Nehogy szó érje a ház elejét, írok akkor találkozásaimról Robert Charles Wilson kanadai szerzővel, akit a Könyvfesztivál idején láttunk vendégül Budapesten.
Először szerdán (22.) láttuk egymást, ami így, ebben a formában nem igaz, hiszen az ő portréja egyrészt kint lóg egy ideje szerkesztőségünk falán, másrészt én is küldtem magamról képeket neki, hogy a reptéren könnyebben megtaláljuk majd egymást. Ez nem is okozott gondot, kb. egyszerre kiáltottunk föl, ahogy feltűntek a szétcsusszanó ajtószárnyak mögül: „Ááá!” A reptérről befelé jövet kollégámmal, Csordás Attilával kicsit aggódni kezdtünk, mert Bob felesége, Sharry sokkal bőbeszédűbbnek tűnt, mint maga a szerző. Aztán kiderült, hogy ő is tud és szeret mesélni, csak föl kell engednie, ami az itteni meleg időben hamar sikerült is neki.
Az esti, írószövetségbeli találkozóra már szószátyáran érkezett, és mindenkit sikerült elbűvölnie. Én ekkor még a háttérbe húzódtam, hogy másoknak is lehetőséget adjak a beszélgetésre. A rögtönzött sörözés/vacsora folyamán azonban már jobban megismerhettem mindkettejüket, már csak azért is, mert melléjük ültem le.
Innentől kis szünet következett kapcsolatunkban, mert Chelloveck kolléga vette át a stafétát, amiről a részletek az ő blogján olvashatók.
Legközelebb szombaton futottunk össze a dedikálás kapcsán, amikor már kiderült, mennyire jól érzik magukat, és mennyire tetszik nekik minden, amit láttak. Még töketlen csikicsukizásunkat is jól viselte Bob a különböző helyszínek között, és nekem a hideg futkosott a hátamon, amikor elképzeltem, hogyan reagálna minderre pl. Szergej Lukjanyenko. Elővezettem, mit szólnának egy hétfő esti lecsó-partihoz, amire megint csak nagyokat bólogattak. Hát így. A legtöbb személyes emléket produkáló hétfői napot majd egy következő bejegyzésben taglalom, nehogy a túl sok olvasnivaló megfeküdje valaki gyomrát.
Először szerdán (22.) láttuk egymást, ami így, ebben a formában nem igaz, hiszen az ő portréja egyrészt kint lóg egy ideje szerkesztőségünk falán, másrészt én is küldtem magamról képeket neki, hogy a reptéren könnyebben megtaláljuk majd egymást. Ez nem is okozott gondot, kb. egyszerre kiáltottunk föl, ahogy feltűntek a szétcsusszanó ajtószárnyak mögül: „Ááá!” A reptérről befelé jövet kollégámmal, Csordás Attilával kicsit aggódni kezdtünk, mert Bob felesége, Sharry sokkal bőbeszédűbbnek tűnt, mint maga a szerző. Aztán kiderült, hogy ő is tud és szeret mesélni, csak föl kell engednie, ami az itteni meleg időben hamar sikerült is neki.
Az esti, írószövetségbeli találkozóra már szószátyáran érkezett, és mindenkit sikerült elbűvölnie. Én ekkor még a háttérbe húzódtam, hogy másoknak is lehetőséget adjak a beszélgetésre. A rögtönzött sörözés/vacsora folyamán azonban már jobban megismerhettem mindkettejüket, már csak azért is, mert melléjük ültem le.
Innentől kis szünet következett kapcsolatunkban, mert Chelloveck kolléga vette át a stafétát, amiről a részletek az ő blogján olvashatók.
Legközelebb szombaton futottunk össze a dedikálás kapcsán, amikor már kiderült, mennyire jól érzik magukat, és mennyire tetszik nekik minden, amit láttak. Még töketlen csikicsukizásunkat is jól viselte Bob a különböző helyszínek között, és nekem a hideg futkosott a hátamon, amikor elképzeltem, hogyan reagálna minderre pl. Szergej Lukjanyenko. Elővezettem, mit szólnának egy hétfő esti lecsó-partihoz, amire megint csak nagyokat bólogattak. Hát így. A legtöbb személyes emléket produkáló hétfői napot majd egy következő bejegyzésben taglalom, nehogy a túl sok olvasnivaló megfeküdje valaki gyomrát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése