Elolvastam Stephen (ejtsd: Sztívn!) King A coloradói kölyök című regényét, vagyis terjedelmét tekintve (kb. 160 o.) inkább regénykéjét, amitől amerikai megjelenésekor mindenki megdöbbent, mivel a szerző ezúttal egy közönséges krimit írt. Nos, ez így egyáltalán nem igaz. King nem krimiíró, és ezúttal sem tagadja meg önmagát. Fölvázol ugyan történetében egy lehetséges bűnügyet, de annak megfejtése már őt magát nem, csupán a szereplőit foglalkoztatja. És őket is csak azért, hogy beszélgetéseikből kirajzolódjon három ember, két öreg újságíró és a fiatal gyakornoklány egymáshoz fűződő viszonya. És King, mint azt rendszeres olvasói tudhatják, ebben a legjobb. A kisvárosi lét, a mindennapi problémák és a kisemberek ábrázolásában lazán hozza a kortárs amerikai irodalom bármelyik elismert nagyságának szintjét, mindössze legtöbb esetben megfejeli az életképeket valami egészen hihetetlen sztorival.
A coloradói kölyökben nincsenek természetfölötti rémségek, nincsenek kis zöld emberkék, vérengző bohóc-démonok vagy gyilkos autók, csak egyszerű emberek, akiknek – akárcsak a szerzőnek – lételemük a rejtély. A megoldás pedig azért másodlagos, mert az igazán fontos az út, amelyet bejárva (esetleg) eljutunk odáig.
Na most már tudom, hogy mit keresett az íróasztalodon ez a kötet, amikor lefotóztak a Könyvhétben közölt cikkhez. Olyan furcsa volt a sok szakmai cucc mellett :)
VálaszTörlésElolvastam a könyvet, hát King mester kicsit gonosz volt az olvasóval, még ha jól meg is indokolta. Ha stimmelne az időrend, azt gondolnám, hogy a Sötét Torony befejezésére gyúrt - bár az még mindig kevésbé zavaró.
VálaszTörlés