A kanadai faló

Szóval a hétfő...
Reggel egy parlamentlátogatással kezdtünk. Tudtam, hogy papírok nélkül nem jutunk be, hát igyekeztem nem otthon felejteni a személyimet. Amikor odaértünk a marcona őrökhöz, elkértem Bobéktól is az útlevelüket, mire ők elkerekedett szemmel rám néztek, és azt mondták, azokat a szálloda széfjében hagyták. Na, gondoltam, ennyit a mai programról. Az őrök tovább komorodtak, Bobék tárcájából viszont szerencsére előkerült egy-egy fényképes tb-kártya, így végül bebocsátást nyertünk, azzal az útbaigazítással, hogy a VII-es kaput keressük. Én az előzetes megbeszélésből ugyan X-esre emlékeztem, de gondoltam, a marcona biztos jobban tudja.

Félórás bolyongás következett, mivel rossz kapun mentünk be, és teljesen eltévedtünk. Olyan folyosókon osontunk végig, ahová kísérő nélkül be sem léphettünk volna, és végül az idegenvezetős csoportot is csak késve értük utol. A lényegről azért nem maradtunk le, s a Parlament történelmének és az országgyűlés működésének megismerését követően következhetett az ebéd, ahol egyszeri ember nemigen ebédel: a képviselői étteremben. Minden szép volt és jó, tele hassal indultunk vissza a Moszkva tér felé. Itt elváltunk, és megegyeztünk abban, hogy este értük megyek.

A délután lázas készülődéssel telt, édesapám, a lecsó mestere kitett magáért, kis családommal pedig igyekeztünk valamiféle rendet teremteni a házban, hogy méltó körülmények közt fogadhassuk a vendégeket. A vacsora remek hangulatban telt, Bobékkal sokat beszélgettünk irodalomról és zenéről, kíváncsian hallgatták végig cédék és mp3-ak formájában a magyar rock mérföldköveit, és amikor kiderült, hogy vendégünk gyűjti a régi bakelitlemezeket, megajándékoztam saját elfekvő készletemből néhány érdekesebb darabbal.

Keddre már csak a reptéri transzfer maradt és az érzékeny búcsú. Azt hiszem, mindent összevetve jól sikerült ez a vendéglátás, nagy élmény volt mindkét fél számára, egy igazán rokonszenves házaspárt ismerhettünk meg az eddig csupán misztikus távolságból csodált Robert Charles Wilson és felesége, Sharry személyében. Mi, a szerkesztőség tagjai immár sokkal inkább családtagokként gondolunk rájuk, és reméljük, találkozunk még a következő években.