Anyám könyve

2008. november elején távozott. Négy évtizedet éltünk le együtt, bár amióta saját családom lett, ritkábban láttam. Így visszagondolva megbocsáthatatlanul ritkán. Nyáron, amikor először kezdett panaszkodni a fájdalmakra, még én vittem el őt apámmal együtt kivizsgálásra a veszprémi kórházba. Epekő – nyugtatták őket. Aztán, hetekkel később, jött egy második diagnózis, egy sokkal komorabb: rák. A kór szörnyű gyorsasággal terjedt benne. Az utolsó pillanatig látogattam, és próbáltam fölfogni, mi történik vele. Nem sikerült megértenem, pedig rengeteget olvastam utána száraz szakszövegekben. Még kevésbé értettem azt: miért?

Azóta is emésztem csak a történteket, igyekszem beletemetkezni a mindennapi ügyekbe, családi, baráti, munkaköri teendőkbe. És nem tudom, hogy lehet feldolgozni ezt a hiányt. Egyesek szerint időnként furán viselkedem. Hogy csak azóta-e, fogalmam sincs. Apám legalább megtalálta a kiútját a benne felgyülemlett érzelmeknek. Hónapok munkájával összerakott egy könyvet anyámról, az ő életéről, munkásságáról. Azoknak, akik nem tudják, fiatal kora óta festett, háttértervezőként alighanem a magyar rajzfilmgyártás egyik kulcsfigurája volt, az ő képeinek köszönhette hangulatát a Vuktól a Vili, a verébig számos gyerekkedvenc. Nyugdíjba vonulása óta aztán visszatért a festészethez.

Én végig ott ülhettem a partvonalnál, figyeltem, hogyan dolgozik, hogy telnek meg keze alatt színnel a fehér lapok, vásznak. Büszke voltam arra, amit csinált, és most is büszke vagyok. Ha nem bosszantottam épp föl valamivel, ő is büszke volt rám. Sajnos a rajztudását nem örököltem, de attól még a szépet értékelem. És anyám rengeteg szépséget adott a világnak. Még modell alapján készült képeivel sem egyszerűen dokumentált, sokkal inkább érzelmeket, impressziókat közvetített.

Most már csak ez a könyv van itt belőle. Meg egy szekérderéknyi emlék. Nem könnyű földolgozni, hogy többé nem találkozunk, nem beszélgetünk, nem kártyázunk, nem tévézünk egymás mellett ülve. Nem igazság...