódik, a szabadban történteket többnyire csak utólagos elbeszélésekből tudhatjuk meg. A világ hangulata ennek megfelelően akár klausztrofobikus is lehetne, de leginkább semmilyen. Egy átlagosnál valamivel gyengébb történelmi regénytől csupán az különbözteti meg, hogy időnként egyik-másik szereplő ráolvasásokat kezd kántálni, kézrátétellel gyógyít, esetleg mágikus jeleket rajzol ujjával a levegőbe, amitől valami felizzik vagy valaki megvilágosodik.
Rafinált cselszövések forgatják fel a királyi udvar rendjét, gonosz varázslatok feszülnek a jóknak, de az egész csiribí-csiribát rózsaszínes flitterekbe bugyolálja a szerző. A koncepció naivitását pedig fekete-fehér, nemeslelkű, illetve velejéig gonosz szereplők hangsúlyozzák tovább. Itt csak végletek léteznek, és ha valaki át is tér egyik oldalról a másikra, azt csupán teljes pálfordulásként élheti meg, egyszeriben szakítva minden korábi erényével vagy hibájával.
Az agyvelőmet azonban a végén dobtam el igazán, amikor a jó és a gonosz képviselői egymásnak feszülnek, és varázspárbajt vívnak. Ennek legfőbb kellékei látszólag a színes fények, melyeknek térhódítása vagy visszaszorulása szemlélteti a csata állását. De ez még semmi: a főgonosz és a főjó hirtelen rögtönzött rapperpárbajba kezd, tökéletesen rímelő, helyzetspecifikus verssorokat vágva egymás fejéhez. Mit mondjak, bizarr élmény volt olvasni, hát még amikor belegondoltam, hogy itt tulajdonképpen élethalálharc folyik!
Száz szónak is egy a vége, ez nem az a könyv, amit szívesen megosztanék olvtársaimmal, legfeljebb ilyen kivonatolt formában. Több időt nem érdemel az életünkből.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése