irodalomkukac

Könyves új évet!

2012-01-22T19:50:00.003+01:00

Már azt hittem, sosem jutok hozzá, hogy ide fölrakjak valamit, de aztán kaptam ezt a videót, megnéztem, és úgy döntöttem, minél több embernek látnia kell. Jó szórakozást!

Lerántatlan lepel

2011-11-05T11:46:00.004+01:00

A második világháborús francia ellenállás magyar hőse visszalátogat régi kalandjai színhelyére, majd értelmiségi naivsága okán politikai és alvilági játszmák dróton rángatott bábjává válik. Közben olyan emberekbe botlik bele, mint Pablo Picasso, Marc Chagall, Gore Vidal, Alberto Moravia vagy Lengyel Menyhért.
Ungvári Tamás determinista kalandregénye új borítóján ugyan a „misztikus” jelzőt kapta, ez azonban csak az olvasó megtévesztésére szolgál, valamint az aktuális trendek meglovagolására. Amit az ember ehelyett kap, szerencsére az se kevés, egy letagadhatatlanul magyar művész-krimi, amelyben Krisztus állítólagos szemfedője csupán az angolszász irodalomban McGuffinnak nevezett eszköz szerepét játssza, az események katalizátoráét, amiről végső soron semmi újdonság nem derül ki, mindössze valódi és látszatérdekek célpontjaként keveri a szálakat.
Ungvári minden lehetőséget kihasznál, hogy csillogtassa nem mindennapi műveltségét, és ebből akár a gondolkodó ember Da Vinci-kódja is kikerekedhetett volna, de az eredmény így, immár harmadik kiadásban is élvezetes. Csak kicsit lelombozó. Pont mint a magyar valóság. Akkor és most.

Fontos!

2011-10-20T07:39:00.003+02:00

Kedves ismerőseim, olvasóim! Aki hallja, adja át!

Mivel a hét elején egy "kedves" ember szíveskedett meglovasítani a táskámat a laptopommal (és az e-olvasómmal) együtt, nemcsak visszasüllyedtem a dinoszaurusz-időszámításba, de minden kontaktom is elveszett, valamint a teljes levelezésem 5-6 évre visszamenőleg. (Tudom, biztonsági mentések, blablabla... Sajnos a technika ördögének különösen gonosz játéka folytán nemrég elszállt két merevlemezem is az ilyen mentésekkel.)

Na szóval, igen hálásan megköszönném, ha minden érdeklődő dobna nekem egy mélt, hogy újra megtudjam a címét, valamint akinek kézirata (regénye, novellája, fordítása) volt nálam, az is újraküldené, ugyanis minden, de minden elveszett. Ha a jövő hónapban gond nélkül megjelenik a Galaktika, az csak a csodának (és némi igen kemény munkának) lesz köszönhető.

Így múlik el...

2011-10-15T11:59:00.004+02:00

Különösebb kommentár nélkül egy rövidke videó a felnövekvő új nemzedékek viszonyáról a nyomdatermékekhez. Ők már így nőnek fel. Vajon jelent majd nekik egyáltalán bármit egy 100-200 éves könyv tapintása, illata? Áhh, ennyire nem lehetek öreg...

(Már a videó címe is magáért beszél: „A magazin az egy iPad, ami nem működik”.)

Még élek

2011-09-09T09:15:00.006+02:00

Kicsit sűrűre sikeredett az utóbbi pár hónap, mind a munka, mind a családi élet frontján. Ezzel együtt semmi bajom, csak az időm fogyatkozott meg még jobban. Nem is ígérgetek, inkább írom a bejegyzéseket, ahogy sikerülnek.
Egyik legfrissebb olvasmányélményem Vári Attila Lassított lónézés című novelláskötete. Ez egyrészt megint ráébresztett, mennyire jó író a szerző, másrészt kezembe adott egy idézetet is, mely amellett, hogy az ő ars poeticájának tekinthető, nekem is szimpatikus.

„...minden bizonnyal élnek, de mert semmi sem érték szemükben az életen kívül, azért csak dolgozni tudnak, alkotni soha. Egyformák mind, nem él bennük a becsvágy, hogy kiválni, többet adni, mint a többiek. Értelmetlen világ, olyan, mint az örökmozgó, mely energiát nem ad és nem kíván. Haszontalan tehát, mint ahogy azzá válna Földünk is, ha nem vágyódnánk más bolygókba menni, ha csak születnénk, meghalnánk, és nem hinnénk, hogy az örök körforgásban minden halál egy kezdetet jelent.”

Ajánlom e sorokat minden űrkutatási szervezet és az azokat támogató kormányzatok figyelmébe is.
A szöveget amúgy a szerző Casanova szájába adja, az azonos című kisregényben, egy beszélgetőtárs történetére reagálva, aki fantasztikus világot járt meg. Ez az írás – a kötet több más elbeszélésével ellentétben – mégsem fantasztikus. Vári Attila tehetségéhez mérten méltatlanul keveset emlegetett, erdélyi származású magyar író. Ez a kötete 1985-ben jelent meg, de több mint egy évtizeddel korábban keletkezett novellák is vannak benne.

Hol is hagytam abba?

2011-06-28T08:22:00.003+02:00

Ja, szóval Eurocon, Stockholm, szombat délután. Kezdett aggasztóvá válni a pénzhiányom, úgyhogy nekiálltam kideríteni, miért nem tudom használni a kártyámat, ami régebben már teljesen bevethetőnek bizonyult külföldön. Miközben kitartóan dolgoztam mobilszámlám meghatványozásán, észrevettem, hogy egy lány furcsán méreget. Megnyugodva konstatáltam, hogy még mindig jóképű fiú vagyok, de amikor befejeztem a telefonálást, ez a lány odajött hozzám. Egy lopott pillantás a kitűzőjére elárulta, hogy az egzotikus Oris névre hallgat.

Aztán megszólalt. Magyarul. Kiderült, hogy igazából Orsi, és a skandináv, de főleg a finn és svéd SF iránti mániája vezérelte Stockholmba. Beszélgettünk sokat, aztán benéztünk egy ünneplésre, ahol a horvátok, oroszok, ukránok és angolok egymással versengve próbáltak minket (meg mindenki mást) az asztal alá itatni.

Ennek megfelelően vasárnap fájt a felkelés, de végül csak útnak eredtem. Mivel az egész hétvégém annak jegyében telt, hogy többet tudjak meg a helyi fantasztikus irodalomról, ismét próbát tettem egy előadással ebben a témában, ám mint a korábbiak, ez sem szolgált érdemleges információval. A fura az egészben az, hogy hiába mentem el Stockholmig, a legtöbb hasznos infót egy magyar lánytól kaptam.

A nap további része a kapcsolatépítésről szólt. Beültem pár programra, beszélgettem finnekkel, svédekkel, románokkal, szlovákokkal, csehekkel, este pedig sor került a Dead Dog Partyra is, az efféle események hagyományos búcsúztató ivászatára – egy helyi belga sörözőben.

Elbizakodottan és jó hangulatban indultam haza, bár az eső ismét rákezdte. A metrókon még minden rendben ment, aztán fölpattantam az első ismerős buszra – mint utólag kiderült, rossz irányba. Mire észbe kaptam, már az autópályán robogott velem, úgyhogy amint tudtam, leszálltam. Visszafelé azonban semmi jót nem ígért a menetrend, órákig vacoghattam volna a megállóban, hát elindultam haza gyalog, hegyen-völgyön át, a szakadó esőben.

Senkinek nem kívánom ezt az élményt. A szállodában már csak elnézően mosolyogtak, amikor éjjel egy körül betámolyogtam bőrig ázva. Nyilván elkönyvelték, hogy ez valami hobbi nálam.

A hétfő sokkal kellemesebb volt, Orsi, aki korábban élt már itt, megmutatta nekem Stockholm látványosságait. Lejártuk a lábunkat, néha futottunk az eső elől, de időnként azért a nap is kisütött. Este elváltunk, ő ment a dolgára (bevonatozni Svédországot és Norvégiát), én meg hullafáradtan bezuhantam az ágyba.

Kedden már csak vásároltam, aztán összecsomagoltam, és megpróbáltam valamennyit dolgozni a pályaudvaron meg a reptéren, végül gyorsan elrepült a repülőút is Pék Zoli és kedves barátnője társaságában. Itthon pedig várt rám a mókuskerék, egy újabb Galaktika-leadással.

A szombat kedden kezdődik

2011-06-21T11:28:00.003+02:00

Vázlatosan összefoglalnám a továbbiakat. A szombat a munka jegyében telt, prezentációk hallgatásával és tartásával, szavazásokkal meg más effélével. Sikerült egy előadást is meghallgatnom, amin svéd, angol és finn megmondóemberek az idei Hugo-jelöltek esélyeit latolgatták. Próbáltam a könyvárusoktól valami svéd SF-et is fölhajtani, de döbbenetemre csak a vállukat vonogatták. Pedig mintha emlékeztek volna egy antológiára…
Végül Sam Lundwall magazinjának, a Jules Verne Magasinetnek két számát vettem meg. Az egyikben találtam egy darab hazai novellát, a másikban pedig Harry Harrison beszámolóját budapesti ebédjükről az 1988-as World SF találkozón, Brian Aldiss, Norman Spinrad és Lundwall társaságában – a borítón még egy fotó is mutatta a díszes társaságot.
Kábé öt perccel a magazinok megvásárlása után kisebb csoportosulásra lettem figyelmes. Idősebb, öltönyös férfit kérdezgetett mindenki, aki csak a közelébe jutott. De hiszen ez maga Lundwall! – kaptam észbe, és visszafogottan furakodni kezdett. Amikor éppen levegőt vett, és kis csend állt be, előkaptam régi, magyar kiadású könyvemet (Visszatérés a Földre – Alice világa), neki szegezve a kérdést, látott-e már ilyet. Kiderült, hogy igen, sőt nem győzött nyugtatgatni, hogy ki is fizették. Fölidézte, hogy járt ő már Budapesten is, mire legott előkaptam a nemrég vásárolt magazint, és megmutattam neki. Egészen meghatódott, és mesélni kezdte emlékeit, kérdezte, mi van Kuczka Péterrel és Szentmihályi Szabó Péterrel, élnek-e még.
Aztán bevonultunk a díjátadó ünnepségre, amin természetesen Lundwall is díjat kapott, mivel korábban egyhangú szavazással megválasztottuk az év Európai Nagymesterévé. Az ESFS díjait a szerzők közül Alastair Reynolds nyerte, a legjobb képzőművész David Hardy lett. A kiadók közül a veterán Lenizdatot tüntették ki, míg a magazin-díjat megosztva kapta egy horvát lap és egy orosz weboldal. A promóteri díjat egy angol és egy orosz vitte holtversenyben (gondolom, azóta kettéfűrészelték már), az idei legjobb fordítót viszont szerénységem tiltja, hogy megnevezzem.
A teljes lista amúgy itt olvasható.

Folytatás következik (hiszen még a szombatnak sem értem a végére).

Elvesztem (de azért megvagyok)

2011-06-18T09:30:00.002+02:00

Az első nap jó része a beszerzések jegyében telt. Tájjellegű enni- és innivalókat vettem, heti bérletet, amivel közlekedhetek, és ráadásnak egy kiadós megfázást is beújítottam. Az utóbbinak kettős oka van, ami a következő három: Az esőről, ugye, már meséltem, azt ernyő nélkül kellett abszolválnom, de viszonylag jól megúsztam. Ennél komolyabb, ami az első este még nem tűnt föl nekem, mégpedig hogy veszett hideg van a szobában. Mivel ezt a kinti hőmérséklet nem igazán indokolja, alighanem légkondival érik el. Kezdeti aggodalmamat, hogy hűtő híján hogy fognak megmaradni a kaják, ez gyorsan eloszlatta: az egész szoba egy marha nagy frizsider. No és aztán jött a fürdés. A zuhany csapját csutkára tekertem, hogy legalább a vízsugár alatt fölmelegedjek. Nem úgy megy az! A víz legnagyobb meglepetésemre egyre hidegebb lett. Pedig tisztán látszott a csapon a jelölés, merre kell tekerni meleg és hideg irányba. Amivel nem számoltam, az az, hogy a trükkös svéd szakik fordítva kötötték be a cuccot. Hála a jó égnek, hideg irányba forgatva a csapot, megérkezett a meleg víz. Persze addigra már az orromból is jégcsapok lógtak, és sűrűn szidalmaztam a Valhalla minden lakóját.
A bevásárlás ezután már gyerekjátéknak ígérkezett. Eltekintve attól, hogy fizetéskor kiderült, a kártyámon valamiért nem jelent még meg a pénz, amit rátöltettem a biztonság kedvéért, váltani pedig még mindig nem volt alkalmam. És hiába van köpésnyire egy pláza meg egy IKEA is, váltóhelyet egyikben sem találtam. Sebaj. Legaláb a buszjegyárusító helyet is csak másodjára találtam meg. Ja, és a buszmegállók menetrendjein (amik voltaképpen gagyi fénymásolt A4-es papírlapok plasztikborítás védelmében) gyönyörűen feltüntetik ugyan az indulási időket, de a megállókat már nem, így az egyszeri ember az első napján idegen földön csak retteghet, hogy esetleg az ellenkező irányba bumlizik el.
Lényeg a lényeg, bekeveredtem a metróállomásig, ahol először is heti jegyet akartam venni. A pasas a pénztárban megértően végighallgatott, majd közölte, euróért ő nem ad nekem semmit, menjek el pénzt váltani. Semmi gond, még ajánlott is helyet. Végigvártam a soromat, váltottam, majd visszamentem. Mire ugyanaz a pasas megértően közölte velem, hogy remek, de ő nem árul heti jegyet, menjek oda, ahol azt is adnak. Grrr!
Már csak a metróval kellett megküzdenem, mert elsőre kissé megkavarta az agyamat a párhuzamos és elágazó vonalak rendszere. És elismerem, a tájékozódás terén is kihívásokkal küzdök, aminél már csak a svédtudásom gyengébb. Így aztán a rendezvény helyszínére jókora késéssel érkeztem, bebóklászva előbb a városnegyednyi egyetem (meg a mellette levő kórház) teljes területét. A végén egy stadionnál lyukadtam ki, ahol tévés közvetítőkocsik sorakoztak és nagyon hangoltak valamire. (Hmm, csak nem Wolf Katit várták? Ha igen, az a nő üldöz engem.)
Ó, míg el nem felejtem: előző blogbejegyzésemre váratlan reakció is jött, egy sms Pék Zoli barátomtól, hogy most olvasta, és ő is Stockholmban van. LOL! Miután megbeszéltünk egy randit, a kapuban ő maga fogadott, úgy, hogy előtte végigülte helyettem a megnyitót. Legalább beleszagolhatott egy Euroconba ő is. Szerencsére jutott időnk egy kiadós beszélgetésre is.
Az már nem is szokatlan egy ilyen rendezvényen, hogy az ember hol egy Charles Strossba botlik, hol egy Ian McDonaldba, hol meg egy Roberto Quagliába. Engem elsősorban a helyi írók és szerkesztők érdekeltek, mint például Ahrvid Engholm és John-Henri Holmberg. Ha egy kis szerencsém lesz, még gyerekkorom nagy kedvencével, Sam Lundwall-lal is találkozhatok.
Kicsit még megváltottuk a világot, különös tekintettel a cider alattomos természetére, de a továbbiakról majd legközelebb, mert most indulnom kell, de izibe.

Megint úton

2011-06-17T10:43:00.001+02:00

Hol is kezdjem? Talán ott, hogy előre tudtam, rázós lesz ez az út. Mivel a repülő indulása eleve este hét utánra volt kiírva, sejtettem, hogy normális időben nem érkezem meg Stockholmba, de arról fogalmam se lehetett, miket tartogat még számomra a nap…
Először is a poggyászleadós sorbanállásnál ismerős arc (orr) tűnt fel: Wolf Kati, aki, mint később megtudtam, háromszor is fellép a hétvége folyamán a skandináv országban. Menő dolog lett a fapados. Hátha hazafelé a Stonesszal utazom…
Na szóval, a kötelező negyedórás csúszást követően a gép kigurult a kifutóra, majd közölték, hogy most szépen elindulunk vissza, mert az egyik utas rosszul lett. Őt levették a gépről, a többieknek meg a kézipoggyászukról kellett számot adni egy biztonsági ellenőrzés során. A testüregi motozás legnagyobb sajnálatomra elmaradt. Mindeközben alaposan jutott időm végiggondolni, mit hagytam otthon, mert ez az ilyen utazásoknál szinte kivédhetetlen. Meglepő módon semmi nem jutott eszembe.
Végül laza egyórás késéssel szállt föl a gép, és én számolgatni kezdtem, hogy az összes csatlakozásomat a város felé le fogom késni – mert azt mondanom sem kell, hogy a Lég Varázslója által Stockholmként feltüntetett úti cél valójában jó 100 kilométerre volt a fővárostól.
Az utazást kéziratolvasással töltöttem meg beszélgetéssel, de sem a mellettem ülő kedves lány, sem a maximumra csavart légáramlat nem tudta feledtetni, hogy a mögém telepedő figura kábé egy éve nem cserélhette már le műszálas pólóját.
A leszállás külön tragédia volt, a pilóta olyan gyorsan ereszkedett le, hogy azt hittem, a dobhártyámat végül majd a kabinfalról kell lekaparni. De végre megérkeztem – igaz, fél-süketen –, és nekiállhattam kitalálni, hogyan tovább. Elvégre nem szívesen éjszakáztam volna a tundrán.
Mint előre sejtettem, az összes értelmes csatlakozást lekéstem, ami azért volt kínos, mert az egyetlen elérhető buszjárat a városközpontba vitt be, megállás nélkül – menet közben pedig félút körül integethettem a szállodának, ahová vissza kellett még jutnom.
A kellemes meglepetés egy másik ismerős arc volt a buszállomáson, ám ez szakállasabb. Mikor leszólítottam, előbb gyanúsan méregetett, miután azonban tisztáztuk, hogy egyaránt az Euroconra érkeztünk, megnyugodott valamelyest. A következő találkozót szervező horvát csapat egyik oszlopos tagja volt az, élete párjával. Legalább lehetett kivel beszélgetni az utazás következő szakasza alatt, mert…
A buszsofőr közölte, hogy a menetidő általában 80 perc – majd hozzátette: de most épp lezárták az autópályát. Vagy két órán át kacskaringóztunk mindenféle erdei utakon, és mire Stockholmba értünk, már a metró sem járt. Remek. Rövid keringőzést követően a főpályaudvaron, mivel éjjel egy felé járt már az idő, úgy döntöttem, egy életem, egy halálom, én taxiba vágom magam.
Pillanatok alatt behálózott az afrikai taxismaffia, és olyan alkudozásba keveredtem, amilyet tunéziai rémnyaralásom óta nem kellett átélnem. Végül megállapodtam az egyik sofőrrel, minek eredményeként őt majdnem meglincselték – de én attól tartottam, nekem is közel már a vég.
Percek teltek el azzal, hogy vártam, mikor áll le valami félreeső mellékutcában, és forgat ki minden nálam lévő vagyontárgyból lesben várakozó cimboráival. Aztán amikor már harmadszor kellett jeleznem neki, hogy a GPS mozgó nyila igazából nem dísz, hanem a követendő útirányt jelzi, kezdtem sejteni, hogy a fickó mégsem annyira dörzsölt útonálló – főleg mivel az összeget előre kialkudtuk, tehát nem igazán fűződött érdeke az eltévedéshez.
Amúgy itt még éjfélkor is alkonyi derengés uralkodott, és vörös volt az ég alja. Mire azonban a szállodához értünk, mégiscsak teljesen besötétedett. De legalább az előrejelzett eső nem érkezett meg, sőt kellemesen langyos volt az idő. A portást szerencsére nem kellett fölkeltenem, és könyörületes gyorsasággal hozzájutottam a szobakulcshoz… ami természetesen nem nyitotta az ajtót. Illetve mégis, de akkor már őrjöngve rángattam mindent, amit csak lehetett. Bejutván meg bezárni nem tudtam, és amikor idegesen föltéptem, a frászt hozta rám a portás, mert ott állt tőlem tíz centire, az ajtó túloldalán. Ordításomra, hála az égnek, nem csődült össze tömeg, a pasi meg igyekezett megnyugtatni, az a zár voltaképp dísznek van ott, ha egyszer becsukom az ajtót, kulcs nélkül senki sem juthat be. Idegrángásaimat a svéd tévé adásával csillapítottam, majd álomba merültem…
Reggelre pedig megérkezett a várva várt (?) eső, és végre eszembe jutott, mit hagytam otthon: az ernyőmet.

Ünnep utáni kijózanítós találós

2011-04-26T08:54:00.003+02:00

Cnerefföld közismertebb neve.
Ez az az ország, ahová legfeljebb ajánlólevéllel lehet bejutni.
Megfejtés (ha mástól addig nem érkezik) hamarosan a megjegyzésekben.

Androidos Galaxyt kaptam, lájf!

2011-04-14T09:18:00.004+02:00

Mármint nem telefont, hanem egy számot az amerikai Galaxy SF-magazinból, amiben történetesen volt egy androidos novella is. :)

A magazin irigylésre méltó 160 oldalas terjedelmét szinte teljes egészében a szöveg teszi ki, alig néhány oldalnyi illusztrációval és hirdetéssel. Sam Reed barátomtól kaptam kölcsön azzal, hogy megtalálom benne Fred Pohl Átjárójának eredeti befejezését, amit a szerző végül lehagyott a könyv végéről – annak magyarázatával együtt, hogy miért. Ahelyett, hogy csak ezt olvastam volna el, nekiálltam, és elejétől a végéig átrágtam magam a lapszámon. Az irodalmi tartalmat két kisregény és két novella adta, plusz egy folytatásos regény befejező része, no ezt az egyet kihagytam.

De nézzük a részleteket: a folytatásos A Dosadi kísérlet volt Frank Herberttől, ez magyarul is megjelent, kötetben. Charles Sheffield novellája két kóklerről szólt, akik ezúttal (egy ciklus ikszedik darabjáról lévén szó) a Marson nyitnak ügyvédi irodát, és egy rendkívüli szabadalomból próbálják megszedni magukat. Ez nem volt túl erős, és hasonlóképpen Jay Brandon írása, amely Isten és a Mennyország fogalmának próbált kis evolúciós-scifis hátteret adni. A kisregények közül H. C. Petleyé régimódi űrmentős-kolonizációs sztori, ami terjedelméhez képest nem tart sehova. Az egyetlen valamirevaló történet Arsen Darnayé, aki érdekes világot teremt egy moderáltan érdekes cselekményhez, a feromonok hasznáról a tömeghipnózis és a szervezett bűnözés terén – ó, és ő tartalmazta azt a bizonyos androidot is, valamint nem mellékesen egyes részleteiben a Hasonmás című filmre emlékeztetett (ismétlem, a magazin 1977-es!).

Érdekes módon a rovatok vonultatták föl a nagyobb neveket, a már említett Pohl-magyarázkodástól kezdve James Baen szerkesztői előszaván, Jerry Pournelle tudományos eszmefuttatásán és Spider Robinson könyvajánlóján keresztül egészen az olvasói levelekig, melyek között van egy egy bizonyos Orsen (sic!) Scott Cardtól. Ja, és a borítót Frank Kelly Freas készítette.

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem

2011-04-11T17:21:00.005+02:00

Két úgymond vidám könyvet olvastam el a közelmúltban. Hogy vidámságukat milyen sikerrel adják át az olvasónak, arra a cím utal. Profi mulattatással a klasszikus szolgált, Rejtő Jenő Piszkos Fred, a kapitánya. Valamikor gyerekkoromban olvastam már, vagy ha nem a könyvet, akkor Korcsmáros Pál méltán örökbecsű képregény-adaptációját a Fülesben. Mindazonáltal most ugyanannyira élveztem, mint akkor, sőt talán még jobban. Már az első mondatok belerántják az embert a sajátosan rejtői világba („Uram! A késemért jöttem!”), és onnantól kezdve nincs megállás, a kacagtató cselszövések és ellencselszövések, no meg persze rettentő nagy taslik lendületesen forgattatják a lapokat az olvasóval.

Azóta (és már akkor is) sokan próbálták leutánozni a szerző stílusát, de legtöbben elvesztek a külsőségekben, nem véve számításba, milyen nagy a különbség aközött, ha egy papírmasé figurát talál szeme közt a habostorta vagy ha egy olyan szereplőt, akit előzőleg megkedveltünk.

Nem kívánok belemélyedni a „péhowardság” elemzésébe, ezt nálam hozzáértőbb emberek remekül megtették már korábban. Csak annyit szeretnék elmondani, hogy ha valakinek rossz kedve van, nyugodtan kapjon elő egy Rejtő-könyvet (például ezt), nem fog csalódni. Ja, és lehetőleg egy kisalakú, puhafedeles kiadást olvasson, mert a keményborítós, gyűjteményes féltéglák nem adják ugyanazt a fílinget.

És ide most minden összefüggés nélkül beszúrnék egy Rejtő-idézetet (nem ebből a könyvből), csak mert nagyon megtetszett: „A nő olyan, mint egy költői hasonlat – ha szép, az sem baj, ha semmi értelme.”

Következzen a mérleg negatív oldala (hogy egy helyes kis képzavarral éljek), Stephfordy Mayo New Mona című paródiája. A névből és a címből könnyedén kitalálható, mit parodizál a mű, melyet német kiadója nyilván viccből, ám mégis döbbenetesen találóan „Vérszegény paródiá”-nak titulált – lehet, hogy németül a szónak nincs olyan pejoratív másodlagos jelentése, mint magyarul?

Na szóval: nem vagyok rajongója az eredeti szériának, de ismerem annyira, hogy leessen, mikor miből akart gúnyt űzni a névtelenségét kényesen őrző szerző. Nevetést ezzel együtt csak nagyon ritkán csalt elő belőlem a szöveg, és mivel az eredeti több helyen is óvatosan pozitív kritikákat kapott, gyanítom, a fordító nem állt a helyzet magaslatán. Őszintén szólva paródián eddig kétszer szórakoztam igazán jól, először amikor Karinthy Így írtok tijét olvastam, másodszor pedig a Harvard Lampoon-féle Gyűrűkúra tényleg jól összerakott, eredeti magyar fordításán (a más kezek által „bővített és javított” későbbi kiadáshoz azóta sem mertem két méternél közelebb menni).

Hogy mi mindebből a tanulság? Először is, a humor nehéz kenyér, akár írják, akár fordítják. Másodszor, paródiát úgy érdemes olvasni, ha az ember jól ismeri (ne adj' isten, szereti) a kifigurázás eredeti tárgyát.

És így a végére minden összefüggés nélkül még egy Rejtő-idézet: „Az nevet utoljára, aki először üt.” Mint a bolondóra.

A báró és a metabárók

2011-03-15T08:50:00.004+01:00

A változatosság kedvéért most képregényt olvastam, Alejandro Jodorowsky és Juan Gimenez zseniálisan elmebeteg szüleményét, a Metabárók kasztját, legalábbis az első három részt, ami magyar fordításban megjelent. A kötet végén szerepelt egy lista valamennyi epizód francia címével, hogy az olvasót keserítse, valamint egy titokzatos felirat: „A Metabáróban szereplő karakterek Alexandro (sic) Jodorowsky és Moebius szellemi termékei”. Hoppá! Érdekelni kezdett, hogy került a képbe egyik kedvenc grafikusom és látványtervezőm, akitől nickemet is kölcsönöztem annak idején.

Kis kutakodás után a következőkre jutottam: amikor 1974-ben egy francia érdekcsoport megvette Frank Herbert Dűnéjének megfilmesítési jogait, Jodorowskyt kérték fel a rendezésre. (Saját visszaemlékezései szerint ő maga beszélte rá producerét a jogok megvásárlására, miután egy látomásban Isten ajánlotta neki alapanyagul Herbert regényét.) Jodorowsky hozzá is kezdett a kor európai viszonyaihoz képest horribilis, 9,5 millió dolláros költségvetésű szuperprodukció előkészítéséhez. A filmhez olyan nagyságokat nyert meg a főbb szerepekre, mint Orson Welles (Harkonnen báró), Salvador Dalí (IV. Shaddam császár), David Carradine (Leto Atreides), Gloria Swanson (Bene Gesserit Tisztelendő Anya), Geraldine Chaplin (Lady Jessica), Alain Delon (Duncan Idaho) és Mick Jagger (Feyd Rautha) – milyen érdekes, hogy Feyd szerepét a végül elkészült Dűne-moziban is egy rockzenész játszotta, Sting. Jodorowsky úgy képzelte el, hogy minden bolygónak saját zenei világa legyen, ebben a Pink Floyd, a Magma (egy francia progresszív rockbanda), a Henry Cow (angol avantgárd rockerek), valamint Karlheinz Stockhausen segítették volna. És ami a lényeg: a látványtervek elkészítésére felkérte az angol Chris Fosst, a svájci H. R. Gigert és a francia Jean Giraud-t (Moebiust).

A több éves előkészítő munka milliókat emésztett fel, mire a francia producerek kihátráltak a szerződésből. (Ekkor lépett a színre Dino De Laurentiis és David Lynch, aminek eredményeként elkészült egyik kedvenc agyament SF-filmem. Ám ez már egy másik történet.) Jodorowsky Moebiusszal közösen képregények írásába és rajzolásába fogott, hogy megmentse Dűne-látomásának fontosabb mozzanatait az enyészettől. Munkájuk eredményeként megszületett az Incal sorozat, melynek egyik epizódjában megjelenik a Metabáró, ez a földöntúli képességekkel megáldott, félig ember, félig gép harcos. A későbbi metabáró-történetekben a befuccsolt (és eléggé szabadon átértelmezett) Jodorowsky-Dűne több motívuma, fordulata is felbukkan, így a képregény külön érdekessége, hogy egyfajta apokrif Frank Herbert-átiratként is olvasható. Kár, hogy csak töredéke jelent meg magyarul.

Az alábbi videón Jodorowsky és Moebius beszél együttműködésükről a Dűne-projektben, és illusztrációként felvillan néhány látványterv is. (Franciául és angolul tudók előnyben.)

Még egy utolsó lábjegyzet: amikor Jodorowsky Dűnéje kudarcba fulladt, a kreatív stáb jó néhány tagja (köztük Giger, Moebius és egy fiatalember, aki a trükkfelvételeket tervezte, Dan O'Bannon) egy angol produkciónál kötött ki, az Aliennél, amelyet itt mifelénk úgy ismernek jobban, hogy A nyolcadik utas a Halál. A filmet, mint az köztudott, Ridley Scott rendezte, de az már kevésbé köztudott, hogy az ő személye is kapcsolatban állt egy darabig a Dűne-projekttel, mint potenciális rendezőé.

Felpolcolva

2011-03-02T15:49:00.005+01:00

Nekigyürkőztem, hogy rendet rakok a könyveim között. Szépen betűrendben sorakoztak mindig is a polcaimon, egészen két évvel ezelőttig, amikor is olyan szinten lemaradtam a rendezkedéssel, hogy végleg elvesztettem a fonalat, mert mire egyszer átrakosgattam volna az egészet, már megint annyi új megjelenést szereztem be, hogy kezdhettem volna elölről. Ez – talán érthetően – kedvemet szegte. No de majd most!

Sajnálattal kell közölnöm, hogy a lendület nem tartott sokáig. Alig egy szekrény átrendezése után már bő egy polcnyi cuccot hurcolhattam magammal, ami hol összekeveredett, hol meg túl későn jöttem rá, hogy valamit kifelejtettem, és szedhettem vissza a könyveket. Megelégeltem hát a bénázást, és úgy döntöttem, profi módszerekre váltok. Megpróbálok beszerezni egy olyan könyvtári könyvszállító kocsit, amivel dalolva tologathatom majd a könyveket, egyszerre akár 300 darabot is, ha a hirdetésnek hinni lehet. A járgány kb. így néz ki:

Amíg a csodakocsi meglesz, még egy kicsit álmodozom, például az önmagát rendező könyvespolcról:

Egy túlértékelt klasszikus

2011-02-28T16:23:00.003+01:00

Nagy nehezen végére értem Theodore Sturgeon (1918–1985) válogatott novelláinak. Ez a 2000-ben megjelent kötet a körülrajongott amerikai szerző 13 rövidebb-hosszabb (de főként hosszabb) írását tartalmazza, és már rögtön a borítón olyan arcok áradoznak róla, mint Madeleine L'Engle, Kurt Vonnegut, Samuel R. Delany vagy Stephen King. A végkicsengés kb. az, hogy ez a méltatlanul mellőzött mester a szépirodalom elfeledett klasszikusa – ehhez képest a novellák túlnyomó része „ponyva”-magazinokban jelent meg: az Astoundingban, a Thrilling Wonder Storiesban, az Unknownban vagy az Amazingben. Az ugyancsak a borítón feltüntetett science fiction besorolás ellenére tartalmaz néhány egyáltalán nem is fantasztikus elbeszélést.

Én nem mennék olyan messzire, hogy Sturgeont a szépírók első vonalába emeljem, de az tény, hogy időnként írt egészen költői, szép novellákat. Hirtelenjében olyanok jutnak eszembe a magyarul is olvashatók közül, mint „A magány csészealja”, „Az ember, aki elveszítette a tengert” vagy az „Egy csepp különös”. És persze ott az a regény is, a Több mint emberi. Az amerikaiak még egy díjat is elneveztek róla, amit az év legjobb elbeszéléseinek osztanak ki 1987 óta.

Felfokozott várakozásokkal kezdtem hát neki a kötetnek, rögtön a harmadik írásnál, mert úgy döntöttem, kihagyom a magyarul már olvasottakat. Ez rossz döntés lehetett, mert a „Mr. Costello, Hero”, egy bolygóközi szélhámos tündöklésének és bukásának hosszúra nyújtott története némiképp máris kedvemet szegte. A „Bianca's Hands” sokkal rövidebb és hátborzongatóbb volt, de némileg céltalannak éreztem hatásvadász rémképeit. Hasonló, bár jobban megírt horrortörténet az „It”, amit csak a vége tesz nevetségessé.

Különösen nagy csalódást okozott a meg is filmesített „Killdozer!”, egy olyan kisregény, amit már évek óta el akartam olvasni. Az idegen intelligencia által megszállt, gyilkos földmunkagép sztorija később Kinget is megihlette, többször (talán innen a rajongás), de számomra a rengeteg technikai szakszó számomra megette a hangulatot.

Mindezek után két írást emelnék ki, amik igazán tetszettek, és szívesen adnám őket más hazai olvasók kezébe is. Az első a „Bright Segment” című pszichodráma egy Quasimodo-szerű, ám eszes segédmunkás és egy súlyosan megsebesített fiatal nő összezártságban töltött néhány napjáról, egészen a tragikus végkifejletig. A másik a kicsit lassú (nomen est omen), de nagyon szép „Slow Sculpture”, szintén kétszemélyes kamaradarab, egy zárkózott feltalálóról és egy rákos nőről. Ez nem véletlen, hogy 1971-ben Hugo- és Nebula-díjat is nyert.

Érdekesnek találom, hogy a szerző munkásságának igen nagy százalékában játszanak fontos szerepet szellemileg visszamaradott, vagy legalábbis erősen emberkerülő, sőt -gyűlölő figurák. A kötet emósoknak tökéletes olvasmány, időnként én is közel álltam hozzá, hogy elkezdjem fölcincálni az ereimet – hosszában. Valami vidámabb könyv kellene.

Laurie Anderson madarai

2011-01-27T07:46:00.004+01:00

Sikerült meghallgatnom Laurie Anderson új lemezét tavalyról, ami a Homeland címet kapta, és az egyik szám egyszerűen letaglózott, bár nem első, hanem második hallásra. Hipnotikus zenéjéhez ugyanis döbbenetes szöveg társul Anderson lecsupaszított, mesélős előadásmódjában. Amire hivatkozik, az természetesen Arisztophanész Madarakja, ám ő azért a maga módján csavart rajta. Alább megpróbálom magyarul visszaadni a dalszöveget, és meghallgatható a – szerintem – gyönyörű szám is. (Rímeket kéretik nem keresni, az eredeti szöveg is ilyen.)

Egy ősi színdarabban, aminek a címe Madarak, elhangzik egy történet,
Egy mese az idők kezdetéről,
Abból az időből, amikor még nem létezett föld.
Csak levegő és madarak mindenütt.
A gond az volt, hogy nem tudtak hol leszállni,
Mivel még nem létezett föld.
Tehát csak köröztek körbe-körbe,
Mert ez még a világ kezdete előtt történt.
És a zaj fülsiketítő volt. Énekes madarak mindenütt.
Milliárdnyi, milliárdnyi és milliárdnyi madár.
Az egyik madár, egy pacsirta, elvesztette az apját.
Ez még nagyobb gondot okozott, hiszen mit kezdhettek a testtel?
Nem temethették el, mert még nem létezett föld.
Végül a pacsirta megtalálta a megoldást.
Úgy döntött, a saját fejébe temeti el az apját.
Így született meg az emlékezet,
Mert addig senki nem emlékezett semmire.
Mind csak körbe-körbe röpködtek,
Folytonos, hatalmas körökben.

Amikor a hóhér akasztja magát

2011-01-24T16:55:00.004+01:00

Egy idős férfi fölébred egy szobában, és ismerkedni kezd környezetével. Talán kórházban van, talán börtönben, talán bezárták ide, talán szabadon jöhet-mehet. Ezekre a fontosnak tűnő körülményekre azonban nem derül fény, mert az öregúr láthatóan megelégszik a szoba bezártságával. A berendezés spártai, és mindenen kis, öntapadós címkék jelzik, hogy az ágy ágy, az ajtó ajtó, a szék pedig szék...

Időnként látogatók is érkeznek, akik föllebbentenek egy aprócska kis fátylat hősünk múltjáról, de olyan kicsikéket, hogy az összkép sosem rajzolódik ki. Ugyanakkor többen is rábeszélik, hogy foglalkozzon az íróasztalon sorakozó dokumentumokkal, fényképekkel, mert azok jelenthetik a megoldást helyzetére. Ja, és míg el nem felejtem, valamivel vádolják is őt, de ez pontosabban nem kerül kifejtésre.

A dokumentumok egyike egy befejezetlen kézirat, visszaemlékezés a múltra, de nem az öregúréra, és nem is a valóságosan létező világ múltjára. Felvetődik a párhuzamos univerzumok elmélete, de aztán a történet még meglepőbb irányba fordul.

Vigyázat, ha valaki még nem olvasta a könyvet, az alábbiakban erős SPOILERezés következik, hát gyorsan beszúrom ide a borítót, addig lehet gondolkodni a továbbolvasáson.

Igen, Paul Auster rövidke kötetéről van szó, az Utazások a szkriptóriumban címűről. A szerző mintha vezekelni próbálna az általa elkövetett bűnökért ezzel a kisregénnyel. Sorra bukkannak fel korábbi műveinek mellőzött, befejezetlen életútú szereplői, és kafkai bosszúként egyre mélyülő bizonytalanságba taszítják múltját, jelenét és jövőjét illetően a főhőst, Mr. Blankot, aki egyértelműen Auster alteregója – csakúgy, mint a töredékes kézirat szerzője, egy bizonyos Trause (micsoda frappáns anagramma!).

A cím szkriptóriuma (ez a szó a középkorban a kolostorok kódexmásoló műhelyét jelentette, az olvasás és az írás szakrális helyét) nem más, mint a szerző tudata. Erről lehetne asszociálni akár az Utazás a koponyám körülre is, de Auster aligha olvasott Karinthyt (bár ki tudja?).

Na szóval, a szerző irodalmi teremtményei igazán nemes bosszút állnak kiagyalójukon, ugyanis a felvetett szörnyű halálnemek helyett őt magát is visszaadják a feledésnek, hogy minden napot ugyanolyan tudatlanul kezdjen, és mire valami felderengene fejében a megoldásból, újra ráesteledjen. A leghátborzongatóbb az egészben az, hogy ezt a történetet ő maga írta, tehát jó sötét sarkok lehetnek abban a szkriptóriumban.

Végül, hogy a szinkronicitást még magasabb szintre emeljem, az egészről egy színdarab címének parafrázisa jutott eszembe: Hat szerep keres egy szerzőt, hogy jól megkínozza. A szinkronicitás pedig ott jön a képbe, hogy Pirandello eredetijét na ki fordította először magyarra? Úgy van, Karinthy Frigyes. Akit a „minden mindennel összefügg” elméletével az is összekapcsolja, hogy egy 1929-es novellájában („Láncszemek”) megalkotta a hat lépés távolság-teória alapjait. No de ez már túl messzire vezet. Jó agyalást, és olvasást...

Dobozolás

2011-01-22T21:05:00.003+01:00

Kitaláltam egy új dobozt, oldalt már látható is. A „Média ma” nevet adtam neki, és abba írom be, aznap mit olvasok, mit hallgatok és mit nézek épp. Megpróbálom majd tényleg naponta frissíteni. A címek egyben linkek is, egy-egy olyan oldalra mutatnak, ahol többet meg lehet tudni a szóban forgó könyvről, albumról vagy filmről. Hátha valakit érdekel.

Filmet kaptam, lájf!

2011-01-20T19:29:00.002+01:00

Végre kezembe kaparinthattam egyet a januári Galaktika mellékleteként is kapható Üzenet az űrből (Ucsu Kara No Messzedzsi) című japán film DVD-jéből. Tizenéves koromban láttam utoljára ezt a Csillagok háborúja-klónt, és emlékszem, már akkor is jókat szórakoztam naivitásán, de hát azóta már alaposabban kiművelődtem az ázsiai filmek tekintetében, és megtanultam, hogy a japán lélek másképpen működik.

Az újranézés utáni érzéseim némileg vegyesek. A film minősége egyáltalán nem javult az évek múlásával, sőt. Persze nem szabad elfelejteni, hogy amikor készült, még nem is nagyon álmodoztak számítógépes trükkökről, és George Lucas Star Warsa is fapadosabb volt, mielőtt utólag elkezdte volna reszelgetni. És hát a nosztalgia hajlamos az ilyen élményeket megédesíteni.

Miután gondolatban besoroltam a filmet az „annyira rossz, hogy már jó” kategóriába, azon vettem észre magam, hogy ugyanúgy nem sikerül kiverni a fejemből, mint annak idején. Szóval elkezdtem olvasgatni róla az interneten, és rábukkantam pár érdekességre. Először is hogy az ötletgazda (a Csillagok háborúja és a Hét szamuráj mellett) Sotaro Isinomori volt, a modern manga egyik atyja, akinek a képregények mellett filmforgatókönyvek is kerültek ki a keze alól. Mi több, már egy 1969-es animéjében (Flying Phantom Ship/Szora Tobu Jureiszen) is fölbukkan egy repülő vitorlás hajó.

Aztán azzal is szembesültem, hogy a film nyomán tévésorozat készült (elvégre ki kellett termelni azoknak a marha drága trükköknek a költségeit) Message from Space: Galactic Battle (Ucsu Kara No Messzedzsi: Ginga Tajszen) címmel. Ez főleg Dél-Amerikában aratott zajos sikert a '80-as években, ennek köszönhető nosztalgiázó DVD-kiadása, veretes spanyol nyelven. Kedvcsinálónak alant megtekinthető az első epizód első néhány perce. Vigyázat, nyomokban majomembert tartalmazhat!

Ki a ludas?

2011-01-19T07:03:00.001+01:00

Egy Theodore Sturgeon novellaválogatást olvasok épp angolul, és egy gyönyörű kis versikére bukkantam. Az elbeszélés, amiben szerepel (valójában inkább már egy rövidebb regény, a maga közel 90, szép nagy oldalával), 1955-ben jelent meg a Magazine of Fantasy & Science Fictionben, de a vers eredete jóval tovább visszakövethető, egy 1764-es népdalig. Így szól:

The law doth punish man or woman
That steals the goose from off the common,
But lets the greater felon loose
That steals the common from the goose.

Magyarul kábé ekképp lehetne visszaadni (bocsánatot kérek a bicegő verslábakért):

Az ember törvény elé kerül,
Ha ludat lop el az mezőrül,
Ám az ellen törvény nem rendel,
Ki lúd alól mezőt emel el.

Vannak igazságok, amik időtlenek.

Ismeret-erjesztés

2011-01-16T10:41:00.004+01:00

Ha olvasással biztosítani lehetne a napi szükséges vitaminbevitelt, akkor most kicsattannék az egészségtől, annyi zöldséggel szembesített Sánta Csaba Y-akták című kötete. Már a külső rosszat sejtetett, a sejtelmes kékbe átemelt győzikés zebracsíkozással, az ál-3d betűkkel és a csupasz gerinccel, a figyelemfelkeltő eszközként borítóra emelt címszavak pedig a szerző polihisztori mindentudását sugallják, hiszen látóköre az orvostudománytól a fizikán át a valláselméletig nyilván az egész világot befogja. A fülszöveg szerint Sánta Csaba szeret a tudomány határterületein egyensúlyozni, ezért kötete válaszkeresés ma még megmagyarázhatatlan jelenségekre.

Belül az impresszumban az ember ismerős nevekkel szembesül, majd elolvashatja, hogy a következő írások egy része a Duna TV képújságján jelent meg először, a többi meg a Harmadik Szem magazinban.

Ezután meglepő módon vagy 30 oldalon keresztül novellák következnek, valamint egy regényrészlet. Majd a fejtegetések a legkülönfélébb természet- és társadalomtudományok határterületeiről, botrányosan rossz minőségben beszkennelt „magyarázó” ábrákkal és amatőr minimál-layouttal.

Mégsem ezek a legbosszantóbbak a könyvben. Szerintem ha valaki vitatható, sőt vitatott elméletekkel áll elő, arra mindenképpen ügyelnie kell, hogy a szöveg a lehető leghitelesebb és legmeggyőzőbb legyen. Ezzel szemben az olvasó iskolai dolgozatok szintjén megfogalmazott cikkeket kap, helyenként még a kívülálló számára is nevetségesnek ható érveléssel, és hozzá az egész felháborítóan szerkesztetlen, a szerző itt-ott adomázásra váltó stílusától kezdve a helyesírás mélységesen fájó hiányáig. Ilyen környezetben még a potenciálisan érdekes ötletek is elsikkadnak.

A korrektúra hiányáról elég annyi, hogy a kötet végén a sorozat következő darabjait hirdetik nagy betűkkel, Aszto-konyha és Asztografológia címen – gyengébbek kedvéért: egy r hiányzik mindkettőből. És ha már itt tartunk, ez a könyv a sorozat második részeként van jelölve, de a hirdetési oldalak bősége ellenére sem derül ki, mi volt az első.

Végszóként: a mű letölthető, elolvasható a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán. Besorolása: szépirodalom, népköltészet. :)

(Olvasását csak saját felelősségre ajánlom!)

Ki? Találós!

2011-01-05T16:20:00.003+01:00

A törtszámok istenét imádó szerzetesrend kolostorának vezetője. Ki ő?
(A megfejtés kijelölés után válik láthatóvá, alant.)

A perjel.

Az olvasó álomba ringatása

2011-01-03T15:26:00.001+01:00

Nem ez az első Richard Bach-könyv, amit elolvastam. Valószínűleg nem is a legutolsó. Nagy adag kíváncsiság és egy kisebb mértékű mazochizmus vezet vissza újra és újra a szerzőhöz. Pontosan tudom, hogy művei, ha időnként regénynek álcázza is őket, nem többek önsegélyező kézikönyveknél. (Árulkodó lehet magyarországi kiadója is, az Édesvíz.)

Ez a rövidke, nem csak szellősen, de egyenesen huzatosan tördelt – és még így is 200 oldalnál kurtább – könyvecske szétesőfélben lévő könyvtári kötetként került a kezembe, mindössze annak köszönhetően, hogy amíg a raktárból rendelt példányok érkezésére vártam, böngészni kezdtem Központi Ervin polcait (találtam más érdekességeket is, azokról majd egy későbbi alkalommal).

Szóval mi derül ki a Hipnózisból? Először is hogy a szerző megszállottja a repülésnek. Persze ez így a 20. kötete táján már nem lepi meg az embert. Másodszor hogy a főszereplő saját tudatalattijával vagy felsőbbrendű énjével cseverészve rádöbben: a világon semmi nem történik véletlenül. Mindennek célja van, de az eseményeket nem holmi fátum irányítja, előre elrendelve végzetünket, hanem mi magunk. Mert valójában szellemlények vagyunk, csupán időlegesen bezárva hús-vér testünkbe, ha meguntuk itteni életünket, továbbléphetünk.

A könyvnek ez a része kezdett először engem is tudatalatti szinten birizgálni, majd egyre határozottabban idegesíteni. Hiszen hiába a mondatokból áradó radiátornyi melegség és önigenlés, a „regény” igazi üzenete az én olvasatomban az, hogy ezt a földi látszatéletet kedvünk szerint alakíthatjuk, és ha elegünk lett belőle, elhagyhatjuk porhüvelyünket. Csak rá kell jönni az önszuggesztió titkára.

A jóságos és szimpatikus főhős esetében mindez természetesnek és kívánatosnak tűnik, de gondoljunk bele, mivé válhat a módszer kevésbé nemes lelkű emberek kezében! Ha csak kicsit is cinikusan tekintek a szövegre, az derül ki belőle, hogy a felelősségvállalás elkerülését propagálja, sőt akár az öngyilkosságot.

Szerencsére Richard Bach könyve nem ilyen veszélyes, mert stílusa kábé olyan, mintha a gyakorlott szerző – illő hasonlattal élve – robotpilótára kapcsolt volna, néhány oldal után megfeledkezve az olyan jelentéktelen dolgokról, mint a cselekmény vagy a feszültség keltése, ne adj' isten fenntartása. Csupán motyog bele jól ápolt kaporszakállába, és egyik látszatbölcsességet a másik után dobja az olvasó elé... csakhogy az már régen egyenletesen szuszogva alszik, mindössze a keze jár gépiesen, forgatva a lapokat. Mint akit hipnotizáltak.

Hogy az új év vidáman kezdődjön

2011-01-01T11:04:00.003+01:00

Fogadkozások és jókívánságok helyett egy kis videó. A Disneynél így képzelték 1957-ben, hogy is működik egy szokványos sci-fi történet. (Némi angoltudást igényel, de anélkül is szórakoztató.)

A filmecske egy hosszabb lélegzetű ismeretterjesztő műsor része volt, a címe Mars and Beyond.

Perverz közszolgálat

2010-12-08T07:27:00.003+01:00

Ma valami nagyon beteg dolgot találtam a Duna TV műsorában. És még van képük ezt HD-ben is adni! A japán televíziók, gondolom, már versengenek a jogokért. :)

Nesze neked, találós!

2010-12-07T07:16:00.002+01:00

Miért nem célszerű a teli bödönt az ágy mellett tartani?
(Válasz alant. Tessék kijelölni!)

Mert az ember felkeléskor könnyen fél lábbal a zsírban találhatja magát.

Hiperkultúra

2010-12-02T16:31:00.006+01:00

A magamfajta férfiember számára valóságos gyötrelem egy-egy hipermarketes bevásárlás. Míg az asszony lépten-nyomon izgalmas akciókba és érdekes új termékekbe botlik, én rendszerint már akkor kiborulok, amikor félórája tart a bugyi- és harisnyaválogatás. Régebben az ilyen túrák jó kis veszekedésekbe torkolltak.

Néhány éve azonban remek ellenszert találtam a jelenségre. Lelki békém megőrzése érdekében első utam a könyves gondolákhoz vezet, ahol addig keresgélek, míg nem találok magamnak valami alkalmas olvasnivalót. Azt aztán fogom, és miközben faarccal tologatom az egyre nehezebben manőverezhető, döcögő vagy akadó kerekű kocsit, belemerülök a szövegbe. Mire a fizetésre kerül a sor, túl vagyok már 50 oldalon, és ha ennyi alapján úgy döntök, kell a könyv, azt is földobom a pénztár futószalagjára. Ha meg nem, akkor szépen visszaviszem, míg kapcsolt részem a sorban araszol.

Nos, a minap is hipermarketben jártunk, és a választásom Kurt Vonnegut nemrég megjelent, poszthumusz novelláskötetére esett, A repülő macskára. Hogy milyen volt? Nagyon jó, érthetetlen, miért végezték ezek az írások egy fiók mélyén, míg az örökösök rájuk nem bukkantak. Rögtön az első így kezdődik:

„A Nyarat álmában lepte meg a halál. Az Ősz, ez a halk szavú végrehajtó, jól lelakatolt minden életet. Majd csak a Tavasz nyitja fel a zárat.”

Ugye milyen szép? Ez az ember tudott írni (és említsük meg a fordítót, Szántó György Tibort is). Már megérte hipermarketbe menni. Persze most már eszem ágában nem volt ott megvenni a könyvet, majd jól megrendelem a Bookeren, ahol kedvezményt is kapok az árából (fúj, reklám!). De egy biztos, ez a Vonnegut sem hiányozhat a polcomról (már csak a benne szereplő fantasztikus novellák okán sem).
Ja, és ha már itt tartunk, mindenki ismételje utánam: Vonnegut. Nem Fonnegut, Vonnegut.
Köszönöm a figyelmet.

Háború a kulisszák mögül

2010-11-30T20:15:00.004+01:00

Ó, azok a boldog '50-es évek! Amikor még regénynek számított egy alig 130 oldalas könyvecske, és egy valamirevaló írónak nem kellett mindjárt féltéglának beillő trilógiákkal megostromolni a sikerlistákat.

Ebben a boldogabb korban született (egészen pontosan 1957-ben) Fritz Leiber klasszikus SF-je, a The Big Time, egy az egész univerzumot megrengető háború története. Nos, aki ez alapján valami nagyszabású űr-csihipuhira számít, az nagyot csalódik a regényben. Leiber ugyanis nem a frontvonalba viszi el az olvasót, hanem a vonalak mögé, egy rehabilitációs és rekreációs központba, ahol sztoriját egyfajta kamaradrámaként tálalja, nagyjából fél tucat szereplő mozgatásával, beszéltetésével. Rendhagyó, semmi kétség. Ahogy maga a háttérben zajló háború is, a Változás Háborúja. Ez ugyanis az időben zajlik, sőt az időért. Két fél birkózik egymással, a Pókok és a Kígyók, segítőiket pedig a legkülönbözőbb korokból toborozzák: férfiakat és nőket (no meg egyéb lényeket) az univerzum ismert és ismeretlen világaiból.

A harcok során a felek a múltat manipulálják, és a végső cél az egyeduralom, amit úgy próbálnak elérni, hogy a másikat már keletkezése előtt elpusztítják. A regény lapjain ez a harc a rehabilitációs központba is beszivárog, noha az efféle létesítmények hagyományosan semleges területek. Ügynökök és ellenügynökök csapnak össze, és az idő folyásából kizárt kis területen a multidimenzionális pokol szabadul el.

Leiber szokatlan kötete elég figyelmet vont magára ahhoz, hogy 1958-ban elnyerje a Hugo-díjat, de valószínűleg a szerző is úgy érezte, hogy egy ilyen nagyszabású összecsapás leírásához kevés ez az egy kis klausztrofóbiás történet, ezért aztán a következő évek során még több novellát is írt ebbe a világba, melyek The Change War címmel kerültek később gyűjteményes kiadásra.

Utóbbiak közül egy jelent meg eddig magyarul, a 151. Galaktikában, „Hagyd békén a múltat!” címmel, egy másik pedig most készül nyomdába a 250. számban. (Ez volt itt a reklám helye.) Egyszer érdemes lenne együtt elolvasni az egész ciklust (vagy akár kiadni magyarul).

Találós a síron túlról is visszatér

2010-11-29T07:51:00.006+01:00

Mivel a szokásos munkatorlódás mellett holmi betegségek is emészteni kezdték az időmet, azon vettem észre magam, hogy két hónap telt már el az utolsó bejegyzés óta. Pedig lett volna miről írni bőven. Úgyhogy megpróbálom mielőbb felvenni a fonalat, és addig is itt egy találós, hogy bosszantsam az erre tévedőket. Sőt most meg sem írom a megfejtést, lehet tippelni a kommentekben.

Tehát: kit reklámoz az alábbi hirdetés?

A megfejtők közt értékes tapasztalatokat sorsolunk ki.

Minimál-kiber a föld alatt

2010-09-23T08:47:00.005+02:00

Elhatároztam, hogy elolvasom Richard Paul Russo Subterranean Gallery című regényét, ami 1989-ben elnyerte a Philip K. Dick-díjat. Az elhatározást tett követte... volna, ha be tudtam volna szerezni a könyvet. Csakhogy hónapokon át hiába kerestem, tavaly Kanadában járva végigtúrtam a boltokat is, de eredmény nélkül. Végül Bagi Gábor torontói barátom könyörült meg rajtam, és nyáron hazalátogatva meglepetésként kezembe nyomta a regényt. És én olvasni kezdtem...

A Subterranean Gallery, mint kiderült, egy amolyan „elkésett lövész”, a kiberpunk utolsó utáni vergődése, de nevezzük jótékonyan poszt-kiberpunknak. A San Franciscó-i művészvilág a kulissza, de ez a San Francisco egy diktatórikus, mégis az anarchia felé zuhanó Egyesült Államok része. Rendőrállam ez a javából, ahol a virággyermekek késői leszármazottait előszeretettel mentik meg a „bajba kerüléstől” azáltal, hogy gyorsan besorozzák őket, és eltranszportálják az ország hátsó ajtaján kopogtató új Vietnamba, a véres dzsungelharcokban tobzódó Dél-Amerikába.

A regény hőse, a szobrász Rheinhardt belefásult az életébe, elvesztette minden ihletét, és amikor egy röpke pillanatra mégis visszatér az alkotás vágya, az elkészült művet felbujtó jellege miatt sokan leginkább elpusztítanák. A végképp kiégett művész elhagyja a várost, hogy feltöltődjön. Ám amikor öt év elteltével visszatér, még zordabb körülmények fogadják, az elnyomás még szigorúbb, a félig-meddig underground művésztelepet épp felszámolják, és általában mindenki keresi a helyét, önmagát. Aztán felcsillan egy reménysugár, a még undergroundabb underground gerilla-művészei harcba szállnak a rendszer ellen. A frontot megjárt Rheinhardt úgy érzi, öreg már a küzdelemhez, de talán részt vehet egy újabb művészgeneráció felnevelésében.

A történet talán nem tűnik soknak, és nem is az, elvégre a szerző nem kalandregénynek szánta. Egyfajta bildungsroman inkább, az antihős Rheinhardt fejlődéstörténete, ami nem mellesleg kaput nyit még néhány szereplő fejébe. Az ő gondolataikon, érzelmeiken keresztül merülhetünk bele igazán ennek a lo-tech jövőnek a nyomasztó világába. Nem egy szívderítő olvasmány, de megéri átrágni magunkat rajta.

Russo igazán nem nevezhető termékeny szerzőnek, pályafutása eddigi szűk 30 éve alatt mindössze nyolc regény került ki a keze alól, valamint két tucat novella. Volt ezek között kiberpunk, klasszikus hard-SF és noir hangulatú futurisztikus krimi egyaránt. Tizenkét év különbséggel kétszer nyerte el a Philip K. Dick-díjat, két regényét pedig az Arthur C. Clarke-díjra is felterjesztették. Öt éve jelent meg utoljára könyve. Vajon mi lehet vele? Most már kapcsolatban vagyok az ügynökével. Egyszer talán megkérdezem.

A Kirk őzepén áll, OK

2010-09-21T10:19:00.002+02:00

Bocs a plágiumért, Magdi, de ennél jobb cím nem jutott eszembe a bejegyzés írásakor. Amúgy semmi különös nem történt velem, csupán szeretném megosztani olvasóimmal, mit hallgatok mostanában. William Shatner komolykodó dal-átértelmezései és szavaló éneklésmódja az 1968-ban megjelent első lemeze után hamar legendává és egyben köznevetség tárgyává váltak. Az idősödő színész most (na jó, 2004-ben, de hozzám csak most jutott el) úgy döntött, visszavág, és az alternatív Ben Foldsszal közösen elkészítette második albumát, ami meglepően nívósra sikeredett. Ezen immár nem a Beatles- és Bob Dylan-feldolgozások dominálnak, hanem az eredeti szerzemények. Shatner persze még mindig nem képzett énekes, de nem is az a lényeg, hanem a szívből szóló, őszinte dalszövegek. És a zene sem rossz. A Has Been című lemez minden hasonszőrű Shatner-rajongónak melegen ajánlott. Következzen egy kis ízelítő:

És bónusznak még egy nagyon jó reklám-videó a Mester főszereplésével (angolul tudók előnyben):

Látható angyalok

2010-09-19T15:01:00.004+02:00

Legtöbben kötelező olvasmányok szerzőjeként gondolnak Gárdonyi Gézára, főként történelmi regényei, az Egri csillagok vagy maximum A láthatatlan ember alapján. A most elolvasott Evangéliumi álmok egészen más oldaláról mutatja be ezt a klasszikus írót.

A könyv novelláskötet, és Gárdonyi vallásos témájú elbeszéléseiből válogat. Példabeszédei, legendái azonban nem annyira időtlen mesék, mint inkább a világ megírásukkor aktuális állapotának lenyomatai. Megjelennek az első világháború borzalmai, a szegénység-hajléktalanság drámái, az egyszerű, falusi emberek mindennapi élete. E hétköznapi, hol tragikus, hol csupán melankolikus történetekben aztán felüti fejét a csoda, angyalok, ördögök, szentek és látomások formájában, hogy ha nem is mindig hepiendet, de legalább megnyugtató lezárást adjon.

A kötetet, nem meglepő módon, a Szent István Társulat adta ki, amennyiben az OSZK katalógusának hinni lehet, 2002 óta már háromszor. Ez szolgáltatja az egyetlen bosszantó hibát is: a belül immár 2009-es dátumot viselő harmadik nyomás még mindig ugyanazt a, Gárdonyi dédunokájától származó ajánlást hordozza hátsó borítóján, ami közli, hogy „idén nyolcvan éve annak, hogy dédapám már nem ír újabb meséket és legendákat”. Az évforduló természetesen csak 2002-re értelmezhető. Amúgy a könyv belseje nemigen szolgál kötekednivalóval, csak 11 emlékezetes novellával, ami maradandó élményt nyújt, akár vallásos az ember, akár nem.

Hernádi Gyula az SF-ről

2010-08-23T12:45:00.000+02:00

Ma meg 84 éves lenne Az erőd, Az elnökasszony, a Drakula, az Egri csillagok háborúja és még számos más fantasztikus mű írója, az öt esztendeje elhunyt Hernádi Gyula. A szinkronicitás nem először tapasztalt, fura véletlene folytán tegnap vettem kézbe Gera György Az endogén expedíció című regényét, és ezt találtam a Hernádi által jegyzett szerzőméltatásban (181-182. o.):

„A tudományos-fantasztikus regény azért fontosabb számomra, mint a nem tudományos-fantasztikus, mert az ember és ember közötti viszonyt az ember és természet közötti viszony segítségével átvilágítja, mintegy megröntgenezi, s ezzel megduplázza a felismerés, a vizsgálódás, a ráismerés lehetőségét. A sebészkés és a röntgenfelvétel együtt nyilvánvalóan több és hasznosabb, mint a sebészkés egymagában.”

Boldog születésnapot, Ray Bradbury!

2010-08-22T03:05:00.001+02:00

Ma lett 90 éves a Mars álmodója. Egyike annak a néhány írónak, aki kora gyerekkoromtól kezdve terelgetett az SF felé, és azóta is nagy hatást gyakorol rám több írása, valahányszor találkozom vele. „Együttélésünk” szubjektív krónikája 1976-ban kezdődött, amikor kilencévesen kezembe került a Fiúk-lányok könyve, és rátaláltam benne „Az űrhajó” című csodálatos novellára az apáról, akinek nincs elég pénze, hogy családját elvigye kirándulni az űrbe, kis furfanggal és rengeteg munkával mégis megajándékozza gyermekeit a fantasztikus élménnyel.

Innen egyenes út vezetett a Kaleidoszkóp elbeszéléseihez, majd a Galaktikához. Katona voltam '88-ban, amikor a Marsbéli krónikákra (és a Fahrenheit 451-re) sort kerítettem, és úgy érzem, megérte várni, mert huszonéves fejjel már jobban megértettem. Alig három esztendővel később már saját fordításomban jelent meg egy novellája („A Toynbee-konvektor”) a Galaktikában, nem sokkal később pedig dolgozni kezdtem A tetovált ember magyarul még meg nem jelent részein. Ezt a kötetet megjelenése után odaadtam a papnak, aki összeadni készült bennünket leendő feleségemmel. Elképzelhető a meglepetésem, amikor a szertartás szövegébe beleszőtte „A lángléggömbök” című történet gondolatait a Marson is a Megváltót kereső tiszteletesről. (Sajnos nem figyelhettem meg, Kuczka Péter milyen arcot vágott ennél a résznél, mert háttal álltam neki, és majd kiugrottam az öltönyömből idegességemben.)

2005-ben már az új Galaktikába fordítottam egy Bradbury-írást, és hogy a mesém szépen körbeérjen, most télen, a MiniSpaceWorld pályázat ünnepélyes díjátadóján a műsor részeként mikrofonhoz lépett Gáti Oszkár, és szépen zengő hangján felolvasta... Ray Bradbury „Az űrhajó” című csodálatos novelláját.

És hogy mi köze Bradburynek az aszalt szilvához? Megtudhatja, aki megnézi ezt a bónusz-videót:

Abszurdum!

2010-08-09T17:27:00.009+02:00

Nemrég átrágtam magam egy gyűjteményes Alfred Jarry-köteten, ami a szerző különbejáratú Hököm-színházának, az Übü-drámáknak teljes repertoárját kötötte csokorba, megtoldva Jarry színházi témájú cikkeivel. Noha kora ifjúkorom óta érthetetlen rokonszenvvel viseltetek az abszurd iránt, be kell vallanom, ez a kötet nem ejtett rabul. Az Übük társadalmi szatírája – a később belemagyarázott komoly, sőt komor értelmezéseket lefejtve – nekem túl infantilis volt, mégis teljességgel humortalan. Ezeket a darabokat valószínűleg színházi előadásként lehet igazán élvezni, amikor a színészek „felöltöztetik” a szöveget, melyben ott rejlik akár egy fergeteges burleszk lehetősége is. Szárazon olvasva a sorokat azonban hamar legyűrt a motívumok ismétlődésének egyhangúsága, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy az alapszövegnél sokkal nagyobb érdeklődéssel olvasom a bőséggel adagolt jegyzeteket és kísérő írásokat. Ezek éppúgy meséltek Jarry életéről, mint a darabok keletkezésének körülményeiről és a 20. század fordulójának színházi világáról.

És ha már szóba került a motívumok ismétlődése, eszembe jutott egy nagy kedvencem, a szintén abszurd Stílusgyakorlatok, Raymond Queneau-tól. Ebben már maga a szöveg is szikrázik az ötletességtől – igaz, nem is drámának készült eredetileg, csak később dramatizálták, hogy kiváló színészek még több rétegét keltsék életre. Jarry és Queneau között további kapcsolódási pont, hogy utóbbi 1950-ben tagja lett a Patafizikai Társaságnak. A patafizika fogalmát Jarry alkotta meg még 1893-ban.

Ha pedig szóba kerültek a stílusgyakorlatok, még májusban színházban voltam, megnéztem Balázs Ágnes Ephraim Kishon (Kishont Ferenc) írásaiból adaptált, az abszurd határát súroló darabját, a kétszereplős CSakAzértisJátékot. Kálloy Molnár Péter és Gáspár András játéka ugyanazt az önfeledt, improvizatív, mégis összeszedett komédiázást valósította meg a színpadon, amit annak idején Bán János, Dörner György és Gáspár Sándor a Queneau-darabban. És hogy visszacsatoljak a kiindulóponthoz, hasonlóan minimalista színházképet valósít meg a CSAJ, mint amilyet bő száz évvel korábban Alfred Jarry megálmodott.

Jarry Übü királyát a Maladype Színház játssza, Queneau Stílusgyakorlatokját a Komédium, Balázs CSakAzértisJátékát pedig a Budapesti Kamaraszínház Ericsson Stúdiója.

Ez történt eddig... (The Story So Far...)

2010-08-06T20:41:00.007+02:00

A hátam mögé lopakodott, és váratlanul rám vetette magát az emlékezés. Amikor az irányítópulton megnéztem a számlálót, azt írta ki, hogy 99 bejegyzésnél tartok. Századiknak mindenki megpróbál valami nagyot, jelentőségteljeset alkotni, és én is eltöprengtem, mit csinálhatnék. Akkor hirtelen eszembe jutott: pontosan 20 éve annak, hogy bekopogtattam a Galaktika szerkesztőségébe, hónom alatt pár gépelt lappal, Brian W. Aldiss „Újonnan érkezők, régi ismerősök” (New Arrivals, Old Encounters) című novellájának fordításával. Ezzel indult útjára műfordítói pályám – és egyben kapcsolatom a magazinnal. Filmeket már egy évvel korábban elkezdtem fordítani, de mégis inkább ezt érzem igazi kezdetnek. Arra gondoltam, a nevezetes évforduló okán érdemes végignéznem, mi minden került ki azóta a kezem alól. Az egyszerűség kedvéért (némileg foghíjas) betűrendbe szedve, a teljesség igénye nélkül.

A: Isaac Asimov Előjáték az Alapítványhoz (Forward the Foundation) c. regénye mellett még a szerző jó néhány novellája, Douglas Adams negyedik Útikalauza, a Viszlát, és kösz a halakat! (So Long and Thanks for All the Fish), Aldiss két Szuperjátékok-elbeszélése (Kubrick és Spielberg A. I.-ának irodalmi inspirációi – a filmek terén pedig A bolygó neve Halál (Aliens) rendezői változatának magyar szövege, az eddigi két Alien vs. Predator-mozi, a Földönkívüli zsaru (Alien Nation), valamint a Nyomul a nyolcadik dimenzió (The Adventures of Buckaroo Banzai).

B: A könyvek közül Ray Bradbury A tetovált embere (The Illustrated Man) a legemlékezetesebb, mert ebben olyan nagy öregek társaságába kerülhetett a nevem, mint Apostol András, Gálvölgyi Judit, Göncz Árpád, Kuczka Péter és Vámosi Pál. Fordítottam még rövidebb írásokat Stephen Baxtertől, M. Shayne Belltől (nagy kedvencem), Terry Bissontól, James Blishtől, Robert Blochtól, Anthony Bouchertől, Fredric Browntól és Algis Budrystól, Dmitrij Bilenkintől pedig egy kísérlet erejéig oroszról – a filmek közül kiemelném a Szárnyas fejvadász (Blade Runner) új, ötlemezes DVD-kiadását, ami, bár részemről rég kész, még mindig megjelenésre vár.

C: Határozottan Arthur C. Clarke 3001-e, még egy kazalnyi Clarke-novella, a „Szonáta egy hangra” (Unaccompanied Sonata) Orson Scott Cardtól, de magyarítottam Terry Carrt, Lin Cartert és C. J. Cherryh-t is. Filmben hozzátenném a J. G. Ballard regényéből készült Karambolt (Crash) és több epizódnyi Columbót.

D: Igazi kihívás volt Philip K. Dick UBIK-ja, és a szerző rövidebb műveit is kedvelem, kedvenc novellám ehhez a betűhöz mégis Lester del Rey „Gép Heléná”-ja (Helen O'Loy). A filmek közül kiemelném a Dűnét (Dune), aminek két változatát is magyarra fordítottam (de David Lynch-é messze a jobb).

E: Ha E, akkor Harlan Ellison, két novellával. Filmben a Föld 2 (Earth 2) néhány epizódja meg Roland Emmerich főiskolai vizsgafilmje (és egyben utolsó igazán jó filmje), a Noé bárkája elv (Das Arche Noah Prinzip).

F: Patricia Flosstól egy két folytatásban megjelent Darkover-kisregényt fordítottam, Herbert W. Frankétól pedig egy novellát német nyelvről. És ki tudná elfelejteni az első Fantasztikus négyes filmet (Fantastic Four)?

G: Itt kiemelném William Gibson „Az öreg szobája” (Skinner's Room) c. novelláját és Peter Greenaway rövidfilmjeit.

H: Könyv – Elizabeth Hand: 12 majom (12 Monkeys); novellák Harry Harrisontól (egyet, mint azt nem győzik az orrom alá dörgölni, Arany Jánossal „közösen”), Robert A. Heinleintől Nina Kiriki Hoffmantól, Fred Hoyle-tól és Evan Huntertől (aki nem más, mint Ed McBain!); film – Hegylakó 4 (Highlander 4), valamint Stephen Hawking dokumentumfilmje, Az idő rövid története (The Brief History of Time).

J: Egy merész bakugrással az eseménytelen I helyett máris a J következik, amit egyetlen címmel lehet jellemezni: Johnny Mnemonic. Ezt mind könyvben, mind filmen sikerült magyarítanom, ritka lehetőséget kapva arra, hogy minden szó és hangsúly ugyanott legyen a két műben. (A film minősége már nem rajtam múlt.)

K: Első, önálló kötetben megjelent fordításom Stephen King Világnagy strandja volt, ami válogatott novellákat tartalmazott a szerző Skeleton Crew és Night Shift c. gyűjteményeiből. Novella-kedvencek még T. E. D. Kleintől, Damon Knighttól, Cyril Kornbluthtól, Nancy Kresstől és Henry Kuttnertől.

L: Ehhez a betűhöz egy szép kivitelű életrajz/album kívánkozik, aminek címe George Lucas – A szárnyaló képzelet (George Lucas – The Creative Impulse). Ez a mai napig az egyetlen non-fiction könyvfordításom, noha dokumentum- és ismeretterjesztő filmből többet is magyarítottam. És ide tartozik még David Langford remekbe szabott stílusparódiája, „A nap lándzsája” (The Spear of the Sun), no meg további novellák Tanith Lee-től, Fritz Leibertől, Murray Leinstertől és David D. Levine-tól.

M: A Harcikutya (The War Hound and the World's Pain) Michael Moorcocktól – egy újabb kedvenc, remek alternatív történelmi fejtegetésekkel; novellák: Bruce McAllister, Paul J. McAuley, Jack McDevitt, James Morrow; filmben a Meteor (első magyar szövegem) és a Mátrix – Forradalmak (The Matrix: Revolutions).

N: Ruth Nestvold, Larry Niven és Andre Norton novellái, David Cronenberg filmje, a Meztelen ebéd (Naked Lunch), valamint Michael Radford Orwell-adaptációja, az 1984 (Nineteen Eighty-Four).

O: Egy korai filmfeliratom, és egyben nagy kedvencem, az SF-köntösbe bújtatott western, a Gyilkos bolygó (Outland).

P: Frederik Pohl novellája, a „Puncs” (Punch), ami nehezítésként kétnyelvűen jelent meg az Orion magazinban. No és a Pitch Black, a filmtörténet legjobb Aliens-utánzata.

R: Q-val qtya legyek, ha eszembe jut valami, szóval R. Kim Stanley Robinson novellája, a „Kojot bajt kever” (Coyote Makes Trouble), de még ennél is fontosabban Ray Russell rövid remeke, az azóta meg is filmesített (hááát...) „Emberkomplexus” (The Humanic Complex). Filmben a Roswell.

S: Azt hiszem, nem lehet kérdéses: Star Trek, minden mennyiségben. A legtöbb magyarul megjelent könyv (4 darab), jó néhány tévéepizód és több mozifilm. Az írók közül azért még megemlíteném Fred Saberhagent, Robert J. Sawyert, Bob Shaw-t, Robert Sheckleyt, Charles Sheffieldet, Robert Silverberget, Clifford D. Simakot, John Sladeket, Joan Slonczewskit, Clark Ashton Smitht, Allen Steele-t és Bruce Sterlinget. De ott volt még a Csillagkapu sorozat (Stargate SG1), aminek teljes első évadját egyedül írhattam, a SeaQuest DSV meg a Sliders.

T: Imádtam William R. Thompson novelláját, a „VFM-547”-et (VRM-547), de James Tiptree Jr.-t is élvezettel fordítottam, csakúgy, mint a jókedvvel ripacskodó Tank Girlt.

U: Steven Utley egész sorozatot írt a földtörténeti őskort kutató, időutazó tudósokról, volt szerencsém egyet ezekből a novellákból is magyarra ültetni.

V: Kurt Vonnegut, ki más? Két írását is lefordítottam, de az egyikről később kiderült, hogy nem elsőként. Így megy ez. Film? Az is van: SID 6.7 – A tökéletes gyilkos (Virtuosity). A zenéje jobb volt, mint a film, azóta is megvan a cédé.

W: Ian Watson és az ő „Nagyon lassú időgép”-e (The Very Slow Time Machine). De Jack Williamsontól is fordítottam: „A Kozmikus Expressz” (Cosmic Express).

X: A három X-Men mozifilm (meg pár tévés rajzfilmepizód).

Z: Rögtön a betűrend végére ugorva említésre kívánkozik Roger Zelazny és az ő „Szent őrület”-e (Divine Madness), filmben meg a Szupersuli (Zoom) c. szuperhős-mozi.

Jó kis 20 év volt, szeretnék még egyszer ennyit, legalább ilyen élvezetes munkákkal. És köszönöm mindenkinek, aki az eddigieket lehetővé tette.

Érdekes

2010-08-02T16:36:00.003+02:00

Lehet, hogy másnak nem újdonság, de ma, amikor az internetet böngésztem, eljutottam Kirk Douglas Wikipedia-oldalára, és meglepve olvastam, hogy a színész orosz zsidó kivándorlók gyermekeként született Iszur Danielovics néven, de nem is ez az igazán meglepő, hanem hogy első lépcsőben a családnevét Demskyre „amerikanizálták”. Nem sokon múlt, hogy nem Izzy Demskyként került be a filmtörténetbe. :)

Az elsietett születés bosszúja

2010-07-20T20:27:00.004+02:00

Tavaly azzal fenyegetőztem, hogy elmesélem egyszer, mi történt 1969-ben (abban az évben, amikor szívesebben születtem volna). Hát, ennél jobb alkalmat nem is találhatnék rá. Lássuk!

1969-ben Csehszlovákia államformáját két egyenjogú állam szövetségére módosították, Kanada hivatalosan is kétnyelvű országgá vált, Kelet-Berlinben megépült a híres tévétorony. Nixont választották az Egyesült Államok 37. elnökévé, Gustav Husák lett a főnök Csehszlovákiában, Georges Pompidou Franciaországban, Jasszer Arafat Palesztinában, Kadafi pedig Líbiában. Emberéleteket követelő robbanás történt a USS Enterprise-on (nem, nem azon), szovjet és kínai katonák csaptak össze a két ország határán, Észak-Korea lelőtt egy amerikai felderítőgépet. Honduras és Salvador között négynapos háború tört ki egy vb-selejtező focimeccs miatt.

Beültették az első mesterséges szívet, Pekingben üzembe helyezték a metrót. Felszállt az első Boeing 747-es, a franciák már a szuperszonikus Concorde-ot tesztelték, egy Malév-gép pedig súlyos balesetet szenvedett Isztambulban. Miközben a szovjetek Venyera szondákat küldtek a Vénuszra, a Szojuzok legénységeivel meg az űrsétát gyakoroltatták, Neil Armstrong és Buzz Aldrin leszálltak a Holdra az Apollo 11 LEM-jével (nem, nem azzal), míg Michael Collins fölöttük keringett a parancsnoki kabinnal. Beindult az ARPANET, a mai internet őse. (Az első, sikeresen elküldött üzenet két betűből állt, aztán a rendszer összeomlott.) Ohióban megnyílt az első Wendy's étterem.

Megjelent a Led Zeppelin, a Santana és Elton John első lemeze, itthon az Omegától a 10000 lépés. A Beatles utolsó, rögtönzött koncertjét adta. Az együttes ekkor még nem bomlott föl, de John Lennon néhány hónappal később már szólóban került föl a slágerlistákra a „Give Peace a Chance”-szel. Nyáron megrendezték a Woodstocki Rockfesztivált. Mozikba került az Éjféli cowboy, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök, valamint elkészült Bacsó Péter A tanúja is, de persze azt még 10 évig nem mutathatták be. Könyvesboltokba került Mario Puzo A keresztapa és Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című regénye. Angliában a BBC vetíteni kezdte a Monty Python sorozatot, Amerikában bemutatkozott a Szezám utca és elbúcsúzott (egy időre) a Star Trek.

Én meg kétéves lettem.

Ugorjunk!

2010-06-30T23:23:00.004+02:00

Egyik nap mentem a kocsival, a dugóban sorstársak tucatjai araszoltak, de egyszer csak szemem elé került valami egészen más: egy furgon nyitott oldalajtóval ment a szomszéd sávban. Hátulján a feliratot elolvasva lelki szemeim előtt megjelentek a sisakos-hátizsákos emberek, amint libasorban kivetik magukat azon az oldalajtón. Ilyenkor választások után úgyis alacsonyan szállnak az ejtőernyősök...
(Fotó báj telefon.)

A regény nem vész el, csak átalakul

2010-06-25T23:08:00.006+02:00

A múlt hónapban cikket írtam a Galaktikába Georgij Martinov A Föld nővére című regényének képregényadaptációjáról. Az ügy végül amolyan davincikódos nyomozást szült (persze jóval kisebb léptékben), de mivel engem szórakoztatott, közzéteszem, hátha mást is érdekel.

Kezdem a kisebbik rejtéllyel, amire a cikkben szintén kitértem, és a nagyobb titok későbbi felgöngyölítésében még szerepet fog játszani. Tehát: adva van Georgij Martinov gigantikus regénye, a Звездоплаватели (Űrnavigátorok), amely három részből áll. Ezek először külön-külön jelentek meg, a 220 дней на звездолете (220 nap az űrhajón) 1955-ben, a Сестра Земли (A Föld nővére) 1959-ben, a Наследство фаэтонцев (A Faeton-lakók hagyatéka) pedig 1960-ban. Ez utóbbi évben látott napvilágot a három rész egy kötetben is.
De vissza a már említett kisebbik rejtélyhez! A regény magyar fordítása 1966-ban jelent meg, ám a cikkemnek is témát adó képregényadaptációt először 1962-ben, tehát négy évvel korábban közölte le a Népszava! Ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy a fordítás már akkor kész volt, és további négy évet kellett várnia a megjelenésre. Bizonyítás később, most térjünk át a nagyobb rejtélyre!

A regény magyar kiadása meglehetősen in medias res kezdődik, néhány közbevetett emlékképpel a korábbi kalandokról. A dolog nem különösebben zavaró, de már évtizedekkel korábban lehetett hallani olyan elsuttogott rémhíreket, hogy A Föld nővérét itt nálunk erősen meghúzták. Engem különösebben nem is foglalkoztatott a kérdés, csak amikor a cikkhez gyűjtöttem az anyagokat, akkor döntöttem el, megpróbálok a végére járni. A net legmélyebb bugyraiból előkotortam az eredeti, orosz nyelvű regényszöveget, és elkezdtem összevetni a magyarral. A következő derült ki: Martinov műve fordításban valóban jócskán rövidebb, de nem kétes politikai nézeteket közvetítő bekezdéseket csippentettek le innen-onnan (nem is lehetett volna, itt minden űrhajós lelkes komszomolista), hanem a három részből az elsőt nemes egyszerűséggel levágták.
Ezen elgondolkoztam. Vajon hogy dolgozott a fordító (Sárközi Gyula)? Megmondták neki, hogy csak a, teszem azt, 200. oldalnál kezdjen a munkába? Vagy ha nem, akkor mi történt a regény első harmadával? Ha megdolgozott vele, miért nem jelent meg soha? Kutatásom ezúttal saját könyvtáramban folytatódott, ami még két, folyóiratközlésben megjelent Martinov-művet tartalmaz. Az elsőt, aminek címe A 39. évszázadban, hamar elvetettem, mert A Föld nővére csak 19..-ban játszódik (így írják a könyvben). A másik, a Kaland a Marson már sokkal ígéretesebbnek tűnt, és valóban, az orosz és a magyar szöveg összevetésével gyorsan világossá vált, hogy egy műről van szó. Csakhogy az eredetiben bő 200 oldalas regény a mosásban 16, azaz tizenhat oldalra ment össze! Vagyis erősen átdolgozott és megkurtított változatban került a magyar olvasók kezébe.

És most kanyarodnék vissza a kisebbik rejtélyhez, ugyanis ez, az orosz kötet első harmada (illetve annak zanzája) 1963-ban jelent meg 14 folytatásban a Pajtás újságban. Tehát a fordítás valóban készen állhatott már egy évvel korábban, és aztán, egy kiadói döntésnek köszönhetően a könyvet megkurtították, az első harmadát kiherélve odadobták az úttörők lapjának, a maradékot pedig 1966-ban kihozta a Móra (meg a Kárpáti[ék lánya]).
Érdekes lenne tudni, milyen megfontolások állhattak e döntések hátterében. Legalábbis engem érdekelne.
Várjunk csak! Hallottam én már hasonló pletykákat Martinov Időspiráljáról is. Lehet, hogy az abból kihúzott rész(ek) jelentek meg A 39. évszázadban címmel? A hátamon végigfutott a hideg. Micsoda elmélet! Megyek tovább nyomozni.

Megszívlelendő

2010-06-20T20:37:00.004+02:00

Szerkesztési munkáim közben találkoztam Red Adair nevével. Az olajkút-tüzek legendás amerikai szakértőjéről és oltójáról egyrészt kiderült, hogy alig két napja ünnepelte volna 95. születésnapját (ha nem hunyt volna el 2004-ben), másrészt az is, hogy remek aranyköpései voltak. Íme egy, amit különösen találónak érzek bizonyos munkahelyi élethelyzetekre (saját tökéletlen fordításomban):

„Ha azt hiszed, túl sokba kerül egy profit alkalmazni az adott feladatra, szerződtess egy amatőrt, és várd ki a végét!”

Emlékezzünk meg róla ezzel!

Karambol(a)

2010-05-31T13:16:00.001+02:00

Fiam a hétvégén megkérdezte, mi az a csillaggyümölcs. Egy darabig próbáltam magyarázni neki, de mivel magam is csak egyszer-kétszer kóstoltam, nem volt túl sok emlékem. Aztán eszembe jutott, hogy segítségül hívom az internetet. Meg is kaptam minden kérdésünkre a szakszerű válaszokat, és még többet is. Kiderült például, hogy a csillaggyümölcs (vagy karambola) rokonságába tartozik egy nem kevésbé egzotikus gyümölcs, amit bilimbinek hívnak.

Na, ettől beindult az agyam. Mert ha mondjuk a növényeknél elkülönülve léteznének az ivarok, akkor beszélhetnénk nőstény-bilimbiről és... hím-bilimbiről. Aha, úgy van...

Egy borító metamorfózisa

2010-05-30T20:16:00.013+02:00

Miközben a megjelent új könyvek listáját nézegettem, szemet szúrt nekem egy borító, amit mintha már láttam volna valahol. Azt elsőre fölismertem, hogy egy Boros-Szikszairól van szó, de jó darabig túrtam a netet, mire kiderítettem, mi is volt eredetileg. Íme a két címlap egymás mellett (ilyen volt, ilyen lett):

Kíváncsi lennék, azt az egy apró részletet, ami alaposan megváltoztatta a kép hangvételét, vajon az eredeti alkotók rakták-e oda. Ha igen, akkor is érdekes, hogyan lesz egy fantasy-hősnőből a holokauszt igazságszolgáltatója.

Díjkereső

2010-05-23T13:17:00.005+02:00

Jó ideje frusztrál már az ESFS honlapja azzal, hogy csak évek szerint listázza az Eurocon-díjasokat, a legkevésbé sem áttekinthetően. Ma végre betelt a pohár, és úgy döntöttem, csinálok magamnak egy átláthatóbb, privát listát legalább az írókból. Ez több érdekes következménnyel is járt.

Először is, értetlenkedve nézem egy ideje, hogy az 1988-as budapesti Euroconhoz azt írták: "List unavailable", vagyis lista nem áll rendelkezésre. Volt tehát nekünk egy saját rendezésű Euroconunk, ahol kiosztottak díjakat is, de ezekről azóta sem tud a nagyvilág. Futottam néhány kört hazai rajongói körökben, de mindenhol csak vállvonogatást kaptam válaszul. Senki nem emlékszik, aki meg emlékezhetne, már nem él. Le is mondtam az egészről, mígnem mai keresgéléseim során egyszer csak elvetődtem egy orosz honlapra, és ott ezt találtam:

A nagy reveláció elmaradt, hiszen a lista szerint írói díjat nem adtak ki. A képzőművészeti elismerést a bolgár Sztefan Lefterov nyerte, legjobb kritikusnak a cseh Ondrej Neffet választották, a legjobb szerkesztő Vlagyimir Mihajlov lett, egy bizonyos T. Hermany pedig rajongói díjat kapott.
A szomorú az egészben a totális elfeledettség mellett az, hogy egy magyar sem részesült semmiféle elismerésben hazai pályán. Vagy legalábbis nem tudunk róla.
Kárpótlásul kigyűjtöttem a magyar szerzőket, akik valaha elnyerték a legjobb európai író díját:

Lőrincz L. László (1989)
Mesterházi Lajos (1972)
Mónus Miklós (1987)
Nemere István (1983)
Preyer Hugo (1989)
Szélesi Sándor (2007)
Zsoldos Péter (1976)

Gratulációim mindannyiuknak. És remélem, hogy a legközelebbi magyar Eurocon díjazottjaira, akár lesz hazai győztes, akár nem, többen emlékeznek majd évtizedek múltán.

Találós visszavág

2010-05-14T17:51:00.001+02:00

Hogy hívják a rokonszenves virtuális gyógyszerészt?
(A válasz lejjebb, kijelölés után válik láthatóvá.)

Szimpatikus.

Otthagytam a fogamat

2010-04-25T16:49:00.003+02:00

Aggodalomra semmi ok, nem a túlvilágról írom ezeket a sorokat. Pénteken, a könyvfesztiválos-galaktikaleadásos délutánt követően, egyfajta pihenésként csatlakoztam egy kisebb író-olvasó társasághoz a Trombitásban. Nagyon finomat vacsoráztam, nem haraptam rá semmi keményre, egy régóta tömött fogam (vagy mondjuk inkább fogas tömésnek? az eredeti anyagból volt már ugyanis benne a kevesebb) megadta magát, és először csak finoman, majd egyre jobban fájni kezdett.

Ma (vasárnap) reggel arra ébredtem, hogy az állapota immár kibírhatatlan, így sűrű bocsánatkérések közepette fölcsörögtem fogorvosomat, hogy hétfőn mielőbb fogadjon, mert így nem élet az élet. Ő kellemes meglepetésemre azzal reagált, hogy legyek nála félóra múlva. Így is tettem, a kedves hölgy pedig némi tanakodás (és győzködés) után úgy döntött, hogy a szenvedésnek leggyorsabban egy húzással vethetünk véget.

Azóta szájzáram van, és olyanformán nyeldeklem a fájdalomcsillapítókat, mint a franciadrazsét. Megtanultam viszont, hogyan lehet egy fog igen gyorsan élőlény(részé)ből tárgy, majd hiányát is éreztetve: fogalom. Tökéletes feladvány barkochbához.

Megint találós

2010-04-23T10:15:00.001+02:00

Mivel működik a gólem?
(A válasz lejjebb, kijelölés után válik láthatóvá.)

Üzemagyaggal.

Elfújta a szél...

2010-04-19T19:04:00.004+02:00

Mármint az izlandi tűzhányó hamuját, és most tele van vele a légkör Európa fölött. Ennek „köszönhetően” csökkentett programmal és látogatottsággal vette kezdetét a Londoni Könyvvásár (ez kevésbé zavar, mert már korábban eldőlt, hogy nem megyek), de most veszélybe került Robert J. Sawyer magyarországi vendégszereplése is. Én mindenesetre drukkolok neki, remélem, szerdán el tud indulni Kanadából, hogy ideérhessen hozzánk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra. Hogy mit kell okolni, ha mégsem? Íme:

Hátborzongató, nem?
(Marco Fulle felvétele a NASA honlapjáról.)

Flashforward retró

2010-04-17T19:29:00.006+02:00

Érdekes kis könyvvel végeztem a minap: B. N. Jennings A jövőbelátó című regénye a Pesti Hírlap Könyvek sorozatának 311. köteteként jelent meg 1933-ban (méghozzá, ha a hátsó borítónak hinni lehet, pontosan november 26-án).

Kivételesen nem félek elmesélni a történetet, mivel a kiadvány annyira ritka, hogy hosszas utánjárással és profi könyvvadász ismerősök mozgósításával sem sikerült nyomára bukkanni, így egy szerencsésebb gyűjtőtárs által kikölcsönzött példányt olvashattam.

A sztori szimpla bűnügyként indul, a Scotland Yard nyomozást indít, miután egy londoni ház bezárt szobájában hullát találnak. Az eset öngyilkosságnak tűnik, csakhogy a gyilkos fegyver (egy tőr) nincs sehol. Amikor aztán a nyomozók eljutnak az áldozat lakására (merthogy valaki egészen máséban bukkantak rá), egy szanszkrit nyelvű kézirat várja őket, melynek lefordíttatásakor kiderül, hogy a halott élettörténetét tartalmazza.

No itt áll feje tetejére a világ: a fickó kapcsolatba került egy titokzatos hindu herceggel, aki egy elixír segítségével bárkinek lehetőséget adhatott bepillantani a jövőjébe. Egy ősi szanszkrit pergamenből hősünk is megszerzi az elixír képletét, és egyszeriben a jövőjébe álmodja magát, ami tele van rejtélyekkel. Valahogy titkosügynök lett belőle, és belekeveredett egy nemzetközi konfliktusba, felesége pedig egy ismeretlen nő, nem az, akivel házasságot terveztek a kísérlet előtt.

A főszereplő előszeretettel lelkizik az amúgy cselekménydús regény során a sors megváltoztathatóságáról vagy épp előre elrendeltségéről, sőt visszatérését követően megpróbál tenni is valamit.

Érdekesek ezek a párhuzamok a csaknem egy emberöltővel később megjelent, Robert J. Sawyer-féle Flashforwarddal. És az is érdekes, hogy lesz az egyik könyvből elfeledett, de igazán sosem ismert, poros furcsaság, egy másikból pedig bestseller és hollywoodi sikersztori.

A magyarázat egyik fontos eleme alighanem a következő lehetett: B. N. Jennings nem létezik. A név mögé legnagyobb valószínűséggel a fordítóként feltüntetett Szendrő Nándor bújt, akiről ma már ugyancsak semmit nem tudni, kivéve, hogy még csak nem is ez volt az igazi neve, hanem Buránszky Nándor. Itt, Magyarországon írta meg nekünk a Flashforward ősét, ami nyomban el is süllyedt a ponyvairodalom áradatában kis hazánkban, melynek nyelvét sehol másutt nem beszélik a világon.

Borús időben jól jön egy kis vidámság

2010-04-16T18:38:00.004+02:00

Az elmúlt napok időjárása nem sok vidámságra adott okot. Ez lassan megváltozni látszik, de nem árt addig is kicsit dobni a hangulaton. Stílszerűen egy kis időjárásjelentéssel (a német RTL műsorából):

Huxley mozija

2010-04-15T18:28:00.004+02:00

Érdekes cikket olvastam a Salon.com-on (amit már ők is úgy vettek át a Believer magazin filmes különszámából) híres emberek forgatókönyvírói kísérleteiről. A legbizarrabbnak azt a sztorit éreztem, amely szerint Walt Disney 1945-ben leszerződtette Aldous Huxleyt, hogy írjon neki forgatókönyvet Alice csodaországbeli kalandjairól, de másféle megközelítéssel: beleszőve Lewis Carrollt, a szerzőt. A tervezett kombinált, rajzolt-élőszereplős filmben Carroll (valódi nevén Charles Dodgson) Alice-szel együtt menekült volna át saját mesevilágába, hogy megszabaduljon oxfordi hivatalnok üldözőjétől (ott tanított matematikát), aki nehezményezi a nonszensz-irodalomba tett kirándulásait.

Huxley, a Szép új világ írója be is fejezett egy szinopszist, amiről Disney az elolvasása után ezt mondta: „Annyira irodalmi volt, hogy csak minden harmadik szót értettem belőle.” Ez után nem meglepő, hogy az 1951-ben elkészült Alice-rajzfilm nem Huxley szkriptje alapján valósult meg. Így derékba is tört egy ígéretes hollywoodi karrier. Nyertünk viszont helyette olyan könyveket, mint a Majmok bombája vagy a Sziget.

Lábjegyzetként még annyi, hogy jobban meggondolva bizarrságban lazán fölveszi ezzel a történettel a versenyt egy másik, mely szerint Winston Chuchill 1929-ben Chaplinnek írt burleszk-forgatókönyvet Napoleon életéből. Nem vicc! Vagyis hát... (Ja, és abból sem lett film soha.)

Japán haláldzsessz – egy életre szól

2010-04-13T15:12:00.003+02:00

Tegnap megint koncerten voltam, és úgy érzem, ezt meg kell osztanom mindenkivel. Hatalmas élmény volt a Soil & Pimp Sessions japán zenekar fergeteges műsora. Olyan temperamentumos, latinos zenét nyomtak, ami tősgyökeres braziloknak is becsületére vált volna. Ezeket az eszement fiúkat mindenkinek látni kell. Minimum egyszer. Sajnos a koncert hangulatát egy videó sem adja vissza, úgyhogy egy klipet illesztettem be ide:

Szték tartármártással

2010-04-12T09:27:00.003+02:00

Egy kommentben korábban említettem már, hogy újabb öngyilkos vállalkozásként Stephfordy Mayo New Mona című Alkonyat-paródiáját olvasom. Abban akadtam a következő gyönyörűségre: a fordító szerint a vámpírok a gimi ebédlőjében sztéket esznek tartármártással. Egy darabig nem kapcsoltam, de aztán ráébredtem, hogy szerencsétlen szép nagy bakot lőtt, ugyanis alighanem a „steak tartare”-t magyarította így, ami valójában nem más, mint a tatárbifsztek. Ezt behelyettesítve valamivel több értelmet nyert a jelenet.

Elmondom még egyszer, lassan, hátha az illető idetéved egyszer:

steak tartare = tatárbifsztek

Ente, baba, ente

2010-04-11T08:54:00.002+02:00

Most olvastam, hogy a svédek a büntetésvégrehajtás radikális reformjára készülnek: az elítéltek ezentúl büntetésüket torrenten tölthetik le.

Pixel-ámi

2010-04-10T07:43:00.003+02:00

Egy nagyon durván jól sikerült videó nosztalgiázni vágyóknak és paranoiásoknak.
Jó mulatást hozzá!

Keresztény rémítgetős helyett

2010-04-05T13:22:00.004+02:00

Frank E. Peretti a keresztény horrorirodalom nagy sztárja az Egyesült Államokban. Könyvei milliós példányszámokban kelnek el odakint. Magyarul is jó néhány ilyen rémisztgetős regénye jelent meg (Ez élet sötétsége, Áttörés a sötétségen, Próféta, Az Eskü), többnyire vallásos kiadók gondozásában.

A Tilly című kötet kilógni látszik az életműből, első pillantásra a terjedelme miatt (lazán szedve sincs 100 oldal), másodikra pedig a tartalma okán, ami nem igazán ijesztő. Az egész nem más, mint abortuszellenes propaganda vékonyka történetbe csomagolva. Főhősnője ugyanis egy rövid bevezetőtől és pár közjátéktól eltekintve végigálmodja a fejezeteket, és aközben világosodik meg.

A könyvecskét Amerikában lelkisegély-szolgálatok amolyan segédanyagként alkalmazzák abortuszon átesett nők érzelmi rehabilitációja során. Ami azt illeti, a hazai kiadást is a Szociális és Családügyi Minisztérium támogatta (2001-ben).

A csuda vigye el, megint sikerült egy igencsak női könyvbe belefutnom. Az enyhén kísérteties kezdés után hamar prédikációba fullad, és valósággal csöpög a túláradó érzelmektől. Rövidsége mindazonáltal sokat emel élvezeti szintjén. És tényleg hatásos is: meggyőzőtt, hogy ne vetessem el a gyerekeimet (nem mintha ne késtem volna le már róla rég).

Kínrím

2010-04-01T10:17:00.000+02:00

Az ember gyermeke vasárnap este Szörny Rt.-t akar nézni:

Ma jöhet Sullivan,
de holnap suli van!

A mosodacédulák létjogosultsága

2010-03-31T11:31:00.001+02:00

Féltéglányi Kafka-novellásköteten rágtam át magam. Jó részét persze már olvastam ezeknek az írásoknak korábban, az „Átváltozás”-tól „A fegyencgyarmaton”-ig, a Diákkönyvtár-féle gyűjteményben, Az éhezőművészben, a Himpellérek társaságában meg más efféle könyvekben. Ez a válogatás – nem, nem is válogatás, inkább ömlesztés, hiszen mindent összelapátoltak bele, ami Kafka életművének rövidebb darabjaiból eddig előkerült – azonban hamar elkezdett az idegeimre menni. Reveláció erejű újdonsággal az eddig nem olvasottak közt nemigen találkoztam, kivéve talán a „Blumfeld, az öregedő agglegény”-t, amelynek zárkózott hőse hiábavalóan próbál szabadulni abszurd látogatóitól. Ugyanakkor soknak éreztem a tölteléket, a hagyatékból összekapart „mosodacédulát”, amik az irodalmároknak nyilván instant élvezetet okoznak, az átlagolvasó azonban csak a fejét vakarja értetlenségében és frusztrációjában. Ennek mélypontja volt számomra a töredékes regénykezdemény, a „Lakodalmi készülődés falun”, mely nem elég, hogy még torzóságában sem összefüggő mű, de mintha más Kafka-írásokból lett volna összeollózva.
Az életmű nagy részének jelentőségét ugyanakkor eszem ágában sincs vitatni. Kafka fontos, nagy hatású szerző volt, akinek még az utóélete is egészen szürreális. Végrendeletében arra kérte barátját, Max Brodot, hogy semmisítse meg addig meg nem jelent kéziratait. Brod ezt nem tette meg, sőt publikálni kezdte Kafka műveit. A nácizmus előretörése idején aztán Palesztinába, a majdani Izrael területére menekült, magával víve a kéziratokat. 1968-ban bekövetkezett halálakor ő a titkárnőjére hagyta a papírokat, és azóta folyik a vita, hogy jogszerűen kit is illetnek. A nézeteltérés immár diplomáciai szintre emelkedett Németország és Izrael között. Mi is a legideillőbb jelző? Alighanem a „kafkai”.

Szerelmi ámok

2010-03-30T12:19:00.008+02:00

Egy mazochista pillanatomban Harlequin-könyv olvasásába fogtam. Egyrészt kíváncsivá tett, mivel képes Nora Roberts ilyen tartósan megmaradni a sikerlisták élén, másrészt az is izgatott, vajon miért választ előszeretettel fantasztikus témát lány- (vagyis nyál-) regényeinek. Egyszer volt... című könyvét szemeltem ki, ami időutazásos SF-nek ígérkezett, romantikus körítéssel.

Amint kézbe vettem a kötetet, pánikba estem, mert a hátsó-belső borító máris folytatással fenyegetett (aminek anomáliás központozású címe [...Hol, nem volt] azóta a végleges borítót is díszíti). Azután rájöttem, hogy a felállás is fordított: a romantikus főfogáshoz jár némi időutazásos SF (zöldség-) köret.

Egy túlkoros szűzlány várja epedve fehér lovon érkező lovagját. Ehelyett űrhajótörött időutazót kap, aki a Mars és a Föld közt ingázva fekete lyukba (!) ütközött, így került vissza a múltba.

Azok a részek, amik nem a szerelemről szólnak, rémálomszerűen primitívek, ahol meg az érzelmekre kerül a sor, ott közhelyek röpködnek a rózsaszín ködben.

Olvasás közben eszembe jutott egy másik, nemrég olvasott könyv, ami többnyire úgyszintén a szerelemről és az emberi kapcsolatokról szólt: Ismerősöm az oroszlán volt a címe, és ukrán kisregényeket tartalmazott.

Ott az egyikben egy bimbózó szerelmet kísérhettem figyelemmel. A fiatal pár egy erdőben sétálgat, és közben elfelhősödött szemmel arról diskurál, milyen szép is lesz kettőjük közös jövője a tervgazdaságban. Ez már nem is rózsaszín köd, hanem vörös.

Egy időre elég volt a nyálból.

Minek nevezzelek?

2010-03-29T11:08:00.002+02:00

Tele van a hócipőm a sznobosan angoloskodó tévébemondóktól meg más hasonszőrűektől, akik a hasukra ütve találják ki, hogy kell kiejteni az idegen neveket, és aztán még széles körben terjesztik is hülyeségüket. Én most elsősorban az angol nyelvterületen csapnék szét, de azért nyilván máshonnan is lehetne példákat sorolni.

Az első számú kedvencem ezen a téren a Stephen (lásd: Stephen King), amit előszeretettel ejtenek „Sztefen”-nek, hogy miért, nem tudom. A helyes kiejtés természetesen ugyanaz, mint a Stevené, vagyis „Sztíven”. Aki nem hiszi, járjon utána: javaslom konzultációra a Merriam-Webster online szótárát, ahol meghallgatható a hivatalos verzió.

Másik két fájintos példa a Geoffrey (lásd: Geoffrey Chaucer) és az Ian (lásd: Ian az Élet). Előbbi magyar változata a „Dzsofri” (muhaha, jó, hogy nem Gofri), illetve a hihetetlenül nyakatekert „Ájen”. Jesszusom! Na szóval, a hivatalos verziók ezekhez is meghallgathatók itt és itt (természetesen „Dzsefri”, illetve „Ijen”). Az elsőnél elnézést kérek, mert az MWO-n egy történelmi személy teljes nevét végig kell hallgatni, a második meg egyáltalán meg sem volt nekik, úgyhogy egy másik kiejtős honlapot linkeltem be.

Jó tanulást! (Ki fogom kérdezni!)

Egy igazi jam-session

2010-03-28T11:46:00.002+02:00

Amikor néhány héttel ezelőtt az egyik könyvtár polcait fosztogattam, rutinszerűen megálltam az új beszerzések szekrénykéje mellett, és megláttam valamit, ami beindította a nyálelválasztásomat. Ez volt az:

Mivel gyerekkorom óta ABBA-rajongó vagyok, és a svédes hangzású szerzőnév jó zaftos insider-sztorikat ígért, legott kikölcsönöztem az amúgy elég soványka kötetet.

Amint felütöttem persze, fültövön csapott a valóság cserzett tenyere: a szerző igazából magyar, a várt insider-sztorik helyett meg egy különböző korábbi sajtótermékekből összeollózott, secondhand-krónikát kaptam, meglehetősen hevenyészett szerkesztésben, helyenként ordító hubákkal. (A könyv a Best magazin kiadásában jelent meg, ennél többet talán nem is kell mondanom.)

Szóval így jártam. Sebaj, a kezdeti sokkon túltéve magam, csak olvasni kezdtem, és hogy az élményt teljessé tegyem, mellé hallgatni az épp megidézett számokat. Aztán odaértem egy részhez, ami 1978-as amerikai turnéjukat taglalja, és szerepelt benne egy mondat, miszerint fölléptek Olivia Newton-John show-jában is, méghozzá Andy Gibb-bel együtt. Ez érdekesen hangzott, úgyhogy rákerestem a neten, és találtam egy videót az eseményről. Szerintem fantasztikusan szórakoztató látni ezt a sok tehetséges zenészt/énekest, ahogy lazán, a kameráktól mit sem zavartatva beszélgetnek, humorizálnak és persze danásznak. Respekt!

A könyvről több szót ejteni nem érdemes, következzen helyette a videó:

Ember tervez...

2010-03-27T17:15:00.003+01:00

Esküdöztem év elején, hogy majd gyakrabban meg többet meg szebben és jobban... de aztán kicsit másképp alakult. A helyzet az, hogy 2.0-s sorozatszámú ivadékom addig dobálta magát tornaórán, míg úgy körbe nem forgatta a térdét, mint Linda Blair a fejét az Ördögűzőben. Ez több hetes kórházi ápolást és egy műtétet eredményezett, meg azt, hogy a töki most valahogy úgy néz ki, mint a Kis Bice-bóca. Nyugi, megvan mindene, csak épp mankóval közlekedik. Elgondolható, hogy ez mennyire fölborította az egész család életét...

Na jó, nem nyavalygok tovább, hanem megpróbálom ott folytatni, ahol abbahagytam. A gyerek közben gyógyul, és – fene a jó dolgát – még iskolába se kell járnia.

A víz nem válik vérré?

2010-02-09T18:10:00.008+01:00

A napokban megfordult a kezemben Ursula K. Le Guin regényének, A sötétség balkezének kiskozmoszos kiadása, és ahogy forgattam, rádöbbentem, hogy a kép nagyon hasonlít valamire.

Hamarosan az is eszembe jutott, mire: az interneten találtam egy képet Blood Fallsról (Vér-vízesés), ami az Antarktiszon található. Egy gleccser végéből tör elő, és 1911-ben fedezték föl. A víz forrása egy jég alatti tó, amely gazdag a vas-oxidokban. Fantasztikus látvány. Vajon Varga Pál, a Le Guin könyv borítófestője találkozott mondjuk egy fotójával, vagy az egész csak véletlen egybeesés? Akárhogy is, érdekes. Íme, Blood Falls, ami, ha mást nem is, azt bizonyítja, hogy a közismert szólás fordítottja sem feltétlenül igaz:

Ókor-ókor jól jön egy kis klasszikus

2010-02-06T06:19:00.004+01:00

Nem kis fáradság árán átrágtam magam Vergilius összes művein. Időnként elkap a hév, hogy a zsáneren kívül is olvassak valamit (na jó, ez az időnként elég gyakran előfordul), és tavaly jó ötletnek tűnt, hogy felelevenítsem a középiskolai irodalomórák hangulatát egy kis Aeneisszel. Aztán azt mondtam magamban, ha már ilyen formában (Vergilius összes művei, 1967, Helikon Klasszikusok) került a kezembe, egy életem, egy halálom, leküzdöm egyben az egészet.

Az Eklogákról az jutott eszembe, hogy tényleg nem semmi időszak lehetett az az antik kor, ha még az egyszerű pásztorok is ilyen kiművelt fők voltak, és szemrebbenés nélkül foglalták versbe élményeiket, érzéseiket. A Georgica kegyetlenül archaizáló Bálint gazdát idézett lelki szemeim elé, majd az előétel és a leves után érkezett a főfogás, maga a hőseposz.

Az Aeneis alapfelütése kicsit westsidestorys, legalábbis Homérosz Iliászával és Odüsszeiájával összevetve. Adva van ugyanis két harcoló fél, a görögök és a trójaiak, akiknek krónikása később (és az igazsághoz hozzátartozik: jó pár évszázadnyi eltéréssel) a maga szája íze szerint dalolja el a történteket. Így fordulhat elő, hogy a Homérosztól jól ismert hős, Odüsszeusz Vergiliusnál mellékszereplőként bukkan csak elő, és akkor is inkább rosszfiúként, s a görögök furfangos falovas terve itt aljas, kétszínű cselvetés. A költemény első néhány énekének olvasása közben úgy kellett erővel lefognom magam, nehogy elővegyek egy Homérosz-összest is, és elkezdjek hasonlítgatni. (Biztos születtek már tanulmányok, doktorik, miegyebek e témában, csak én nem tudok róluk.) Sajnos a trójai háború végeztével a hangsúly nem a hősök viszontagságos utazására kerül át, hanem a Róma alapításáig elvezető újabb kisebb-nagyobb csetepatékra. Fröcsög a vér, röpködnek a félbeszelt végtagok, agyvelő csorran ki harcosok fülén... mintha Vergilius a legújabb kori, über-erőszakos hollywoodi akciófilmek látványvilágát előlegezné meg.

Egy valamit persze Hollywood semmiképpen nem tudna reprodukálni, és az az időmértékes verselés, ami különleges akadályokat támaszt a mai olvasó elé. Végig az Aeneis során azon töprengtem, vajon a fordító (Lakatos István) szándékosan frusztrál-e egymástól több sornyira eltávolított alanyaival és állítmányaival, végletekig bonyolított jelzős szerkezeteivel és közbevetett mellékmondataival. Utószavából aztán kiderült, hogy igen. Alaposan leegyszerűsítve nagyjából azt írta le benne, hogy az ő célja nem a könnyen emészthetőség volt, hanem az eredeti versforma és szövegszerkezet minél hűebb átvétele.

Ekkor ütött végképp szöget a fejembe egy gondolat: vajon nem lenne-e ideje újrafordítani Vergiliust, közérthetőbben, urambocsá' modernebben, hogy a mai fiatalok se kínként éljék meg olvasását? Ezzel természetesen nem a „kötelezők rövidítve és egyszerűsítve” horrorja mellett teszem le a voksomat, inkább úgy képzelném el, mint a Shakespeare-újrafordításokat. Tisztában vagyok vele ugyanakkor, hogy egy ilyen életmű átültetése magától a fordítótól is közel egy élet munkáját kívánja meg, vagyis teljes elkötelezettséget, de remélem, születnek még ilyen emberek.

Ja, és mindent egybevetve respekt Augustus császárnak, amiért nem hagyta az Aeneis kéziratát tűzre vettetni, merthogy Vergilius ezt a sorsot szánta neki végrendeletében. Ha az olvasása számomra nem is felhőtlen szórakozást jelentett, de mindenképpen „jó mulatság, férfimunka volt” (© Vörösmarty). És az igazán nem baj, ha egy könyv az ember fejében gondolatokat, tanulságot érlel.

Egyszer volt...

2010-02-03T06:54:00.004+01:00

Tízéves koromban jutottam el első és utolsó ízben Svédországba. Az út nem volt felhőtlen, kezdve azon, hogy a nyári szünet elején átmásztam egy kerítésen, és sikerült fönn is akadnom a szögesdróton, ami miatt a karomat több öltéssel varrták össze. A kötést aztán időnként cserélgetni kellett, és végül Svédországban vették ki a varratokat. Hogy hogy kerültem oda? Keresztanyám (édesanyám legjobb barátnője) oda ment férjhez, ők hívtak meg minket vendégségbe. Anyámmal mentünk ketten, vonattal (végtelennek tűnt az út). A memóriámmal az a szörnyű, hogy szép lassan minden kiesik belőle, így erről az időszakról is csak pár impresszióm maradt meg.

Ha jól emlékszem Eric Knight Sam Smallját olvastam kifelé menet, ami egy varázslatos könyv. Mivel azonban túl hamar a végére értem, kellett valami új olvasnivaló. A család magyar nyelvű könyvtára elég korlátozott volt, kénytelen-kelletlen beértem hát a Távolban egy fehér vitorlával, valamint nézegethettem felnőtt fiuk képregényeit – svédül. Akadt köztük jó pár ínycsiklandó horror is.

Keresztapámtól kaptam életem első audiokazettáját, 90 percnyi ABBA-t, amit ő a kocsijában tartott addig. Nekem egyik legbecsesebb kincsem lett, rojtosra hallgattam éveken, sőt évtizedeken át. (Még mindig őrzöm, bár a rajta levő zenéket időközben kiváltottam mp3-akkal.)

Kaptam az utazáshoz egy hülyéknek való, egyszerű automata fényképezőgépet is, amit kisfiúként leginkább arra használtam, hogy itthon ismeretlen, „egzotikus” autókat fotózzak. Később aztán tettünk egy kirándulást észak felé (ők Göteborg környékén laktak), és gyönyörű tájakat is sikerült lencsevégre kapnom. Itthon, az előhívásnál derült ki aztán, hogy én hülyébb vagyok, mint akikre a gyártók gondoltak, és lazán kétszer fényképeztem végig az egy tekercs filmet. A legtöbb képen egymásra úsztatott autó- és tájképek tették egymást kölcsönösen élvezhetetlenné... Persze ha egy csöpp eszem van, megőriztem volna őket, és néhány évvel később kritikai sikert arathattam volna meglepő képi asszociációikkal. Na mindegy, nem lettem fotóművész se...

Emlékszem még a különleges ízű ételekre, az ott először kóstolt savanykás, szénfekete kenyerekre, édeskésen fűszeres szalámikra, tengeri herkentyűkre. Emlékszem keresztszüleim idegen, még általam is fejcsóválva nézett gyereknevelési szokásaira (nem rajtam gyakorolták, van egy nálam fiatalabb lányuk is), emlékszem a négyes számra: „fyra”, amit ők „fűrá”-nak mondanak.

Az évek során rendesen eltávolodtunk egymástól – én nem vagyok nagy levélíró, ők ritkán látogattak el ide –, ezért is örültem, amikor a svédek bejelentkeztek a 2011-es Eurocon megrendezésére. Gondoltam, ha már ott vagyok, ellátogathatok keresztszüleimhez újra.

Emlékszem keresztanyámra, harsány hangjára, nevetésére, arra a fura nyelvre, amit folyékonyan beszélt a magyar mellett. Emlékszem rá, de most már nem látogathatom meg.

Gondolat

2010-02-01T09:22:00.003+01:00

Ma megint rájöttem egy nagy igazságra:

Ahogy a pékmesterség nem kenyerem és a bútorkészítés sem az én asztalom, tartok tőle, hogy a varráshoz sem lenne cérnám.

(Egy lyukadófélben lévő pulóver apropóján.)

Az első idei könyvek

2010-01-30T17:27:00.003+01:00

Szokatlanul élénken indult az év, már januárban több kiadó újdonságokkal jelentkezett a fantasztikus irodalom terén. Volt vámpírkönyv (P. C. és Kristin Cast: A kiválasztott) és annak paródiája (Stephfordy Mayo: New Mona), szépirodalmi posztapokaliptikus SF (Cormac McCarthy: Az út), vérbeli klasszikus (Rudyard Kipling: Kívánságok Háza), transzcendens űropera (Jean-Claude Dunyach–Ayerdhal: Haldokló csillagok), valamint két régiség újramelegítve (Robert Merle: Védett férfiak; Leslie L. Lawrence: A vérfarkas visszatér).

Ha ez így megy tovább, idén már megint belefulladunk a kiadványokba (válság ide vagy oda). Annak idején 1990 után drasztikusan megugrott az egy évre eső fantasztikus könyvek száma (kb. 100-ról 150-re, majd még följebb). '98-ban haladta meg először a 250-et. E körül mozgott aztán évekig, mígnem 2008-ban egyszerre kis híján 300-ig szökött. Tavaly a válság mit sem csökkentett a kiadói kedven (a vásárlói persze egészen más tészta), és ahogy az idei, máskor csendes hónapnak számító januárt elnézem, a 2010-es évben sem maradnak olvasnivaló nélkül a fantasztikum szerelmesei. Hogy vásárló lesz-e elég, és a kiadók mindegyike megéri-e az év végét...? (Ide lezárásként három pont és egy kérdőjel kívánkozik.)

Máglya kontra mágia

2010-01-03T20:00:00.004+01:00

Már megint Szósz?!:)-t néztem. Jól van, elismerem, ez függőség, az ismétlés ismétlésén vigyorogtam nagyokat... És akkor egyszerre beütött: a műsorvezetőnő a mágiáról kezdett beszélni, de nagyon furcsán ejtette a szót. Inkább hasonlított máglyára. Eszembe jutott, hogy nem is először hallom így, szinkronokban és tévéműsorokban egyre gyakrabban fordul elő. Tudtára adatik minden közszereplőnek és szinkronszínésznek: A KÉT SZÓ NEM CSERESZABATOS!
Aki még egyszer megpróbálkozik ezzel a szómáglyával, azt mágiára vetem érte. HŰ, DE DÜHÖS VAGYOK!!!
Jelzem, átkapcsoltam.

Egy pálya elkezdődik, egy másik véget ér

2010-01-02T11:46:00.007+01:00

Két decemberi hírre szeretnék reagálni egy-egy videóval. Az első hír az volt, hogy egy uruguayi fiatalember, bizonyos Federico Alvarez Ataque de Panico (Pánikroham) címmel készített egy kb. 5 perces SF rövidfilmet idegenek támadásáról Montevideo ellen. A produkció nagyjából 300 dollárba került, de a látványvilágán ez nem látszik. Elképesztő, mire képes a mai filmes technika, ha megfelelő mértékű lelkesedéssel párosul.

És ennek a lelkesedésnek meg is lett a gyümölcse. Először is több mint kétmillió néző a YouTube-on, majd nem sokkal később Sam Raimi, a Gonosz halott- és Pókember-filmek rendezője 30 millió dolláros szerződést ajánlott fel Alvareznek egy hollywoodi produkció elkészítésére. Erre az emberre még érdemes lesz odafigyelni!

A második hír sokkal szomorúbb: túl korán, alig 63 évesen elhunyt Dan O'Bannon, színész, rendező, de legfőképp forgatókönyvíró, akinek többek közt A nyolcadik utas: a Halált, a Kék villámot és Az Emlékmást köszönhetjük. Íme egy rövid klip első filmjéből, a John Carpenterrel közösen készített Sötét Csillagból, mely bizonyítja, hogy színészként is remekül helytállt, ha kellett:

Nyugodjon békében! Filmjei pedig, újranézve, ne hagyjanak minket nyugodni továbbra sem!

Olvasmányélmény és újévi ígéretek

2009-12-31T17:13:00.007+01:00

Hát akkor szép sorban:
Jó húsz éve nem olvastam Moldovát. Idén aztán kivettem könyvtárból a Magyar atom című novelláskötetét (no nem a régi kiadást, hanem az újmódi, húzottat). Ebben ugyan kevesebb történet van, de azok aztán ütöttek rendesen. Nagyon élveztem mindet, a hazai gyártmányú atombombáétól (amit fordítva szerelnek össze, ezért aztán épít, nem rombol), H. Kovács foci-sztorijain át (emlékszem, amikor boldogult ifjúkoromban a „Verhetetlen tizenegy”-et képregény formájában élveztem a Füles lapjain, Zórád Ernő zseniális rajzaival) az első magyar tengeri kalózrádió krónikájáig. Megtudtam végre, milyen az igazi „ferencvárosi koktél” (egy rész rumhoz két rész rum), és hogy a budapesti közlekedési dugókat igazán hathatósan csak egy rakétakilövő állomás fölépítésével oldhatnánk meg. Kötelező olvasmány a kötet mindazoknak, akik még tudnak magukon és a magyar valóságon nevetni.

Ami a blog jövőjét illeti (ez itt már az ígéret-rész), jövőre igyekszem majd rendszeresebben föltenni valamit, és eszembe jutott, mivel tölthetném ki azokat az üresjáratokat hasznosan, amíg agyam hátsó tekervényeiben verítékes munkával megszületik egy újabb gondolat. Mivel amúgy is előszeretettel figyelem a hazai SF/F megjelenéseket, megpróbálom időnként fölhívni a figyelmet egy-két olyan címre, amelyek nem a szokásos cégérek alatt láttak napvilágot, mégis megéri levadászni őket. Reményeim szerint ezek a figyelemfelhívások is érdeklik majd olvasóimat.
Most, hogy jobban belegondolok, tulajdonképpen már a fenti Moldova-ajánló is lehetne valami ilyesmi, hiszen a kötetben szereplő novellák többsége fantasztikus, és akkor még az önállóan szintén megjelent „Hitler Magyarországon” (alias „Titkos záradék”) című kisregényről még nem is beszéltem. A könyv persze nem mai darab, inkább tegnapi (az Urbis kiadó Moldova-életműsorozatának harmadik darabjaként jelent meg 2007-ben), de én önhatalmúlag még elég frissnek ítélem.
Ennyi elég is lesz évzáróként. Olvasmányélményekben gazdag, boldog új évet kívánok mindenkinek.

Feyd Rautha, a rocksztár

2009-12-01T19:07:00.010+01:00

Oké, oké, mindenki tudja, hogy az 1984-es Dűne-filmben ezt a szerepet Sting játszotta, a Police együttes énekes-basszusgitárosa. Nem is erről szól ez a blogbejegyzés, hanem egy friss fölfedezésemről: régi nagy kedvencem a zenekar 1983-as búcsúlemeze, a Synchronicity, és most munka közben kedvem támadt meghallgatni róla egy-két számot. Mivel lusta voltam fölkelni a gép mellől, hogy előássam a cédét, a Youtube-bal ásattam elő pár videót, és az egyiknél eldobtam az agyvelőmet: a „Synchronicity II” klipjében Sting kísértetiesen hozza Feyd Rautha figuráját. Mellékelek két képet, rájuk kattintva mindkettő videóhoz vezet. Az első ugyebár egy arckifejezés a filmből, a második a kislemez borítója.

Külalak

2009-11-28T18:15:00.003+01:00

Időnként még a nagy emberek is mások segítségére szorulnak, mit mondjak akkor én? A blogom kinézete az utóbbi időben eléggé lerobbant, és többnyire jól álcázott, ám annál inkább jelen lévő technikai analfabetizmusom rákényszerített, hogy külső segélynyújtásért folyamodjak. Ez úton szeretném megköszönni Csordás Attila, Hajdú Éva és a titokzatos Gergő közreműködését a rend helyreállításában. Mi lenne velem, ha nem ilyen kedves emberek vennének körül? Gondolom, egészen elvadulnék magam is.

Nincs új a nap alatt

2009-11-27T08:46:00.002+01:00

Folyamatosan olvasom újra a régi Galaktikákat, hogy novellákat válogassak a retro-rovatunkhoz, és most, hogy elértem a 65. (1986/2.) számhoz, találtam egy érdekes szerkesztői üzenetet, ami remekül illusztrálja, hogy a történelem kis léptékekben is látványosan ismétli önmagát.

„Sok levélírónk [...] arról értesített bennünket, hogy nem tetszik nekik az új Galaktika formátuma, papírja, tördelése, illusztrációi stb. stb. [...] Reméljük, hogy tiltakozó olvasóink néhány szám után ugyanúgy megszeretik a mostani formát, mint annak idején a régit, amely ellen szintén akadtak opponensek. Egy korszak lezárult, új kezdődött. A hagyományokat mi is tiszteljük, de nem vagyunk konzervatívak. A régi Galaktika értékeihez új értékeket akarunk tenni, s reméljük, sikerül.”

Vicces, hogy 18 évvel később ugyanezeket a csatákat kellett megvívnunk nekünk is. (És mi lesz, ha eljutok az első fekete számokhoz? Ott is találok majd egy hasonló üzenetet? Tudom, tudom, akkor már rég ott dolgoztam, emlékezhetnék, de sajnos semmi ilyesmi nem jut eszembe.)

Félerősen

2009-11-26T16:07:00.005+01:00

Múlt vasárnap koncerten voltam, a Mezzoforte lépett föl a Millenárison. Elképesztőek ezek az öregedő dzsessz-jampecek, félelmetes mennyiségű energia van még mindig bennük.

1. Jó kis szaxofonszóló. Ez a pasi halálos! Perceken keresztül fújta úgy, hogy közben folyamatosan bakkecskeként ugrált! És egy hangot sem vétett el!

2. Minden-egyéb-szóló. Ez nálunk még jobban szólt!

3. És egy kis összjáték.

Nekem nagy élmény volt. De a tapsból, lábdobogásból meg füttyögésből ítélve másoknak is. Ezek a szakik több mint 30 éve zenélnek együtt, és remélem, folytatják is még jó sokáig.

Egy kis médiaajánló

2009-11-14T18:37:00.003+01:00

Két ajánlatom van így hirtelen: először is, aki szereti az irodalmat és a magyar nyelvet, az feltétlenül nézze vasárnaponként este fél nyolctól a SZÓSZ?!:) műsorát (igen, ez a sok írásjel is a cím része) a magyar királyi tévé kettes csatornáján, aki meg nem tudja fogni, vagy akkor épp nem ér rá, az nézze az interneten felvételről. Művelt, felnőtt emberek bohóckodnak benne hétről hétre, a néző meg még akár tanulhat is valamit. (A főleg a Beugróból ismert Pokorny Lia pedig sosem volt még ilyen gyönyörű [már amikor szerepel].)

A másik ajánlatom egy internetes vicclap, a THE ONION egy viszonylag friss cikke az angolul tudó (a némettudás sem hátrány) SF-rajongóknak. Szerintem zseniális.

Jó szórakozást!

Olvasásveszély!

2009-10-21T14:33:00.002+02:00

Amikor először ránéztem a blogom Google Analytics oldalára, meglepődtem, hogy nemcsak Magyarországról olvasnak, hanem a világ minden tájáról. Különösen nagy érdeklődéssel láttam egy szapporói látogatót. Időközben annyit sikerült megtudnom, hogy az illető magyar, és csak ideiglenesen állomásozik Japánban.

Szeretném hát most fölhívni a figyelmét az ország és az olvasás veszélyeire: e hó 14-én egy szapporói könyvesbolt polcai két kislányra dőltek, súlyos sérüléseket okozva.

Több mint valószínű, hogy egyikük sem az én olvasóm volt, de azért másoknak sem árt vigyázni Szapporóban!

Ki vagyok én?

2009-10-20T15:20:00.003+02:00

Évtizedek óta közszájon forog már az a vélemény, miszerint Kuczka Péter volt a magyar SF atyja. Nemrégiben részt vettem egy közönségtalálkozón Sárdi Margittal, ahol a házigazda-moderátorok őt a magyar SF anyjának nevezték. Ez piszkálni kezdett, hogy vajon hogy is aposztrofálnám ebben a tekintetben saját magamat.

Szerintem a magyar SF családfáján én lennék az az alapvetően jóindulatú, de különc nagybácsi, aki jó úttörő módjára aholtudsegít, sokan mégis megmosolyogják a háta mögött. Ez most nem panasz volt, csak helyzetértékelés.

Újabb találós

2009-10-11T18:57:00.004+02:00

Hogy hívják a japánok újonnan kifejlesztett, szilícium alapú miniatűr terepjáróját?
(A válasz lejjebb, kijelölés után válik láthatóvá.)

Mikrodzsip.

A középszer diadala

2009-10-01T20:55:00.007+02:00

Fura dolog az emlékezet, az ingerek közül jellemzően a legerősebbeket tárolja el, akár pozitív, akár negatív irányban. Vannak kellemes és vannak rossz emlékeink, a közömbösekről legfeljebb a hiányuk árulkodik.

Jellemző ez az irodalomra is: kétféle könyvre emlékszünk általában, a zseniálisan jóra és a bűnrosszra. A többi viszonylag gyorsan kirostálódik memóriánk szűrőjén. És ez nem csak az egyes emberre igaz, a kollektív memória még kérlelhetetlenebbül szelektál.

Itt van például ez a könyv, aminek most értem a végére. H. B. Fyfe D-99 című regényéről beszélek. Ki hallott róla? Az erre a kérdésre igennel válaszoló emberek csoportját, gyanítom, világszerte is egy elég szűk halmazzal lehetne szemléltetni.

Horace Browne Fyfe Jr.-ról nem sokat tudunk (az okot lásd fent). 1918-ban született, első novellája az Astoundingban jelent meg 1940-ben, de azután bevonult katonának, és írói pályáját csak a háború befejeződését követően építgette tovább. Közel 60 elbeszélését közölték a legkülönfélébb magazinok, de az Astoundinghoz mindig vissza-visszatért. Itt jelentette meg sorozatát is „A Dörzsölt Trükkök Hivatala” összefoglaló cím alatt. Ez a sorozat 5 hosszabb novellából és a szóban forgó regényből áll, Fyfe egyetlen önálló kötetéből. A széria 1948 és 52 között futott, a könyv tíz évvel az utolsó megjelenése után került a boltokba. Egyetlen kiadást ért csak meg. Fyfe 1967-ben föl is hagyott az írással, majd pontosan 30 esztendővel később az élettel is.

Akkor ejtsünk néhány szót a regényről! Főszereplői a Csillagközi Kapcsolatok Minisztériumának dolgozói, illetve a minisztérium egy titokzatos részlegéé, a 99-esé. Róluk csak a legbeavatottabbak tudnak, a hivatal toronyházának legfelső emeleteit foglalják el, ahová külön lift közlekedik. Az ő feladatuk az idegen bolygókon kialakuló, földi embereket érintő krízishelyzetek megoldása, titkosszolgálati eszközökkel.

A könyv kezdetén öt földi polgár kerül bajba négy idegen világban. A borítón is látható kettő egyszerűen azért került börtönbe, mert egy olyan bolygón szenvedtek hajótörést, amely egyszerre legfeljebb egy idegen lényt tolerál a talaján. Egy nőt azért zártak be egy puritán világ lakói, mert túlságosan kihívóan öltözködött és viselkedett. Egy újabb férfit tenger alatti állatkertben tettek közszemlére az értelmes vízi lények, az utolsó pedig maga is valamiféle ügynök, aki, mint kiderül, nem is feltétlenül akarja, hogy megmentsék.

Beindulnak tehát a csavarosabbnál csavarosabb tervek a foglyok kihozatalára, ám a helyzetet tovább nehezíti, hogy a földi központot egy áramszünet elvágja a külvilágtól. A regénynek ez az eleme kezdetben szándékos szabotázst sejtet, ami akár az ötödik ember zavaros ügyeivel is kapcsolatban lehetne, de a történet ezzel a szállal nemigen kezd semmit. A mentőakciókkal párhuzamosan azonban megismerhetjük az irodába záródott vezérkar tagjait a nagyfőnöktől egész a telefonos kisasszonyig. A szereplők között nagyon 50-es-évek-ízű kapcsolatok szövődnek. Ami viszont érdekes, az az, hogy az író nem fekete-fehér figurákkal népesíti be világát, mindenki hús-vér ember a maga jó és rossz tulajdonságaival, fóbiáival, rögeszméivel. A legidealizáltabb alak a részleg főnöke, Castor P. Smith, akiben talán egy szerkesztőjét akarta megörökíteni a szerző (esetleg magát John W. Campbellt?).

A befejezés is szokatlan módon elvarratlan, mint a valós életben: egyeseket sikerül megmenteni, másokat nem, és mire a csillagközi ügyek nagyját megoldják, kiderül, hogy régen visszatért az áram, csak ők a nagy munkában észre sem vették.

Könnyed, kalandos stílusban megírt ponyvaregény a D-99, a tisztes középszer remek mintapéldánya, csakúgy, mint a szerző, aki már halála előtt jóval kihullott a kollektív emlékezetből. Pedig nem minden tanulság nélkül való megismerkedni életművével. Gyanítom, hogy most már megpróbálom begyűjteni és elolvasni a sorozat novelláit is, hogy lássam, mit tesznek hozzá a nagyobb történethez. Fyfe-nak egyébként egyetlen, 1951-es elbeszélése magyarul is megjelent, A találkozás című, ma már ritkaságnak számító antológiában, 1997-ben (na, az ezzel kapcsolatos ügyek is megérnének egy misét).

Nem a méret a lényeg

2009-10-01T20:44:00.003+02:00

Nem tudom, más hogy van vele, de nekem, amikor megláttam ezt a könyvcímet:

lelki szemeim előtt megjelent egy óriás, amint mértéktelenül szerény teljesítményével épp magát az aktust öli meg. És a könyv szerint ilyen gigászokból több is létezett. Vagy akár ma is köztünk járnak?

Vámpírmánia

2009-09-29T15:31:00.003+02:00

Mostanában mindenhol, mozi- és könyvplakátokon, tévéképernyőkön és filmvásznakon ugyanaz a kép fogad minket leggyakrabban: vértől csöpögő szemfogak. A vámpírok elharapóztak (haha!) a tömegkultúrában.

David J. Schow horrorszerző és forgatókönyvíró, a „slasher” filmkategória és a „splatterpunk” kifejezés megalkotója nemrég azt mondta: „A vámpírok a horror Star Trekje.” Aki ismeri a legendás SF-sorozat amerikai kultúrában betöltött helyét, az pontosan tudja, mit jelent ez. Aki nem tudja, az nézegessen képet (ami egy francia trekker – és vámpírrajongó? – műve):

Egy róka nem megy el dolgavégezetlen

2009-09-28T20:30:00.004+02:00

Örömmel láttam, hogy a Móra kb. 25 ezredszer is kiadta idén Fekete István örökbecsű művét, a Vukot. Amin azonban kifejezetten jót mulattam, az a forradalmian új borítóterv volt. Én egy másodperc alatt levettem, mi történik a képen. Vajon a tervezőnek nem volt egyértelmű, hogy a rőt bundájú főhős éppen kábelt fektet a havas réten? Pedig jól látható, hogy a koma enyhén neheztelő pillantást vet a fotósra: „Legalább ilyenkor békén hagyhatnál.”

Zseniális húzás amúgy: gonzo-borítót minden gyerekkönyvre! Lehet ötleteket adni továbbiakhoz! Például Bogáncs, amint egy másik puli hátsóját szaglássza! Vagy Kele, amint egy egészségesen zöld béka belsőségei között matat! Esetleg az Őszi vásár egy lomtalanításos címlappal!

Elsietett születés?

2009-09-14T09:59:00.008+02:00

Rájöttem, hogy két évvel korábban születtem a kelleténél. Egyrészt ha '69-es lennék, akkor csak most töltöttem volna be a negyvenet, másrészt pedig egyidős lennék a Kozmosz Fantasztikus Könyvekkel, valamint az első holdra szállással – sőt ez utóbbira egyenesen a születésnapomon került volna sor (persze így is, csak nem a nulladikon, hanem a másodikon).

De mi is történt 1967-ben?

A Doors megjelentette első nagylemezét; a mozik bemutatták Chaplin utolsó filmjét, A hongkongi grófnőt; Louis Leakey Afrikában előemberek maradványaira bukkant; az Egyesült Királyság megkezdte csatlakozási tárgyalásait az Európai Gazdasági Közösséggel; elítélték a bostoni fojtogatót; egy teszt során kitört tűzben életét vesztette az Apollo 1 három űrhajósa; Jim Garrison államügyész bejelentette, hogy a Kennedy-gyilkosság hátterében kiterjedt összeesküvés áll; fölszállt az első Boeing 737-es; Magyarországon lemondott a Kállai-kormány; Görögországban katonai puccs zajlott le; Vlagyimir Komarov szovjet kozmonauta visszatéréskor életét vesztette a Szojuz 1 fedélzetén; Elvis Presley elvette Priscilla Beaulieu-t; Jurij Andropov lett a KGB főnöke; Biafra kikiáltotta függetlenségét Nigériától; a Beatles kiadta Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band című lemezét; Izrael és arab szomszédai között lezajlott a hatnapos háború; Kína fölrobbantotta első kísérleti hidrogénbombáját; megrendezték a Monterey-i Popfesztivált; 400 millióan nézték a világ első élő, műholdak által közvetített televíziós műsorát; a Pink Floyd is megjelentette bemutatkozó albumját; Bolíviában elfogták, majd kivégezték Che Guevarát; bemutatták a Hair című musicalt; Lyndon B. Johnson amerikai elnök bejelentette, hogy az USA nyerésre áll a vietnami háborúban; Christiaan Barnard végrehajtotta a világ első emberi szívátültetését; Nicolae Ceausescut a Román Államtanács elnökévé választották; John Archibald Wheeler amerikai fizikaprofesszor először használta a „fekete lyuk” kifejezést.

Amúgy a Hugo-díjat ebben az évben Robert A. Heinlein The Moon Is a Harsh Mistress című regénye nyerte (jövőre magyarul!), a Nebulát pedig Samuel R. Delany The Einstein Intersectionje.

A mozik olyan sci-fiket játszottak, mint a Barbarella, Alain Resnais Szeretlek, szeretlekje, a Frank M. Robinson regényéből készült Az erő, valamint a nyugat-európai összefogással forgatott Perry Rhodan-film.

(És, mint az a listákat böngészve kiderült számomra, gyermekkorom egyik kedvenc írója, Dékány András már a születésem előtt csaknem két hónappal elhunyt, így hiába is vártam, hogy újabb regényei jelenjenek meg, miután a helyi könyvtár polcairól mindent elolvastam tőle.)

Fene tudja, mégiscsak érdekes év volt ez az 1967. De legközelebb azért megnézem, mire születtem volna 1969-ben. :-)

Jé, ez egy lyé!

2009-09-03T13:19:00.003+02:00

Újabb érdekes címlapfelirattal szembesültem egy könyv borítóján. Pedig mint az köztudott, a csevej szó a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalása szerint pontos jével írandó. Akkor pont egy Helikon méretű és kaliberű kiadónál ne tudták volna? Különös. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy a könyv megjelenése (1987) óta ilyen mértékben megváltozott a helyesírás. Ez lenne a hejzet? Selytelmem sincs.

Egy céllal szegényebben

2009-08-23T01:00:00.009+02:00

Még a '80-as évek második felében, amikor aktívabban fordítani kezdtem, vettem valamelyik idegennyelvű könyvesboltban egy vékonyka kötetet, és elhatároztam, ezt egyszer én fogom magyarra ültetni. William Golding drámája volt, a The Brass Butterfly. A történet SF, egyfajta alternatív történelem. Az ókori Rómában játszódik, ahol a császártól egy görög tudós kér kihallgatást, mondván, a gőz hatalmával csodálatos dolgokra képes. Hiába mesél azonban gőzhajójáról és rakétafegyveréről, az uralkodó fantáziáját mindössze a kuktafazék terve indítja be...

Később megtudtam, hogy a történetet Golding kisregénnyé is átdolgozta, és ez utóbbinak „A rendkívüli követ” címet adta. Aztán valahol (talán a Világirodalmi Lexikonban?) azt olvastam, a kisregény a szerző novelláskötetében, A skorpióistenben magyarul is megjelent. Évekig nyomoztam a kötet után, és végül kiderült, egy fantomkönyvről van szó, vagyis valójában sosem látott napvilágot.

Egy-két hete tudomást szereztem róla, hogy A skorpióisten végre tényleg megjelent, és amikor megvettem, láttam, tényleg szerepel benne a kisregény. Gondoltam, sebaj, a színdarab még mindig fordításra vár. Aztán a tévéműsorban fölfedeztem egy magyar tévéjátékot. A Királyi Kettes vetítette, és amint elkezdődött, rádöbbentem, ez az én színdarabom. A Rézpillangó forgatókönyvét William Golding műve nyomán nem kisebb személy, mint Göncz Árpád írta. És most jön az igazi döbbenet: a tévéjáték még 1971-ben készült! Vagyis a magyar fordítás már régen létezett, amikor az angol eredetit én kiszemeltem magamnak.

Szegényebb lettem tehát egy céllal, de ugyanakkor kaptam egy újat: megpróbálom kideríteni, hogy a dráma fordítása megjelent-e valaha nyomtatásban.

Mindenkinek megvan a maga dilije

2009-08-17T20:39:00.004+02:00

Hugo Gernsback legszélesebb körben arról ismert, hogy megalapította az Egyesült Államokban, 1926-ban az első igazi science-fiction magazint, az Amazing Storiest, és megalkotta magát a science-fiction kifejezést is. Nem kétséges tehát, letett egyet s mást az asztalra, megérdemelten nevezték el róla a Hugo-díjat, de azért voltak neki is eszement ötletei, mint az alábbi tévészemüveg 1963-ból. Ha minden igaz, még szabadalmaztatta is. Ami azt illeti, a kezelése igazán egyszerű. :)

Hugo-díjak

2009-08-10T06:02:00.004+02:00

Csak egy gyorsjelentés a nemrég lezajlott eredményhirdetésről. A 2009. évi Hugo-nyertesek kategóriánként:

regény: Neil Gaiman – The Graveyard Book
hosszabb kisregény: Nancy Kress – The Erdmann Nexus
rövidebb kisregény: Elizabeth Bear – Shoggoths in Bloom
novella: Ted Chiang – Exhalation (hamarosan magyarul a Kétszázadikban!)
profi grafikus: Donato Giancola
képregény: Girl Genius, Vol. 8
antológia-, magazinszerkesztő: Ellen Datlow
regényszerkesztő: David G. Hartwell
rövid dramatizált mű: Doctor Horrible's Sing-Along Blog
hosszú dramatizált mű: WALL-E
kapcsolódó nem szépirodalmi kiadvány: John Scalzi – Your Hate Mail Will Be Graded
magazin: Weird Tales
fanzin: Electric Velocipede
amatőr grafikus: Frank Wu
amatőr szerző: Cheryl Morgan

A legjobb új szerzőnek járó John W. Campbell-díjat David Anthony Durham kapta.

Az európai SF James Morrow szerint

2009-08-09T15:58:00.004+02:00

Szóval itt ez a könyv. 2007-ben jelent meg, és az európai SF színe-javát hivatott bemutatni. Én nem vitatom a kötetben szereplő novellák érdemeit, és egyáltalán már az örömhír, hogy elkészülhetett. A problémáim ott kezdődnek, hogy Magyarországról sem engem, sem tudtommal senki mást nem kerestek meg a szerkesztők (James és Kathryn Morrow). Én magam az egész tervről akkor értesültem, amikor a könyv megjelent.

Kihasználva találkozásunkat a Worldconon, megkérdeztem Morrow-ékat erről, és a következők derültek ki: a szerkesztési folyamat hihetetlenül összetett volt (lásd: ellátogattak egyetlen francia Conra, és az ott szerzett kapcsolatokból alakult ki a tartalom). Sajnos nem volt elég hely minden európai ország szerepeltetésére a szűkös terjedelmi korlátok közt (lásd: a kötetbe mégis két spanyol és két orosz novella került be, ugyanakkor rajtunk kívül se a bolgárok, se a szlovákok, se az egykori Jugoszlávia utódállamainak szerzői nem jutnak szóhoz).

Azt azért elmeséltem a szerkesztőknek, hogy épp 2007-ben magyar író lett Európa legjobbja, és a biztonság kedvéért adtam neki egy névjegyet, hogy legközelebb ne felejtsen már el minket.

Mondjátok meg a cárnak...

2009-08-07T14:10:00.005+02:00

...hogy a metrók Montrealban sokkal csendesebbek! Hangosabb a szellőztetők zaja, mint a szerelvények kerékcsikorgása. Amikor megpróbáltam a rejtély mélyére hatolni, megdöbbentő ténnyel szembesültem: noha a szerelvénynek van rendes síne, valójában gumikerekeken jár!
Fantasztikus élmény, bár a kocsikra itt sem jellemző a túlzott tisztaság.

Amúgy a háromnapos jegy meg, amit vettem, leginkább egy kaparós sorsjegyre emlékeztet, csak itt az érvényességi hónapot, illetve napokat kell lekaparni, és a nyeremény is csupán annyi, hogy jeggyel az embert nem büntetik meg.

Worldconos kalandjaim az első napon bővebben a Galaktika honlapján.

Egy clarke-i momentum

2009-08-06T17:50:00.003+02:00

Amúgy meglehetősen low-tech szállodai szobámban egyetlen futurisztikus eszközre bukkantam, egy asztali lámpára, aminek nincsen kapcsolója. Csak meg kell érinteni valahol, mire be-, illetve kikapcsol. Én, a Vadember, először elkerekedett szemmel bámultam, aztán vagy két percig szórakoztam vele, végül pedig a jó öreg Arthur C. Clarke közismert gondolata jutott eszembe: „Bármely kellően fejlett technika megkülönböztethetetlen a varázslattól.”

(A Vadember kanadai kalandjai a Galaktika honlapján olvashatók részletesen. Az első képanyag például a Worldcon helyszínéül szolgáló Kongresszusi Palota arcait mutatja meg, nyitás előtt, tehát egyelőre tömegek nélkül.)

Közjáték

2009-08-05T22:02:00.003+02:00

Sikerült a repülőút első szakasza alatt (bővebben a Galaktika honlapján) végére érnem Katherine Kurtz Deryni Rising című fantasyregényének. Most már bevallom, brahiból kezdtem el, fogalmam sem volt, mit várhatok tőle. Fantasyt viszonylag ritkán olvasok, olyankor igyekszem gondosan válogatni. A szerzőnőt ismerősök ajánlották melegen, és ezt a könyvét – egy hosszú ciklus 1970-es nyitódarabját – a kritika is rokonszenvvel kezelte. Jó, jó, nem Tolkienre számítottam, de mégis valami egyénire. Amit kaptam, az egy fura ötletegyveleg volt, helyszínként egyfajta középkori Angliaszerűséggel, amelyben azonban hangsúlyos szerepet kap a kereszténység mellett egy mágián alapuló alternatív vallás. Ennek híveit (a mágia gyakorlóit) a cselekmény idején éppen üldözik, és ez fontos tényezővé válik egy trónutódlás körüli vitás ügyben.
A 270 oldalas regény meglepő módon szinte teljes egészében zárt terekben játszódik, a szabadban történteket többnyire csak utólagos elbeszélésekből tudhatjuk meg. A világ hangulata ennek megfelelően akár klausztrofobikus is lehetne, de leginkább semmilyen. Egy átlagosnál valamivel gyengébb történelmi regénytől csupán az különbözteti meg, hogy időnként egyik-másik szereplő ráolvasásokat kezd kántálni, kézrátétellel gyógyít, esetleg mágikus jeleket rajzol ujjával a levegőbe, amitől valami felizzik vagy valaki megvilágosodik.
Rafinált cselszövések forgatják fel a királyi udvar rendjét, gonosz varázslatok feszülnek a jóknak, de az egész csiribí-csiribát rózsaszínes flitterekbe bugyolálja a szerző. A koncepció naivitását pedig fekete-fehér, nemeslelkű, illetve velejéig gonosz szereplők hangsúlyozzák tovább. Itt csak végletek léteznek, és ha valaki át is tér egyik oldalról a másikra, azt csupán teljes pálfordulásként élheti meg, egyszeriben szakítva minden korábi erényével vagy hibájával.
Az agyvelőmet azonban a végén dobtam el igazán, amikor a jó és a gonosz képviselői egymásnak feszülnek, és varázspárbajt vívnak. Ennek legfőbb kellékei látszólag a színes fények, melyeknek térhódítása vagy visszaszorulása szemlélteti a csata állását. De ez még semmi: a főgonosz és a főjó hirtelen rögtönzött rapperpárbajba kezd, tökéletesen rímelő, helyzetspecifikus verssorokat vágva egymás fejéhez. Mit mondjak, bizarr élmény volt olvasni, hát még amikor belegondoltam, hogy itt tulajdonképpen élethalálharc folyik!
Száz szónak is egy a vége, ez nem az a könyv, amit szívesen megosztanék olvtársaimmal, legfeljebb ilyen kivonatolt formában. Több időt nem érdemel az életünkből.

Visszaszámlálás

2009-08-04T23:57:00.004+02:00

Már csak néhány óra, és útnak indulok Kanada felé. A továbbiakban két variáció lehetséges. Vagy nem tudok majd értelmesen internethez jutni, és akkor egy heti csönd következik, vagy lesz kapcsolatom, és akkor napi rendszerességgel beszámolókat írok ide és a Galaktika-honlapra is. Úgy tervezem, hogy itt inkább bő lére eresztett szövegek lesznek, esetleg egy-egy képpel illusztrációnak, a Galaktikára meg kivonatosabb szöveg mellé feltöltöm az összes fotót, amit a Worldconon csinálok. Előzetes caveat: fényképezésben nem vagyok nagy májer, inkább a sikoltozós gépírónő analógiája.

Jelenleg még javában csomagolok (családi segítséggel), aztán háromnegyed öt körül indulok ki a reptérre. Onnantól hosszú adásszünet következik, átszállással együtt kb. 13 órát tart a repülőút. Ha gond nélkül megérkezem Montrealba, és a szállodát is sikerül megtalálnom, jelentkezem. Legkorábban itteni idő szerint éjfél körül, vagyis nagyjából egy nap múlva.

Csak itthon ne felejtsem a búvárharangom...

Ja. Hogy olvasni mit viszek, az egyelőre legyen titok. Majd idegenből elárulom.

SF-lelemények ABC-ben

2009-08-02T09:33:00.001+02:00

Az answers.com amolyan online értelmezőszótár-lexikon-különlegestudakozó egybegyúrva angolul tudóknak. Nos, ennek az oldalnak ma rábukkantam egy általam eddig nem ismert részére. Science Fiction Dictionarynek hívják, és olyan szavakat, kifejezéseket tárgyalnak ki benne, amiket SF-művekben, műkritikákban vagy esetleg rajongói körökben alkottak meg. Megtalálható itt minden az „actifan”-től, mely agilis rajongót jelent, aki minden szervező- és propagandamunkában részt vesz, a „Zines”-ig, ami prózai módon a magazin rövidítése, de változtatható előtagjától függően azon belül sok mindent jelenthet (prozine, apazine, ezine stb.). Közben megismerkedhetünk például a Clarke orbit, a Feghoot, az infodump, a mind-meld és sercon definíciójával is.

Ami még szuperebb, az oldal folyamatosan bővül, sőt kérdéseket is fel lehet tenni, ezekre a netes közösség megpróbál választ találni. Érdemes benne elbogarászni.

Mindenről eszembe jut valami

2009-08-01T13:25:00.007+02:00

Brian Wilson Aldiss öreg motoros a szakmában 1954 óta ír SF-et. Fiatalabb korában a rossz nyelvek szerint nagy nőfaló volt, és most sem veti meg a csinosabbik nem tagjainak társaságát. Így idősen is igazi „dandy”, bohém és elegáns külsejű angol úr (a királynő a Brit Birodalom Tisztje címet adományozta neki irodalmi munkásságáért 2005-ben).

Nekem még két évvel korábban sikerült egyszer személyesen találkoznom vele. Bécs utcáin sétáltunk, és közben elbeszélgettünk az élet kis dolgairól, arról, min dolgozik éppen, meg effélékről. Mesélte, hogy járt Magyarországon, érdekli hazánk és előszeretettel sző írásaiba magyar vonatkozású elemeket.

Az egész arról jutott eszembe, hogy nemrég olvastam a 60. Galaktikában „A géngólem” című novelláját, amelynek egyik szereplője egy László nevű „jobbágy”. Amúgy ha már a címnél tartunk, nem egészen értem ezt a géngólem-dolgot, hiszen az elbeszélésben ugyanerre „génkaptár”-ként hivatkoznak. És a novella eredeti címe is „Gene-Hive”. De hagyjuk...

Szóval a jó öreg Aldiss hatásosan (megint csak rossz nyelvek szerint hatásvadászan) ír, szereti emlékezetes mondatokkal, gondolatokkal telepakolni szövegeit. Két példa ebből a bizonyos novellából:

Minél értelmesebb az ember, annál könnyebben rohanják meg a kétségek, és minél ostobább, annál nagyobb esélye van rá, hogy elégedett legyen a sorsával.

Csak egyféleképpen szabad elpusztulni: méltósággal.

Ugye szépek? A fordítás Damokos Katalin munkája.

Anyám könyve

2009-07-31T00:25:00.001+02:00

2008. november elején távozott. Négy évtizedet éltünk le együtt, bár amióta saját családom lett, ritkábban láttam. Így visszagondolva megbocsáthatatlanul ritkán. Nyáron, amikor először kezdett panaszkodni a fájdalmakra, még én vittem el őt apámmal együtt kivizsgálásra a veszprémi kórházba. Epekő – nyugtatták őket. Aztán, hetekkel később, jött egy második diagnózis, egy sokkal komorabb: rák. A kór szörnyű gyorsasággal terjedt benne. Az utolsó pillanatig látogattam, és próbáltam fölfogni, mi történik vele. Nem sikerült megértenem, pedig rengeteget olvastam utána száraz szakszövegekben. Még kevésbé értettem azt: miért?

Azóta is emésztem csak a történteket, igyekszem beletemetkezni a mindennapi ügyekbe, családi, baráti, munkaköri teendőkbe. És nem tudom, hogy lehet feldolgozni ezt a hiányt. Egyesek szerint időnként furán viselkedem. Hogy csak azóta-e, fogalmam sincs. Apám legalább megtalálta a kiútját a benne felgyülemlett érzelmeknek. Hónapok munkájával összerakott egy könyvet anyámról, az ő életéről, munkásságáról. Azoknak, akik nem tudják, fiatal kora óta festett, háttértervezőként alighanem a magyar rajzfilmgyártás egyik kulcsfigurája volt, az ő képeinek köszönhette hangulatát a Vuktól a Vili, a verébig számos gyerekkedvenc. Nyugdíjba vonulása óta aztán visszatért a festészethez.

Én végig ott ülhettem a partvonalnál, figyeltem, hogyan dolgozik, hogy telnek meg keze alatt színnel a fehér lapok, vásznak. Büszke voltam arra, amit csinált, és most is büszke vagyok. Ha nem bosszantottam épp föl valamivel, ő is büszke volt rám. Sajnos a rajztudását nem örököltem, de attól még a szépet értékelem. És anyám rengeteg szépséget adott a világnak. Még modell alapján készült képeivel sem egyszerűen dokumentált, sokkal inkább érzelmeket, impressziókat közvetített.

Most már csak ez a könyv van itt belőle. Meg egy szekérderéknyi emlék. Nem könnyű földolgozni, hogy többé nem találkozunk, nem beszélgetünk, nem kártyázunk, nem tévézünk egymás mellett ülve. Nem igazság...

Kirkbe vagyunk véve!

2009-07-29T00:06:00.004+02:00

Az első ShatnerConon a díszvendég maga William Shatner! A szélsőséges Bruce Campbell-hívők terrortámadása azonban egyszeriben átszippantja a mi világunkba valamennyi kitalált figurát, akit Shatner valaha eljátszott. A küldetésük: levadászni és elpusztítani az igazi William Shatnert!

A főbb szerepekben: Kirk kapitány, TJ Hooker, Denny Crane, 911: Életveszély-Shatner, Énekes Shatner, Shakespeare-színész Shatner, Alkonyzóna-Shatner, Rajzfilm-Kirk, Eszperantó Shatner, Priceline Shatner, SNL-Shatner – és persze maga William Shatner!

Egy kosztümös rajongó sem állhatja útját a pusztításnak, egyetlen vörösinges sem úszhatja meg élve, és még a klingonok sem szállhatnak szembe egy eszement, lézerkard-forgató Kirk kapitánnyal. De a Shatner-klónok ezúttal a saját kárukon kénytelenek megtanulni, hogy az igazi William Shatnerrel senki nem packázhat. Még saját maga sem.

Ez egy Amerikában idén áprilisban megjelent könyv fülszövegének hevenyészett fordítása.

Németh Attila vagyok, Shatner-függő.

Ezt a könyvet meg kell szereznem.

Most.

Megint doboz

2009-07-22T12:28:00.004+02:00

Lassan már több doboz, mint kolbász. Legfrissebb fölfedezésem kirakja az újonnan publikált megjegyzéseket. No nem az örökkévalóságnak, csak az 5 utolsót. Lehet kommentelni ezerrel. Apropó, tudja valaki, hogy lehet ezen az izén látogatottságot mérni?

42

2009-07-20T19:36:00.004+02:00

A krisztusi kort jócskán elhagyva bohózati korba léptem (lásd: Douglas Adams). Néhány vélemény név nélkül rokonaimtól-barátaimtól-ismerőseimtől:

„Nem gondoltam volna.”

„Ahhoz képest egész jól tartod magad.”

„Ennyi idő alatt benőhetett volna a fejed lágya.”

„Tartós tejet ne vegyél már!”

„A legszebb férfikor csak most kezdődik!” (Nem, várjunk, ezt két éve mondták.)

A magam részéről csak annyit tennék hozzá, hogy már 40-nél rémülettel konstatáltam, hogy minden valószínűség szerint túl vagyok életem felén. Azóta a rémület már elszállt, a kasza suhogását sem hallom olyan hangosan a fejem fölött (hála a jó égnek, a hallásom is romlik), de azt kikérem magamnak, hogy bizonyos megalapozottnak vélt tudományos értékelések szerint könyvtáram nagy részével sosem kerülök a borítók fogdosásánál intimebb közelségbe! Ez ellen tenni kell valamit!

Rá is jöttem, hogyan oldhatnám meg ezt az első pillantásra reménytelennek látszó helyzetet: csupán az ABC valamennyi betűjét kell memorizálnom, és hozzá még az összes fellelhető írásjel- és szimbólumkészletet. Ha ez mind bekerül a fejembe, időnként csak össze kell rázni, és már elő is állítottam egy újabb könyv szövegét. Ekkor hozzápárosítok egy szerzőt és egy címet (köztudott, hogy eredeti ötleteim tizenéves korom óta nincsenek), és már olvashatok is.

Ezentúl ha valaki találkozik velem, és azt látja, hogy rövid ideig hevesen rázom a fejem, tudhatja, valójában csak egy új könyvbe kezdtem. A végtelen számú majom meg szögreakaszthatja végtelen számú írógépét, és mehet munkanélküli segélyért folyamodni. Legyőztem őket.

Csak tudnám, hová tettem a törölközőmet...

Király István leckéje az életről

2009-07-17T12:11:00.004+02:00

Elolvastam Stephen (ejtsd: Sztívn!) King A coloradói kölyök című regényét, vagyis terjedelmét tekintve (kb. 160 o.) inkább regénykéjét, amitől amerikai megjelenésekor mindenki megdöbbent, mivel a szerző ezúttal egy közönséges krimit írt. Nos, ez így egyáltalán nem igaz. King nem krimiíró, és ezúttal sem tagadja meg önmagát. Fölvázol ugyan történetében egy lehetséges bűnügyet, de annak megfejtése már őt magát nem, csupán a szereplőit foglalkoztatja. És őket is csak azért, hogy beszélgetéseikből kirajzolódjon három ember, két öreg újságíró és a fiatal gyakornoklány egymáshoz fűződő viszonya. És King, mint azt rendszeres olvasói tudhatják, ebben a legjobb. A kisvárosi lét, a mindennapi problémák és a kisemberek ábrázolásában lazán hozza a kortárs amerikai irodalom bármelyik elismert nagyságának szintjét, mindössze legtöbb esetben megfejeli az életképeket valami egészen hihetetlen sztorival.

A coloradói kölyökben nincsenek természetfölötti rémségek, nincsenek kis zöld emberkék, vérengző bohóc-démonok vagy gyilkos autók, csak egyszerű emberek, akiknek – akárcsak a szerzőnek – lételemük a rejtély. A megoldás pedig azért másodlagos, mert az igazán fontos az út, amelyet bejárva (esetleg) eljutunk odáig.

Elhunyt Charles N. Brown

2009-07-15T19:55:00.003+02:00

A neves amerikai SF-elméleti magazin, a Locus társ-alapítója, főszerkesztője és tulajdonosa volt. Élt 72 évet, egy Readercon nevű könyves rendezvényről hazafelé tartva, a repülőgépen, alvás közben érte a halál.

Én egyszer találkoztam vele, 2005-ben, a glasgow-i Worldconon, ahol lelkesen mesélt néhány hasonlóan sokat megélt társával SF-emlékeiről. Nagy élmény volt hallgatni.

A Locus 1968-ban indult, egyszerű fanzinként, ám az eltelt évtizedek során nemcsak profi magazinná vált, de népszerű, elismert kritikai fórummá, amelynek értékítéletére világszerte odafigyelnek. 1971 óta osztja közönségdíjait az év legjobbjainak, és kapott is jó néhányat, köztük 29 Hugót. Ezek a díjak természetesen a szerkesztőről legalább annyira szóltak, mint a magazinról. Utóbbi megy tovább, előbbi július 12-én örökre megállt.

1937–2009